A pad volt az otthonuk és az ágyuk

Miskolc - Az eddig utcán élő hajléktalanok nem bánják, hogy „bevitték” őket a szállóra.

Milyen lehet évekig az utcán élni? Padokon aludni, a keservesen összekoldult forintokból jóllakni, betépett suhancoktól rettegni, az éjszakai fagyban lépcsőházakban bujkálni?

A nappali melegedő lakóinak mélyen barázdált arca emberpróbáló évekről árulkodik.

Október közepétől azonban egy rendelet szerint tilos életvitelszerűen az utcán és köztereken élni, így az utcai szociális munkások igyekeztek minden fedél nélkül maradt embert a biztonságot nyújtó intézményekbe bevinni.

Jó és rossz emberek

Tegnap a Magyar Vöröskereszt B.-A.-Z. Megyei Szervezetének Hajléktalanokat Gondozó Központjában jártunk, ahol olyan emberekkel beszélgettünk, akik csak néhány napja kerültek az intézménybe.

A 70 éves Turó Béla nem kevesebb, mint 12 évet élt az utcán.

– Padokon aludtam a belvárosban összevissza, ahol éppen volt hely. Éjszaka is. Nem féltem, de néha rossz volt. Az volt a rossz, amikor egyedül maradtam. Társak? Barátok? Néha voltak, aztán eltűntek. A legkegyetlenebb a tél. Nagyon fáztam, de kibírtam. Ennivalót úgy vettem, hogy kéregettem. Vannak jó emberek és vannak rosszak. A jók hoztak meleg ruhát is – idézi fel az elmúlt évek megpróbáltatásait. Hozzáteszi: itt most már jó.

– Jól elvagyunk a társakkal. Kapunk ebédet és vacsorát. Lehet fürödni, ruhát is adnak. És meleg van – mondja.

A felhők egy pillanatra eltűnnek az arcáról.

Állítja, már nem szeretne kint élni. De azért van egy álma: sokat gondol arra, milyen jó lenne megint a családjával lenni. Van egy lánya, egy fia és négy unokája. Amikor az utcán élt, olykor találkozott a gyerekeivel, beszélgettek, de nem mehetett hozzájuk, mert az édesanyjukkal élnek, aki hallani sem akar volt férjéről, azaz Béláról.

Könnyek

Radics Tibor 55 éves, de ő is 70-nek látszik. Komoran hallgatja barátja elbeszélését a kinti életről, hiszen ezeken ő is mind keresztülment.

– Együtt voltunk kint Bélával, együtt is kerültünk be. Voltam már itt úgy 8-9 éve, de kimentem, mert nem akartam bent lakni. Találtam barátokat. De nem volt jó az utcán, nehéz élet az…

Tibor abbahagyja a mondatot, szeméből könnyek csorognak. Egy-két percig várni kell, amíg próbálja szárazra törölni arcát. Nem kérdezünk tőle, magától kezd újra mesélni.

– Valamikor dolgoztam, olvasztár voltam, de bezárt a gyár. Elmaradt a fizetés, és akkor kezdődtek a bajok. Végül hajléktalan lettem. A telek voltak a legnehezebbek. Ha nagyon fáztam, behúzódtam a lépcsőházba. Volt, hogy elzavartak, akkor kerestem másikat. Féltem a fiatal suhancoktól is. Elszívták a füves cigit, és öten-hatan jöttek rám egyszerre. Védekezni se tudtam, néha komolyan megvertek – sorolja Tibor, úgy folytatva:

– Itt jó. Meleg van, kapunk ennivalót, ruhát. Biztonságban vagyunk – sorolja.

Tibornak is van egy vágya: szeretne úgy élni, hogy ne legyen szüksége a hajléktalanszállóra, és szeretne újra dolgozni.

Fojtogató köhögés

Nehezen tudjuk kibogozni Oláh Erzsébet életútját, de hamar világossá válik számunkra is, hogy a földi élet legsötétebb bugyrait is megjárta már. Valamikor, tizenöt éve lakott itt a hajléktalanokat gondozó központban, de aztán újabb városokban talált menedéket. Élt Budapesten, Egerben, volt „böriben”, ahogy egymás között a börtönt hívják, majd ismét Miskolcra jött, mert idekerültek a gyerekei intézetbe. Volt időszak, amikor a férjével élt egy elhagyott lakásban, amit azért berendeztek. De már rég elváltak.

Erzsike nem tudja folytatni történetét, mert heves köhögési roham jön rá.

– Tüdőrákos vagyok – adja tudtunkra, amikor egy kicsit szűnik a roham. – Cukorbetegségem is van, és pajzsmirigyproblémám. Ötvennek nézek ki, ugye? – kérdezi fájdalmas tekintettel. – Pedig csak 43 vagyok – teszi hozzá.

Azt még hozzáfűzi, jó szállón lakni, és köszöni minden szociális munkásnak az emberséges bánásmódot.

Hegyi Erika

Akiket bevittek, bent is maradtak

Október 15-étől, amikor a hajléktalanokat érintő rendelet életbe lépett, 20 utcán élő embert sikerült bevinni a Magyar Vöröskereszt B.-A.-Z. Megyei Szervezetének Hajléktalanokat Gondozó Központjába – tudtuk meg Duberné Dunaveczki Évától, a központ intézményvezetőjétől. Azóta bent vannak, persze nappal kimennek a városba, hiszen a nappali melegedő nem börtön. Az intézményvezető szerint a rendelet nagy haszna, hogy a hajléktalan emberek védett, meleg helyen vannak. Rendszeresen kapnak élelmet, tudnak tisztálkodni és nyugodtan pihenni. Szeretnék a jövőben megkeresni azokat is, akik fűtetlen faházakban, a város közeli telkeken húzzák meg magukat. Bár ők biztonságosabb helyen vannak, mint az utcán élők, de a számukra is az intézmény lenne a legmegfelelőbb – hangsúlyozta Duberné Dunaveczki Éva.

Miskolcon három szervezet gondoskodik a hajléktalanok ellátásáról.

[related-post post_id="4030530"]

[related-post post_id="4030523"]

[related-post post_id="4020107"]

[related-post post_id="4020084"]

[related-post post_id="4019418"]

[related-post post_id="4007321"]