„Tegyünk rá valamilyen vagány, erősen grafikus, egyszerű dolgot”

Miskolc - A feladat az volt: itt az Avas szálló homlokzata, valamit ki kell rá találni. Interjú Dombovári Ágnessel.

Értékeket nevez meg a Herman Ottó Múzeum új projektje Miskolc fontos és jobb sorsra érdemes épületének felületén, az Avas szálló homlokzatán: a táblákon rögzített fekete-fehér képeken környezetükből emelkednek ki a megmutatni kívánt tárgyak, fogalmi ábrázolások. Különös a kontraszt, az alkotók értelmezése további értelmezések előtt nyitja meg a lehetőséget, és közös gondolkodásra kínálja a városi lét fontos kérdéseit: mit tartunk értéknek a minket körülvevő tárgyi és eszmei világban, úgy gondolunk-e ezekre, mint amelyek az ember és ember közötti kapcsolatot alapozzák, és valóban összekötnek korokat, korosztályokat.

A múzeum három munkatársának közös műve ez, az alkotás képi világát megformáló Dombovári Ágnes grafikusművészt kérdeztem.

Miért pont most és éppen ide készült ez az alkotás?

Az Avas szálló homlokzatát az önkormányzat és a múzeum együttműködése révén egyfajta marketing céljára használhatjuk. Mindig próbáltunk Urbán Tibor alapötletéhez ragaszkodni. Ő azt találta ki korábban, hogy az üres ablakokban képzőművészeti alkotásokat ábrázoló képeket helyezzünk el. Ha akadt olyan múzeumi tevékenység, kiállítás, ami miatt érdemesnek tűnt használni ezt a felületet, akkor megjelent a hosszú molinó is a falon: a Kövesi gyűjtemény, a Seuso-kincs vándorkiállításának plakátja. Innen a gondolat, hogy a felületet feldobó, izgalmassá tevő, erősen vizuális képi világot teremtsünk mi is.

A korábbi helyzettel annyi a közös, hogy ugyanazt a falat használják. De jól látható a váltás: ezúttal nem képzőművészeti, vagy múzeumi eseményt hirdetnek, hanem ahhoz képest újfajta gondolati rendszerben teremtenek önálló tartalmat.

Igaza van – ilyesmi volt a szándékunk. A váltás okai részben gyakorlatiasak. A táblák és a molinó elkészítése, felszerelése költséges, nem engedhetjük meg magunknak, hogy minden új kiállításhoz elkészítsük ezeket. Igyekszünk levonni a tanulságokat a kísérletekből, a tervekből – mi a helyes irány a homlokzat hasznosításában. Látva a kötöttséget, próbáltunk általánosabb, nem egyetlen kiállításhoz köthető megközelítést találni. Olyat, amely megmutat valamit a múzeum lényegéből, hogy ez olyan remek hely, ami közben a városban létezik. Attól nem elválasztható.

Értékeket neveznek meg, és kiírták a falra: ezek az értékek összekötnek. Ezek határozott állítások az önök részéről.

Most ünnepli fennállásának 120. évfordulóját a múzeum. Ha azon gondolkozunk, hogy mi az intézményünk, a dolgok legmélyén az értékőr­zést találjuk. A lényegét ez képezi. Az érték persze tág fogalmi keret, sok mindenben felfedezhető valamilyen érték. Mi a helyi értékeket is őrizzük, várostörténeti tárlatainkkal, gyűjteményeinkkel kapcsolódunk a városhoz. Az itteni intézmények, épületek szintén olyan értékek, amelyek mindannyiunk közös tulajdona.

Egy olyan grafikus munkáról beszélünk, amelyik egy romszerű homlokzaton jelenik meg. Mennyire tudatos alkotói döntés az épület látványával feleselő olyan fogalom, mint az érték választása?

A feladat az volt, hogy itt a felület, valamit ki kell találni. Az épülettel nem nagyon tudunk mit kezdeni.

Nyilván nem is az önök dolga – nem ismerünk embert, aki tudná, mi lesz vele egyáltalán. Az érdekelne, hogyan számították be a szálló utcafronti látványát.

Próbáltuk figyelembe venni. A homlokzat túl nagy, ehhez képest a hordozó felületek, amelyekre grafika feszíthető, elenyészőek. Sokat gondolkodtunk ezen: Éliás István hozta a tartalmi ötleteket, hogy honnan induljunk és a szlogent. Mészáros Viktória készítette a fotókat. Én raktam össze ebben a vizuális formában. Formáltuk egymás gondolatait, sok mindent végigpróbáltunk: „mi lenne, ha így lenne, vagy ha úgy lenne”. Bármilyen grafikai anyagot próbáltunk elhelyezni, azt találtuk: egy ekkora téglafalat nem lehet grafikával elkendőzni. Viszont mindenképpen próbáltuk volna ezt kicsit posztmodern alapként használni. Ha ott van, legyen ott – nem célunk a látványt kompenzálni. De tegyünk rá valamilyen vagány, erősen grafikus, markáns vizuális jegyekkel rendelkező egyszerű dolgot, amihez ez a romos felület ellentétként is hathat.

A számomra azért érdekes ezt nézni, mert valóban nem tesznek úgy, mintha steril felületet használnának, és megadják az esélyt, hogy az Avas szállóra ugyanúgy értékként gondoljunk, mint az épület ablakaiban, posztereken megmutatott városi értékekre. Van története, a múltjából itt maradt tömege, romlásában is meglátni az egykori szépségét. Nem tartanám a projektjüktől idegen kifejezésnek a bátorság szó használatát sem – emiatt, és ahogy, amiket az ablakok képein kiemelnek. Ezekre nem feltétlenül gondol mindenki értékként. Nem tudom, lesz-e az Avas szálló sorsán túlmutató vita erről, mint képzőművészeti tárgyról. Szeretném, ha lenne – nem tenne rosszat.

