Varázslatként éli meg azt, hogy Miskolcon, szülővárosában elismerik

Miskolc - Az ízig-vérig borsodi származású humorista, Aranyosi Péter lett az idei Múzsa-díjas. Interjút: Aranyosi Péterrel.

Több mint másfél évtizedes hagyomány, hogy a lokálpatrióták által alapított Miskolci Múzsa Díj Alapítvány évről évre kitüntet olyan személyt vagy közösséget, aki vagy amelynek tagjai a borsodi megyeszékhely jó hírét viszik a világba. Idén Aranyosi Péter humorista, előadóművész veheti át ezt a rangos elismerést. Az ünnepélyes díjátadó gálát ma rendezik meg Miskolcon, a jeles alkalom kapcsán beszélgettünk az ízig-vérig borsodi tehetséggel.

Az ország legnagyobb lakótelepén nőtt fel, melynek elég rémisztő híre van. Hogy él az emlékeiben az Avas?

Egyáltalán nem éreztem drámainak a helyzetet. A Középszeren laktunk. Akkoriban kicsit sem volt rémisztő hely, rengeteg facsemetét ültettek. Mindenki járt dolgozni, és velem együtt sok kulcsos gyerek császkált az utcán, mely nyüzsgött a fiataloktól. Rengeteg ember képe és óriási pezsgés ugrik be az akkori Miskolcról. A 3-as iskola pályájára jártunk be focizni, bújócskáztunk a lépcsőházban, átfutottunk az alagsoron. A mi pincénket például lezárták, mert állt benne a víz, ettől egyszerre volt nagyon félelmetes és romantikus. Ott cigiztek a nagyfiúk, és persze mi is lementünk, még bunkert is építettünk. Kulcs lógott a nyakamban, lakótelepen cseperedtem fel, mégis izgalmas és boldog gyerekkorom volt.

Milyen emlékeket őriz a városról?

Az is nagy élmény volt, hogy napjában többször fújt a gyár, hatalmas nép járt-kelt az utcákon. A melósok beugrottak a kocsmába, bedobták a rövidet, de a táskából is gyakran kikandikált a kétdecis pálinka és a csavaros kifli. Élettel teli, boldog képeket őrzök Miskolcról, szerettem ott élni. Nyíregyháza, amikor odakerültem a tanárképzőre, már nem volt ilyen.

Gyermekként mókamester volt?

Középiskolában az osztály nagy dumása és mókamestere voltam, már ekkor rajongtam a rádiókabaréért, de a humor útjára főiskolás koromban sodródtam. Eredetileg művelődésiház-igazgató akartam lenni.

Miért?

Tizennégy éves koromban drága Mezei Ferkó barátom elvitt életem első Kabinet Rt. koncertjére, és annak ellenére, hogy valójában nem is bírtam a könnyűzenét, igazából klasszikusokat hallgattam, úgy beleszerelmesedtem ebbe az együttesbe, hogy azóta sem tudok kiábrándulni belőlük. Ekkortól plakátoztam, hangfalat cipeltem, fellépéseket szerveztem nekik, mikor a vendéglátó szakközépben tanultam, már folyamatosan koncertekre jártam, gyakran megfordultam Budapesten a Petőfi Csarnokban, ahová később még a kedvenc együttesemnek is bulit szerveztem. Nem véletlenül a Kabinet Rt. tánc- és tömegzenekar fog muzsikálni szombaton a Múzsa Díj díjátadó gálaesten, négy számot fognak játszani.

Úgy gondolta, önből kiváló művelődésiház-igazgató lesz, mert sokszor meghívja majd a Kabinet Rt.-t?

Igen! A Berzeviczy vendéglátó szakközépben tanultam, a koncertszervezés miatt már akkor is ingáztam Miskolc és Budapest között. Az utazás, a szervezkedés, a kulturális pezsgés nekem nagyon bejött. Jól éreztem magam ebben a miliőben. Szerettem volna zenész lenni, de ehhez semmilyen adottságom nem volt. Megpróbáltam, de sem megfelelő hangszerem, sem ritmusérzékem nem volt. Jól mozogtam a szaxofonnal, de nem játszottam rajta sehogyan sem. A szervezés és a fellépés ég és föld, tulajdonképpen óriási szerencsével sodródtam át a túloldalra.

Hogy fogadta a család a váltást?

