Fotók mesélnek tibeti juhpásztorról, egymást érő darukról, kínai piacokról

Kína, Magyarország - „Kína hihetetlenül modern, legalábbis az a rész, ahol mi jártunk.”

Tíz napot töltöttek szeptemberben Kínában: magyarországi fotósok vehettek részt kínai kollégáikkal együtt az utazáson.

– Wei Xiang festőművészként végzett Kínában, majd Magyarországra költözött 27 évvel ezelőtt. Itt üzletet csinált, nem is akármilyet, hiszen mindenki ismeri itthon a cipőmárkáját, módos emberként pedig visszatért a művészethez. Komoly kulturális missziókat szervez, ennek révén jutottam el én is Kínába. De ez tényleg mecenatúra, nem üzlet: ő szervezi a szállást, találja ki az útvonalat, a kinti programokat – meséli Á. Tóth József fotóművész, az Á. Tóth és Barátai Produkciós és Reklámügynökség Kft. ügyvezetője.

Repülővel jutottak el Pekingbe – ma már van közvetlen járat –, onnan pedig két­órás út vezetett Hszianba. A tíz nap alatt aztán mindenféle járművel utaztak. 300 kilométeres sebességgel száguldó expresszel, gyorsvonattal, bérautóval, ez utóbbival 1600 kilométer tettek meg az ország belsejében.

– Ez volt az igazi szabadság! Sok-sok kis faluban, városban jártunk. Hatalmas élmény volt, hogy bár megnéztük az útba eső nevezetességeket, de főleg oda vittek bennünket a kínai fotósok, ahol ők maguk is szívesen fotóztak: az emberek közé.

Meglepően otthonos

Az első benyomások? Á. Tóth József bevallja, félelemmel indult neki az ismeretlennek: tartott attól, hogy nem érti a nyelvet, nem tudja elolvasni a feliratokat. Aztán az első perctől meglepően otthonosan érezte magát.

– Kína hihetetlenül modern, legalábbis az a rész, ahol mi jártunk. Valami elképesztő a fejlődés, egyfajta gazdagság, rohanó tempójú gazdaság jellemzi. Az ember körbenéz például egy adott pontról, és nem tudja megszámolni a toronydarukat, építkezést látni építkezés hátán. Hihetetlen méretek, mindent a kínai tömeghez méreteznek. Az autópálya új, szuper jó minőségű, egy-egy parkoló akkora, mint nálunk a DVTK-stadion mindenestül, pályástul, lelátóstul. Elképesztő a tisztaság, az utcaseprők még éjjel egykor is kinn vannak az utcán, és nem a turisták miatt – meséli.

Hozzáfűzi, a városi buszok egymást érik Hszianban, külön sávjuk van. Minden busz és taxi sűrítettföldgáz-üzemű. Á. Tóth József ezt azért is furcsának tartja, mert az ember mindig azt hallja, hogy Kína – vélhetőleg statisztikailag igaz is – a világ legnagyobb környezetszennyezője.

– De óvom magam attól, hogy 10 nap után Kína-szakértőnek tűnjek – jegyzi meg. Olyan volt ez az út, mint amikor az ember egy sportcsarnokba egy kulcslyukon keresztül néz be, vagy tán annyi se. Csak a saját benyomásaimról tudok beszélni, ki tudja, sok-sok kilométerre ettől mi a helyzet. Egy kontinensnyi országról beszélünk…

3700 méteren

Sokfelé jártak. Egészen fenn a tibeti buddhista kolostoroknál, hegyi pásztorok között, 3700 méter magasságig mentek fel autóval. Amerre haladtak, nem lehetett régi autót látni – jegyzi meg. 10 évesnél idősebb nem volt az utakon. Ám amilyen autó csak létezik a világon, mindenfélét láttak. A Skoda mindenféle típusán át a Citroenig, Mercedesig – és mind új.

– A füves pusztákon a pásztorok kinn laknak a nyájjal. Pár évtizede még jurtában laktak, most is sátorban, de már ház formájú, PVC, mellette ott a két asztallapnyi napelem és fazékfedőnyi műholdvevő antenna nagy kövekkel lesúlyozva. Ugyanúgy szárított jak­ürülékkel tüzelnek, mert fa egy szál sincs a környéken, de négy kínai, utángyártott Honda motor áll a sátor mellett. Amikor a birkát vagy marhát be kell hajtani, arra ugranak fel a fiatal pásztorfiúk, azzal terelik őket.

– Mennyire voltak az emberek barátságosak? – kérdezzük.

