„…még plusz kis téglácskákat kell odatenni a munkánk mellé…”

Miskolc - Nádasy Erika színészetről, magánéletről és a száz éves aktualitásokról. Interjú: Nádasy Erika színművésszel, a Miskolci Nemzeti Színház társulatának tagjával.

Öt darabban játszik jelenleg Nádasy Erika a Miskolci Nemzeti Színházban, akivel az évad végéhez közeledve arról is beszélgettünk, hogyan készül a nyárra, és milyen két város között ingázni.

Ha már a májusi kánikulában találkozunk, adja magát az első kérdés: nyár, vagy tél?

Mindenképpen nyár, még akkor is, ha olyankor nincs színház. Persze az évad végén az ember már várja a nyári szünetet. Nyáron meg az évadkezdést.

Milyennek látta, látja az idei, lassan magunk mögött hagyott évadot?

Sűrű volt mindenképpen, de volt már ennél sűrűbb is. Ez egy jó erős, népszínházi évad volt. Azért vagyok itt, mert jó évadok vannak itt Miskolcon, ha nem lesznek azok, vagy nem érzem jól már magam, akkor nem leszek itt.

Sokan viselik nehezen az ingázást még rövidtávon is, mennyire kényelmetlen, mennyire viselhető Eger, az otthona és Miskolc a munkahelye között járni?

Van egy köztes út is, ha az ember bérel a munkahelye közelében egy lakást és erre én is kénytelen voltam rászánni magam. Nehezen mond ki az ember ilyet, de öregszem: egyre nehézkesebb például télen vezetni, a köd, a hóesés, a jég az számomra nagyon ijesztő. Éjjel menni haza, amikor nincs letakarítva az út, csúszkálni, az bizony nagyon borzasztó tud lenni. Ezért bérelek egy színészházi lakást, így kicsit itt is vagyok, meg nem is, ha jó az idő hazamegyek, ha nem olyan jó, vagy túl késő van, akkor maradok.

Akkor kijelenthetjük, hogy megéri az itteni munkáért ez a kényelmetlenség?

Mindenképpen megéri. De nem is úgy számolom én ezt. Ha vége egy előadásnak, akkor az ember egyébként is időt szán arra, hogy „leeressze a gőzt”, helyre billentse azt a felfokozott állapotot, ami az előadás során létrejön, ez az út pedig pont annyi, hogy mire hazaérek, akkorra kimegy belőlem az összes előadás utáni feszültség. Útközben hallgatok egy kis zenét és egy óra alatt az egész elszáll, és már hazaérve más foglalkoztat, például, hogy mi a vacsora. De amikor idefelé jövök, akkor is hasznossá teszem az utat. Már kihasználom a modern technikát, rámondom a mobiltelefonra a szöveget és hallgatom, tanulom útközben, ha zenés a darab, akkor hallgatom a zenéjét. De egyébként imádom az állatokat, és itt a 3-as úton végig rengeteg őzet, rókát, nyulat, vaddisznót látok, amit roppant élvezek.

Öt darabban is játszik, ezek közül a Kivilágos kivirradtig már 2016 októbere óta szerepel a műsorban. Mennyire változott, vagy változott-e ez a darab az elmúlt másfél évben? Szokott-e új perspektívákat felfedezni egy szerepben, változtatni az előadásmódon?