Sehogyan, ugyanis nem tűnt föl nekik, hisz egy viszonylag lassú és hosszabb folyamat eredményeként váltam humoristává. A rádiókabaréban dolgoztam, mint alsegédszerkesztő-helyettes, tehát kisemberként, de bekerültem ebbe a vérkeringésbe, a humoristáktól nyüzsgő közegbe, ahol idővel fellépési lehetőséget és teret kaptam. Aranyos Máriának sokat köszönhetek, az épp akkor induló Dumaszínház – amely tulajdonképpen egy presszó volt – főnökasszonya folyton fellépésre ösztönzött. Az első tíz fellépésemre egyáltalán nem emlékszem. A lámpaláz varázsütésként átformált a színpadon, teljesen más ideg- és tudatállapotba kerültem. Képtelen vagyok felidézni az első színpadi élményeket. Tíz műsor után már észrevettem, ha valamit elrontottam, a hibák már beugrottak.

A napokban Miskolcon adta elő a Borsodi Homályost. Hogy sikerült az est?

Nem voltam elégedett magammal. Részben azért, mert ki vagyok merülve, rengeteget lépek fel, másrészt a helyszín sem tűnt ideálisnak. Ez az önálló est három-négy-ötszáz fős teremre lett kitalálva, az én stílusom ilyen kis közegben működik leginkább. Nem egy 2200 fős nagy hodályban, ahol igen nehéz kapcsolatot teremteni a közönséggel, miközben én igénylem a kontaktust, imádok a nézőkkel bohóckodni, viccelődni. Nagyságrendekkel jobb az előadás, ha felszólalnak, mondanak valamit, mosolyognak, röhögnek, ilyenkor él a produkció. Látni akarom a fejüket, a szemüket, az arcukat, ez számomra nagyon fontos vetülete az estének, hiszen ilyenkor a tömegpszichózis hatására eggyé válok a közönségemmel, ami nekem és nekik is jólesik, kölcsönösen élvezzük ezt az egészet, pont úgy, mint ahogy a feleségemmel. „Párosodom” a közönséggel, együtt érezzük jól magunkat, ez fölfelé ívelő hangulati spirál.

Milyen a miskolci közönség?

Dunántúlon hamarabb oldódnak az emberek, de utána gyorsabban le is tapsolják magukat, Miskolcon viszont csak lassan, fokozatosan oldódik a nép, utána viszont nagy intenzitással és hosszasan ünnepelnek.

Akkor ez mélyebb szintű „párosodás”?

Abszolút, igen!

És milyen az átlagos humorfogyasztó?

Azt kell mondanom, hogy napjainkban az átlag humorbefogadó nem túl olvasott és csak felszínesen tájékozott. Rengeteg forrásból zúdulnak ránk az információk, sok tévé, hírportál működik, viszont, ha a néző nem követi például a közéleti eseményeket, nem tudja, mi történt mostanában Orbán Viktorral vagy mással, akkor nehéz lesz megérinteni őket politikai poénokkal. Ez a jelenség minden humoristának a drámája, hiszen a humor lényege a közös élmény, viszont ha a közönség tagjai nem olvasták azt a cikket, vagy fogalmuk sincs róla, mi történt, akkor hihetetlenül nehéz velük harcolni. Korunk humoristái pontosan ezért a mikroközegre mennek rá, a gyerekeikről mesélnek, meg magukról, mert kevés a közös közéleti élményünk a közönséggel.

Hofi korában mindez könnyebb volt?

Hogyne, ő el is mondta mindezt az utolsó időszakban. Nagyjából így foglalta össze: ha régen kitalált valamit, azt másfél évig mondta, ma – ez élete utolsó éveire vonatkozott – ha valamit kitalál, azt holnap még előadhatja, de holnapután ez már senkit sem érdekel.

Nehéz hivatás ez…

Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. Napi huszonnégy órában koncentrálok a humorra, így van beállítva az agyam. Nem lehet lelankadni, lazítani. Hiába megyek ki a telkemre, nem tudom elengedni magam, mert délután el kell indulnom, mondjuk Mátészalkára, ahol magas színvonalú estet kell tartani, és ez nyomásként nehezedik rám, képtelen az agyam pihenni, minden gondolatom mindig a közelgő műsor körül forog. Nem tudok pihenni, ebből a szempontból ez maga a pokol.

Családon belül is humorista?

Nem. Apuka vagyok pallosjoggal. Napról napra bevásárolok, ebédet, vacsorát készítek, hiszen a Berzeviczybe jártam, szakácsként tudok és szeretek is főzni. A főzelékektől kezdve a pörköltön át, a franciasalátát és a hidegkonyhai készítményeket is beleértve tényleg mindent megcsinálok, amit a kölykök jóízűen megesznek.

Akkor mégis képes mellőzni a poénokat és a szeretteire fókuszálni.