Ha bátorság, az intézményünk részéről az – voltak ötleteink, nem volt kötelező automatikusan elfogadni. Amennyiben bátorság kell a helyzetekben, korszakokban rejlő értékek felismeréséhez, az gond – eléggé hirtelen és egyértelmű ítéletekkel rendelkező társadalomban élünk, a gondolkozásunk sokszor egyirányú. Próbáltunk európai megközelítéssel élni, elfogulatlanul visszanyúlni az egyetemes alapokhoz, árnyaltabban közelíteni, meghaladni a fekete-fehér látásmódot. Úgy gondoltuk, hogy a szlogen által ajánlott összefüggésben: közösségekben, korokban, történetekben, generációkban mind meg lehet találni az értékes összetevőket, amelyekből mi is tudunk táplálkozni. Amikhez visszanyúlhatunk.

Mit gondol erről egyébként: az önök értékválasztása a közösségben valóság vagy ajánlat: itt van, csak fel kellene fedeznünk, hogy mennyire értékes a számunkra.

Talán is-is. Van, akinek ez már jelenvaló. Mások számára felfedezésre vár.

Miért ezt az önmagába fonódó hurkot választotta a grafika fő elemévé?

A tervezés során először arról döntöttünk, mit szeretnénk elhelyezni. A múzeumnak hét egysége van, nem lehet egyetlen épülettel jellemezni – ezek mind hozzánk tartoznak. Az érték és összekötöttség onnan fakad, hogy ez az erőtér, a szellemi kultúra minket is összeköt. Amikor sikerült tisztázni, hogy nagyjából milyen tartalmat szeretnénk megjeleníteni, következett a kérdés: hogyan. Voltak megkötéseink: a szállón meghatározott méretben, meghatározott helyre lehet bármit rögzíteni. A molinó hosszú, vízszintes felület lehet, ebbe nem volt beleszólásunk. A sok kis ablaktábla egymástól távol esik, közöttük ott a sok építészeti elem. Ha ilyen az épület, jó volna, ha a grafika jól látható lenne, abban a városi térben, amelyben egyébként könnyen elvesznek a dolgok. Próbáltunk olyan grafikai világot létrehozni a molinón, ami – legalábbis az épület egészéhez viszonyítva – működik, jelen van, és nem olyan forma, amit az épület tömbje agyonnyom. A monotonitást szerettük volna megtörni olyan mozgalmas, lágy formával, amely az épület méreteihez képest is izgalmas. Amiben van egy kis mozgás, egy kis élet. Így adódott a se vége-se kezdete hullámvonal, a Möbius-szalag.

Megfeleltethető ez a gondolat a városi létnek is? Hiszen ez az időben meghatározható: beleszületünk, kilépünk belőle, visszatérünk és így tovább.

Sokféleképpen lehet ezt értelmezni. Kérdés, ki honnan csatlakozik bele. Mennyire akarjuk leszűkíteni: egyetlen élet a városhoz viszonyítva mégis csak apró pont, még ha az ember számára a saját élete is a legfontosabb. Honnan kezdünk? Mi az első pont és mi a végpont, amit összekötünk? Ha korokra, generációkra gondolunk, lehet két tetszőleges pontot összekötni, de miért nem másik kettőt kötöttünk össze. Azért éreztük ezt jobbnak, mert utal rá, hogy ez a viszonyrendszer, amelynek részei vagyunk, nemcsak ránk vonatkozik, hanem az elődeinkre is, akiknek a vállain állunk, és azokra is, akik utánunk következnek. Mert a város, az idő, az érték olyan fogalom, amibe nagyon sok minden beletartozik, amiben nemcsak két pontot tudok megjelölni, hanem millió pontot. Millió pont körül örvénylik az emberi szándék, ami az értékteremtés alfája és ómegája.

Mi indokolta a színválasztást?

Az a tapasztalatom, hogy a városi térben a meleg színek jobban működnek. Mindenképpen figyelemfelhívóbbak, mint a kékek, a zöldek. Olyan sok szín nincs, ami kellően életteli. A világossárgák nem jöhettek szóba – sárgás a homlokzat maga –, ez a piros viszont magára vonja a figyelmet. Több színt nem is akartunk. Ez az árnyalat a múzeum további, jubileumi, a 120. évfordulóhoz kapcsolódó projektjein is megjelenik, automatikusan összekapcsolja a dolgokat. Ez egyfajta vizuális identifikáció.

Lehet tudni, mit visznek tovább ebből a grafikai-képi világból a múzeum születésnapi évadába?

A szalagmotívumot mindenképpen – nagyon jól felhasználható, ugyanis rugalmasan alakítható a befoglalóformához képest. A hurok részletei bárhol, önmagukban is jól felismerhetők. Valószínű, hogy a fekete-fehér, vörös színeket megtartjuk, a hátteret elhagyó vizuális képi kiemeléseket is. De erről nem merek határozottan nyilatkozni: nem biztos, hogy minden esetben végig lehet vinni egy ilyen következetes képi világot.

Bujdos Attila

[related-post post_id="4101620"]

[related-post post_id="4092017"]

[related-post post_id="4083029"]

[related-post post_id="3850871"]