A Kivilágos kivirradtig kapcsán ezt most még pont nehéz megmondani, mert bemutató után folyamatosan játszottuk, akkor kevésbé változott, inkább csak beérett az előadás. Aztán kiesett sok-sok hónap, és csak jövő héten kezdjük felújítani. De például most játszottam az Ibusárt egy év kihagyás után, és figyeltem magam, így észrevettem a máshová került hangsúlyokat. Sajnos nem lehet eljátszani párhuzamosan több dolgot, így például az Ibusárnál maradva: van előadás, amikor Sárbogárdi Jolánnak a szerelmi csalódása ábrázolódik erőteljesebben, van, amikor inkább a munkahelyi problémái rajzolódnak kontúrosabbra. Alakul az előadás, alakítja az élet, a közönség… felveti magát időnként egy kérdés vagy éppen találkoztál egy hasonló problémával például. Ami a saját hatáskörödbe tartozik azzal érdemes játszani, nem szabad, hogy megkövüljön. Az Ibusár monodráma, magamból hoztam létre, velem együtt változik is. Egy kőszínházi és erősebben megkomponált előadás, aminek van szellemi atyja – mondjuk a rendezőt nevezzük annak – szigorúbb kereteket ad, akkor pedig annyira nincs jogod csapongni. Mégis minden egyes előadás más lesz. Ebben a műfajban az a jó, hogy nem olyan, mint egy filmszalag, amibe belekövül a jó, meg a rossz. Persze ugyanez a hátránya is, hogy bármit csinálsz, az elmúlik. Szinte nyom nélkül.

Mondja, hogy felvetődik időnként egy kérdés, egy új gondolat. A színész saját magánéletéből elsősorban? Mennyire jelennek meg a szerepei feldolgozásában a saját magánéleti megélt helyzetei?

Száz százalékosan. Sőt, ez oda-vissza működik. Ha színész az ember, az határozottan rányomja a bélyegét az életére. Mondok egy példát a Shirley Valentine szerepét játszottam, egy negyven év körüli nő problémáját, a családja mennyire nem érdeklődik iránta, a férje rég elhidegült, a gyerek csak hazarohan enni, majd eltűnik, ő pedig egyedül marad a konyhában, csak a főzés marad neki és őrlődik. Addig-addig őrli magát, míg azt mondja, hogy az élet azért más és felül egy repülőre, elmegy Görögországba, ahonnan már nem jön vissza. Elmegy „élni”. Amikor ezt a darabot elkezdtem próbálni és felvetődtek ezek a kérdések: addig-addig rágtam magam a darabon keresztül is, – hogy változtatni lám igenis lehet –, míg kiszálltam a házasságomból. Ennek pedig azóta is örülök, mert elhúzódott volna egy nagyon boldogtalan házasság még évekig, ez valószínűleg egy nem túl kellemes válásban végződött volna, így viszont még nem mérgesedett el köztünk a viszony, megbeszéltük, gyorsan túlestünk rajta és azóta a legjobb barátságban élünk a volt férjemmel, jó barátja a mostani férjemnek is. Egy nagyon jó pillanatban egy nagyon jó döntést hoztam, és ezt ennek a darabnak köszönhetem. Sok mindent átéltem és nagyon érzékeny vagyok például igazságtalanságokra, de a jó dolgokra is, ezek aztán „érzelmi tolulásokká” válnak… amit fenn a színpadon nagyon jól fel tudok használni.

A színház egyik feladata, hogy a közönséget is gondolkodásra bírja. Melyik irányt képviseli, amely szerint „oda kell tenni a közönség elé” konklúziókat, vagy inkább azt, ami szerint csak gondolatot kell ébreszteni és vonja le a néző a maga eredményét belőle?

Erre nem tudok egyértelműen válaszolni. Jó lenne, ha a színház úgy tudna működni, hogy csak gondolatokat ébresztek és tudnám, hogy a közönségből pont azt váltja ki, amit szeretnék. Hogy eljut az üzenet. De az oktatási hiányosságok miatt nem elvárható az emberektől, hogy tudják, hogy egy előadásban mit kell meglátni, észrevenni, megérteni, tehát segíteni kell, mankókat adni a nézők kezébe a saját munkánk védelmében. Pedagógusként is látom, érzékelem, hogy a mai oktatás hagy kívánnivalókat maga után, nekünk színészeknek pedig meg kell kísérelni némi feladatot átvenni, még plusz kis téglácskákat kell odatenni a munkánk mellé. Ehhez nagyon jó a beavató színház, kapaszkodókat ad és felkelti az érdeklődést. Esetleg újabb kérdéseket vet fel…

Áprilisban volt a bemutatója Szomory Dezső, Györgyike drága gyermek című darabjának, milyen lett a darab, milyen a fogadtatása?