Hogyne, de ehhez az kell, hogy legyen legalább két pihenőnapom, vagy még inkább két hetem. Ahogy öregszem, egyre inkább igénylem, hogy a feleségemmel, a gyerekemmel, a szüleimmel, a haverjaimmal legyek, és hogy ki tudjam magam végre pihenni, hogy a telken ne kelljen bámulnom az órát, és gondolatban a színpadon sertepertélni.

Vissza akarja szerezni a magánszférát?

Így van, pontosan. Ennek jött el az ideje most. 2019-nek ennek jegyében kell telni, így állítottam össze direkt a programom, a feleségem pedig – mint mindenben, de ebben különösen – támogat engem, hisz látja rajtam, hogy kimerültem, az utolsókat rúgom. Pusztítóan sokat dolgoztam az elmúlt időszakban, itt az ideje leengedni. Ez van. Amikor szeptemberben elvállaltam a rengeteg fellépést, nem tudtam, hogy decemberben milyen állapotban leszek. Minden szinten túlvállaltam és túlhajtottam magam, túl nagy energiákat tettem a munkámba, és sok mindent túl komolyan vettem.

Túl sűrű a program?

Nagyon. A Múzsa Díjat is csak úgy tudom átvenni, hogy egy szombatra tervezett vidéki fellépést le kellett mondanom. Most viszont jön a nagy nyaralás. Átveszem a díjat Miskolcon, másnap pedig elutazom két hétre Burmába az én drága jó barátaimmal.

Amikor bejelentették, hogy ön az idei díjazott, elsírta magát. Ma is ejt majd könnyeket?

Tuti, hogy a gálán is sírni fogok. Ott lesz a családom, a tanárom, a tanító nénim, a nagybátyám, akivel olyan ritkán találkozom, de jön az unokatestvérem, akit nagyon szeretek, a keresztfiam is és az anyósom is, akit picit sem utálok, sőt… De a feleségem és az édesanyám is ott lesznek. Persze, hogy sírni fogok!

Nagy ember lett a lakótelepi kulcsos gyerekből, akit még szűkebb hazájában is elismernek…

Igen, pedig senki sem lehet próféta a saját városában, mégis szeretnek otthon. De mindezért sokat is áldoztam, nagy árat fizettem a sikerért. Annyit voltam távol, hogy a kisebbik fiamat alig ismerem. A 11 éves gyerekemmel alig találkoztam, tehát van mit bepótolni! Ezek az évek elszálltak, és soha nem jönnek vissza. Nem voltam a gyerekem mellett számos olyan szituációban, amelyben más apuka ott van. Persze szép oldala is van a történetnek, hiszen egyet szólt a kölyök, és nyomban elvittem Olaszországba, mikor fájlalta, hogy ő még sosem látta élőben Velencét. Volt pénzem, és megadtam neki ezt a szép ajándékot, de ez öt-hat nap volt, egyébként pedig nem volt otthon az apja szinte soha.

Bűntudata van?

Nem, de szembesültem azzal, hogy valamit valamiért. Megkaptam a Karinthy-gyűrűt, Múzsa-díjas lettem, de ezért komoly áldozatot hoztam.

Optimista alkat?

Dehogy. Jó kedélyű pesszimista vagyok. A szerencse sodort a pályára, olyasmit csinálok most, amire sose készültem, annyira felnéztem gyermekkorom humoristáira, meg sem fordult a fejemben, hogy én is képes lennék erre. De ha más lenne a munkám, biztos vagyok benne, hogy a bevásárlóközpontokban a pénztárnál sorakozókat, vagy a barátaimat is lelkesen szórakoztatnám, sztoriznék a telken a haveroknak, járnék Diósgyőr meccsre, és a bekiabálásokat hallva örömmel nyugtáznám, mennyi hülye van a világon. Szerencsém volt, rátuszkoltak a pályára, sikeressé váltam, mindezt a Jóistennek köszönhetem.

Milyen érzésekkel várja a ma esti gálát?

Varázslatként élem meg, hogy Miskolcon elismernek. Rám szakadt ez a csodálatos díj. Az első díjazott, Müller Péter Sziámi egyik dalából idézve azt mondhatom: „én tudatosan vagyok ösztönös”. Elengedem magam a színpadon, kitárom a lelkem és egyesülök a közönséggel. Minden fellépés után szoktam humorista simogatót tartani, odajönnek a közönség tagjai, szót váltunk, kezet rázunk. A miskolci esteknél ez felesleges, hiszen ott vagyok a villanyrendőrnél, a színháznál, és kint vagyok a Diósgyőr meccsen, sok helyen meg lehet érinteni engem Miskolcon, mert engem is megérint folyton ez a város.

Juhári Andrea

[related-post post_id="4107168"]

[related-post post_id="4105270"]

[related-post post_id="4054309"]

[related-post post_id="4052670"]

[related-post post_id="3914331"]