Fényképeken őrizte meg a száz éve született színészóriások emlékét

Miskolc - Miskolci portréfotós készítette a száz évvel ezelőtt született szí­nészóriások utolsó közös portréját. Interjú: „Esztári” Szécsi Zoltán portréfotóssal.

1919. február 10-én Hódmezővásárhelyen született Bessenyei Ferenc kétszeres Kossuth-díjas, a Nemzet Színésze címmel kitüntetett színész. Ugyanebben az évben, ugyanezen a napon látta meg a napvilágot Komlós Juci, szintén a Nemzet Színésze, Jászai Mari-díjas színésznő. Földessy Géza (ő 1941 és 1949 között volt a Miskolci Nemzeti Színház direktora) társulatában egy időben mindketten játszottak Miskolcon. Az interjúnk témájául szolgáló közös fotó azonban sokkal később, 2001. március 20-án készült. „Esztári” Szécsi Zoltán portréfotós a felvétel(ek) készítésének nem mindennapi körülményeiről is mesélt.

Február 10-én volt száz éve annak, hogy megszületett Bessenyei Ferenc és Komlós Juci. A két színművészről tizennyolc éve készítette az előttünk látható portrét. Mekkora szervezést igényelt a létrejötte?

Hatalmasat, de ahhoz, hogy a képről meséljek, muszáj egy kis előzményt is adnom. Annak idején nekem a Déryné utcán volt egy kis műtermem, ez volt a Fényírda, ami már nevében is mutatja a hely jellegét: ez nemcsak egy divatnév, én tényleg ilyen szellemben dolgoztam, ezt tükrözte a berendezés: a század eleji kanapé, a régi fényképek, a sötétbordó és zöld drapériák, aranydíszítés. Ez nemcsak külsőség, én így gondolkozom, ilyen vagyok. Klasszikus portrékat, portrésorozatokat készítettem: zenészekről, püspökökről, illetve társadalmi keresztmetszeteket miskolci ismert közéleti személyiségekről és szegény sorsú emberekről. Ezek 50-szer 60 centiméteres, fekete-fehér, klasszikus portrék, amelyeket úgy szoktam mondani, nem én készítem, hanem együtt készítjük. A portrék ugyanis akkor lelki töltésűek, ha el tudjuk róluk mondani, hogy azok az ember helyzettől független, letisztult, átlagolt énjét mutatják. Ilyen felvételeket készítettem.

Hogyan jöttek a színészportrék?

Régóta a fejemben volt már a gondolat, hogy meg kell örökítenem a nagy színészeinket, főként azokat, akik nálunk, Miskolcon is éltek és alkottak. A lökést viszont egy olyan legendás színművészünk adta, mint Sinkovics Imre, pontosabban az ő halála. 2001 januárját írtuk, még arra is emlékszem, hogy mosogattam, amikor a rádióban hallottam, hogy eltávozott közülünk. Ez egy nagy megdöbbenés volt számomra, hiszen magával vitte a tekintetét. Ekkor tudatosult bennem, hogy lépnem kell, és mivel amúgy is sokat jártam át a Színészmúzeumba, segítséget kértem Gyarmati Bélától és az intézmény munkatársaitól, hogy kik azok a még élő idős színészek, akik kötődnek Miskolchoz és én elkészíthetném a portréjukat. Együtt keresgéltünk és hamar ráakadtunk előbb Bessenyei Ferencre, majd pedig Komlós Jucira, mindketten a második világháború után a művésznő férje, Földessy Géza társulatában játszottak. Az igazi meglepetés viszont csak ezután jött, amikor megnéztük az életrajzukat. Bessenyei Ferenc ugyanis Hódmezővásárhelyen, Komlós Juci pedig Szabadkán, de mindketten 1919. február 10-én látták meg a napvilágot. Én mindig azt mondtam, hogy nincs véletlen, se szerencse, csak csodák vannak. Gondoltam, ez mi, ha nem az, éreztem, hogy nekem lépnem kell, ezeknek a portréknak feltétlenül el kell készülniük. Kérésemre Béla bácsi levélben kereste fel őket, majd én telefonon próbáltam elérni.

Sikerrel?