A bemutatón mindig ismerős a közönség, így messzemenő következtetést nem lehet levonni a fogadtatásból. De különben is, a bemutató egy ünnep. Azután az első éles előadásnál mindig megijedünk egy kicsit és elbizonytalanodunk, sehol az eufória… persze az igazság a kettő között van, ami úgy a hatodik, nyolcadik előadás körül forrja ki magát. Itt még nem tartunk, ennyi előadása még nem volt a darabnak, de a közönség eddig nagyon jól fogadta. A cél nem az volt, hogy tipikusan szép színház legyen, mint ahogy a téma maga sem az. Az íróban is lehetett egy ilyen szándék, szép papírba becsomagolni ezt az egyébként elég kegyetlen és nagyon realista történetet. Remélem, hogy megtalálja a közönségét, és az, amit szándékoztunk közvetíteni elültetődik az emberekben. A döbbenet, hogy ugyanazokkal a problémákkal küszködnek az emberek ma is, mint a húszas években.

Megmaradt az aktualitása?

Sajnos. Az emberek nem tanulnak a hibákból. Elkeserítően sok minden, ami száz éve, kétszáz éve, vagy éppen ötszáz éve is probléma, kérdés volt, az még mindig itt van. Hogy nem rekesztem ki az embertársamat, mint például a héten: cigány embereket Budapesten kizárnak egy szórakozóhelyről 2018-ban? Mert cigányok. Az, hogy ők éppen a Parno Graszt zenészei voltak csak abból a szempontból érdekes, hogy így újsághír lett belőle. Egyébként meg észre se vennénk ezeket a kis hétköznapi aljasságokat. De ha végigolvassuk Ady Endre parlamenti írásait, mintha ma írta volna valamennyit. Bármelyik darabot elő lehet venni, ami mondjuk száz éve íródott és aktualitása van. Az ember nem akar fejlődni. Gondolkodásban.

Többször elmondta már, hogy a kerti munka jelenti az igazi kikapcsolódást, van rá ideje?

Éppen tegnap permeteztem meg a fákat. A férjem nem annyira szereti a kertet művelni, ellenben szívesen nézegeti. De azért segít. Most a négy napban sokat haladtunk, virágokat ültettem. Sajnos állatokat nem tudok annyit tartani, mint korábban, mert ahhoz nem vagyok eleget otthon. Most azzal voltam kénytelen megbirkózni, hogy nem találni szakembert. Magamnak kell megszerelni a csöpögő kerti csapot, vagy például kölcsönöztem egy parkettacsiszolót és magamnak csiszoltam fel a hajópadlót, mert nem találtam rá szakit. Nem mondom, hogy tökéletes lett, de mégiscsak készen van, apukámmal lakkoztuk fel. Most a tetőjavítás van tervezve a nyárra, amihez még van mit kitanulnom… de festek, mázolok.

Színházi munka nincs tervezve?

Nem igazán. Nem is hívnak. Volt idő, amikor játszottam minden nyáron. De szerencsére ez nem létkérdés. Nekem az jó, hogy ha vége az évadnak, akkor jön két hónap otthon. Nyaralni is készülünk Horvátországba, így nem hiányzik a nyári színház.

A következő évad mennyire lesz sűrű?

Úgy érzem, pont megfelelően. Az Édes Anna bemutatója szeptember végén, október elején lesz, utána következik a Helló Dolly, ami zenés előadás lesz, illetve egy Agavé című darabban játszom majd még, ami jövő tavasszal kerülhet színpadra.

- Horváth Imre -