– Nagyon. Alapvető, hogy mosolyért mosoly a válasz. Érdekes, hogy a többségében muzulmán lakta területeken is nagyon barátságosak voltak. Semmi rossz tapasztalatunk nem volt.

– Milyennek találta a kínai konyhát?

– Csöppet sem hasonlított ahhoz, amit itthon ismerünk. Nagyon élveztem, szerettem. Rengeteg friss, ropogós zöldség, sok tészta, nagyon sokféle módon elkészítve, közel sem annyira fűszeres, mint itthon. Napközben megálltunk a kínai étkezdékben. Óriási segítség volt, hogy a kínai barátaink velünk voltak. Wei barátunk beszél magyarul, és volt velünk egy másik kínai fotós is, aki a China Daily napilap vezető fotográfusa.

Buddhista egyetem

Á. Tóth Józsefet persze a fotózásról is kérdezzük. Mindenhol fotóztak, csak ott nem, ahol az önkontroll tartotta őket vissza, például a buddhista szerzetesek házacskáiban. Mert jártak Lansunkban is, ahol Kína legnagyobb buddhista egyeteme található.

Az öt útitárs közül egyébként négyen voltak fotósok, egy társuk pedig videózott, egyfajta werkfilmet forgatott. Ő maga főként Benkő Imre kollégájával együtt dolgozott. Hatalmas megtiszteltetésnek érzi, hogy vele lehetett – mondja. Kollégája az MTI tudósítójaként bejárta a világot, ma már 75 éves, de hatalmas teherbírású.

– Mindig egyfajta példaképem volt. Ugyanazt a fajta szociofotót, dokumentarista fotózást csinálja ő is, mint amit én szerettem volna egész életemben csinálni. Benyomásokat, embereket, helyzeteket kerestünk. Az ember mindig magából indul ki.

Minden, ami közös

– Én magam a párhuzamokat kerestem, fotóztam, erre is készültem. Az érdekelt Kínában, ami közös: az, hogy milyen gyereknek lenni, milyenek a kutyások, hogyan játszanak a gyerekek, érdekelt, ahogy a boltos kereskedő áll, él az árui között – fogalmaz a fotóművész.

Kérdezzük, mi lesz a sorsa a képeknek. Mindenki a saját életművébe helyezi, helyi kiállításokon mutatja be – tudjuk meg. És készül egy közös kiállítás is, amelyet február 12-én nyitnak meg Budapesten a Kolta Galériában. Az idő tájt, amikor kínai fotósok érkeznek Magyarországra, ez alkalommal a magyarok fogják vendégül látni korábbi vendéglátóikat.

– Többfelé visszük majd őket az országba, de két nap Tokaj-Hegyalja is ott az útitervben, ezt már el is kezdtem tervezni. Innen Erdély felé visz majd az útjuk – mondja Á. Tóth József.

- Hajdu Mariann -

Térerő a legvadabb vidéken is

Kérdeztük, mennyire érződik, hogy Kína kommunista ország. Á. Tóth József szerint azontúl, hogy sok a monumentális Mao-szobor és néha vörös drapériás, aranycsillagos helyszíneket látni, szinte semmi. Talán az egyenruha tekintélye, ami feltűnő, de ez inkább a tekintélyelvűségre vezethető vissza, talán nem is lehetne másképp szervezni a több ezer éves, hatalmas birodalmat. Itt még az utcaseprőnek, a vécés embernek is egyenruhája van, amire láthatólag nagyon büszke.

– Sok turistával találkoztak?

– Inkább a belföldi turizmus virágzik – válaszolja a fotóművész. Meséli (sose gondolta volna, hogy életébe eljut oda, de) elmentek megnézni a világhírű terrakotta katonákat, a kiállítás és a feltárás területe úgy 10–15 hektáros bekerített terület. Akkora a beléptetőkapu, mint nálunk a Tesco beléptető homlokzata. Rengeteg volt a turista, de alig 10 százaléka volt külföldi. Márpedig világlátványosságról van szó.

– Mennyire lógnak a neten? Nyomkodják a telefonjaikat?

– Szinte mindenki, még a 70 éves néni is a piacon, mobillal fizetnek. Nincs Google, nincs Facebook, ezek országosan tiltva vannak, helyette viszont van a WeChat. Minden ember kezében ott a mobil.

De nem sms-t írnak, nyilván nehéz lenne a kínai jelekkel, hanem szöveges üzeneteket küldözgetnek egymásnak. Az internetlefedettség szinte százszázalékos, nincs olyan vasútállomás, repülőtér, hogy ne legyen ingyenes wifi. Még a legvadabb tibeti vidékeken, több ezer méter magasan is volt térerő.