„Üvegtigris” hangulatban a miskolci ügyvéd

Miskolc - Rejtő Jenő, Moldova György, Üvegtigris-hangulat napi szinten: valami ilyesmi jellemezte Jacsó Pál gyermekkorát. Történetét (legalábbis egy szeletét) kötetben írta meg.

A kiadványt csütörtökön mutatják be az érdeklődőknek este fél 6-tól az Erzsébet fürdő kupolájában. A könyvecske – Nem múlnak a gyermekévek címmel – a Privát félmúlt sorozat 15. részeként látott napvilágot.

Jacsó Pál egyébként ügyvédként dolgozik. Kapcsolatban áll a Miskolczi Pincék Asztaltársaságával és az Avasi Borút Egyesülettel, ott már jól ismerik sztorijait, sőt, a verseit is szívesen hallgatják, így rábeszélték, vesse papírra gyerekkori élményeit. Szívesen tette. Maga a prózai rész humoros, sztorizós lett, de a szöveget meg-megszakítja néhány mély érzelmekről tanúskodó vers, amelyeket korán elhunyt édesapjához és édesanyjához írt.

Magyar–brazil

– Maga a történet 1966. július 15-ével kezdődik – meséli. – Ez a nap életem első emléke: kétévesen állok a kiságyban, és nézzük a tévét.

Egyedül nekik volt az utcában tévéjük. Az Akác utcában – ma egy látogatott konditerem van a közelben a Szeles utcán – állt a tíz lakásból álló udvaros házuk. A lakók átjöttek hozzájuk tévézni, azt már utólag sikerült rekonstruálnia, hogy a londoni, magyar–brazil focimeccset nézték. – Ez volt a magyarok legnagyobb fociélménye hosszú évekig, nekem az eszmélésem napja – mondja.

Hétéves koráig laktak a házban. A család gazdálkodott, édesapja kereskedő volt, és fuvaros, édesanyja részéről pedig szénkereskedők voltak a családban.

– A körülbelül 60 emberből senki nem volt állásban, kivéve a 70-es, 80-as éveket, amikor szűkítették a gazdálkodók lehetőségeit. De addig mindenki szabad lelkületű gazdálkodó volt. Ez lehet az oka, hogy én magam sem vagyok betagozódva egyetlen munkahelyre sem.

Rakodó, kocsis, fuvarozó

Pál arról is ír, hogy borissza munkásemberekből állt a család, nem kocsmáztak, hanem azt itták, amit a munkájuk mellett termeltek. Ebből jöttek aztán az érdekesebbnél érdekesebb történetek, azok, amiket Pál úgy emleget: Rejtő Jenő is megirigyelte volna.

A nagybátyjai között – édesanyjának egyébként 10 testvére volt – volt rakodó, kocsis, sofőr, fuvaros. Először lovas kocsival szállítottak, majd később már teherautóval, velük járt Pál is nyaranta az iskolai szünetekben. Végigjárta az összes helyi tégla­gyárat. Megismerhette az apró csibészségeiket, ezekről is ír a kötetben.

– Érdekes például, hogy hogyan lehetett megpakolni egy IFA pótkocsit úgy, hogy 5 mázsa cementtel több menjen rá: adtál egy százast a csúszdásnak. Sok ilyen volt. Nem a másik embert károsították meg, megszokott dolog volt ez a 70-es, 80-as évek társadalmában, hanem az államot. Csak nézd meg az avasi pincéket, vagy a nyéki, pingyomi házakat, milyen eklektikus a stílusuk. Attól függ, hogy néznek ki, hogy milyen kerítést, cserepet lehetett kihozni a gyárból.

A fuvarozás jól ment egyébként, hiszen akkor épült az egész város, a társasházak.

– Jártuk a mályi téglagyártól kezdve Putnokot, a tüzépeket. Meg mivel széntüzelés volt, hordtuk a szenet is. A nagybátyámtól megtanultam tizenévesen, hogy ugyanazt a szenet, amit megvettünk Berentén, el lehet adni lyukósinak, mosottnak és farkaslyukinak is, attól függően, hogy milyen kellett. Senki nem károsodott meg, mert kilóra megvolt, és mindegyiknek ugyanaz lett volna a fűtőértéke. Ez is egy olyan csibészség, amit az egyetemen nehezen lehet megtanulni.

Jacsó Páltól megtudjuk, később a Feszty Árpád utcára költöztek, mire felépült a ház, meghalt az édesapja.

– Nehéz időszak volt – emlékszik vissza. Rá maradt egy kis gazdaság, 4–5 hold föld, ló, 20–30 sertés, több száz nyúl, volt szőlőjük is.

– Nem tudom, hogy csinálhattam végig, hiszen emellett ugyanúgy éltem a diákok mindennapi életét, mint bárki más.

Egy kis részét…

Pál a Fazekas általános iskolába járt, majd a Földesben érettségizett, utána egyenes út vezetett a jogi egyetemre. Erről is ír a könyvében, meg arról, hogy hogyan működtettek egy bögrecsárdát kiegészítésképpen hosszú évtizedekig a saját házukban, ahol a saját szőlőjükből készített bort árulták, és pálinkát. Később kocsmát is nyitottak. Volt év, hogy 600 liter pálinkát főzetett le.

– Komoly kiegészítés volt a megélhetéshez – mondja, utalván az egyetemi évekre.

Pál meséli, a sztorinak csak egy kis részét írta meg, szeretné folytatni. Talán erre lehetőség is lesz, hiszen egy könyvkiadó biztatja, megjelentetnék a „Személyes történelem” sorozatukban.

Egyébként is szeretne minél többet írni, hiszen az írás már egy jó ideje fontos dolog az életében. Négy-öt éve kezdett verselni, majd jöttek a novellák, esszék. Több kötetnyi gyűlt már össze, sok költeménye jelent már meg az interneten és antológiákban. De a mostani az első, papíralapú kötete.

- Hajdu Mariann -