Igen, de ez sem volt egyszerű! Feri bácsit Lajosmizsén értem el, aki elsőre igent mondott: „Rendben, fiam, akkor majd lejössz ide hozzám, és készítesz egy képet a lovak között!” Jeleztem neki, hogy én klasszikus portrét szeretnék csinálni. Erre azt mondta: „Jó, hát annak is megoldjuk a módját!” Végül pasaréti lakását ajánlotta, én pedig beleegyeztem, mondtam, kedden érkezünk. Ezután hívtam Komlós Jucit, aki a maga kedvességével azonnal beleegyezett, gondolom, hatott Gyarmati Béla kedves levele is. Mondta: „Örömmel, drágám, csak ne itt nálam, itt nem tudjuk megcsinálni. Négy generáció él együtt, lányom, unokám, dédunokám, itt se nyugalom, se hely nincsen”. Ekkor kicsit kétségbeestem, de végül újból tárcsáztam Bessenyeit, kértem, hogy nála építhessem fel a műtermet, aki így mondott igent: „Kapd a hónod alá Jucit, és gyertek!” Mai napig emlékszem a napra, 2001. március 20-a volt, mikor asszisztensemmel elindultunk Miskolcról a fővárosba. Előbb Juci néniért mentünk el, majd Pasarétre érkezve várni kellett Bessenyeiékre. Amikor megérkeztek, nagy elánnal köszöntötték egymást, hiszen évtizedek óta nem találkoztak. A lakásban viszont Feri bácsi megváltozott. Miközben állítottuk össze a műtermet, ő fel-alá járt a lakásban, úgy tűnt: dühös, és nem értettük, miért. Először ő ült az objektív elé, és végtelenül morcos volt. Egyszer csak felcsattant, és a következő párbeszéd hangzott el köztünk „Hát téged ki küldött?” „Feri bácsi, engem nem küldött senki!” „Akkor ki fizet ezért neked?” „Nem fizet nekem senki!” „Hát valaki csak küldött, mert ilyen nincsen!” „Feri bácsi, pedig van.” „Igen? Akkor meg minek fényképet csinálni egy ilyen vénségről?” Végül mondtam neki, hogy „Feri bácsi, hadd döntsem már el én, hogy kit tartok arra méltónak, hogy képet készítsek vele!” Később tudtam csak meg, hogy tesztelt. Közben szidta az újságírókat, a fiatal színészeket, hogy eladják a lelküket mindenféle ócska reklámokba, borzasztóan bántotta a világ: ő egy lelkében fiatal ember volt, csak a teste megöregedett, de hatalmas élettapasztalata volt. Két felvételt készítettem róla ebben a megbokrosodott állapotában, majd végül csak sikerült elkészítenem azt a portrét, ami azt a bizonyos helyzettől független, letisztult, átlagolt énjét mutatja. A képek elkészülte után hirtelen megszólalt: „Gyere csak ide, Jucikám, csináljunk együtt is egy fotót!” Juci néni átkarolta, ő is, és ott volt a helyzet. Elkészült, majd Feri bácsi felkiáltott: „De boldog vagyok, Istenem, de boldog!” Utána Jucikával könnyebb volt a helyzet, ő a maga bájával fogadta a kép készítését, amikor leült a fotelba és szembenézett az objektívvel, ő tudta, hogy most üzen. Így születtek a portrék.

Végül aztán nem haraggal váltak el…

Nem, sőt! Pakoltuk össze a műszereinket, hátteret, lámpákat, Feri bácsi pedig ekkor már pihent a kanapén. Majd hirtelen megszólalt: „Mondd meg, fiam! Milyen világban élünk! Idejönnek, bekopognak és …. mondjak egy sztorit az Imréről! Mondjak egy sztorit!” Nekem egyébként itt tudatosult, mi is volt a baja. Végül már készülődtünk haza, mikor a idős színművész megmutatott egy festményt is magáról, amire büszke volt. Majd váratlanul átölelt, és ököllel szorított magához, potyogtak a könnyei, és így szólt: „Te ugyanolyan bolond vagy, mint én! Egymillióból egy van ilyen!” Majd invitált engem, hogy gyermekeimmel látogassam egyszer meg őt, erre viszont sajnos soha nem került sor. Hibámból okulva szoktam is mesélni másoknak, hogy ha lehetőségünk van valamire, azt mindig meg kell tenni időben, mert ezek a pillanatok, ha elmúlnak, többé sosem pótolhatók. Nem mentünk el hozzá, pedig micsoda élmény lehetett volna a gyerekeknek! Idős korukban mesélhették volna saját gyermekeiknek, hogy ők még találkoztak ezzel a színészóriással.

Látták végül az elkészült felvételeket?

Nem, egyikük sem. Feri bácsi néhány év múlva, 2004-ben meghalt. Juci nénivel egyszer beszéltem utána, akkor megbeszéltük, hogy találkozunk, és akkor majd viszek neki a felvételekből. Végül erre sem került sor, 2011-ben ő is elment. Nagyon fontosnak érzem éppen ezért, hogy az elkészült felvételeket – melyek egyébként színház- és fotótörténeti ritkaságok is – megőrizzem az utókornak, és ezzel én magam is méltóképpen vigyem tovább az ő emléküket.

Tajthy Ákos

Fénnyel fest, fénnyel ír a portré és a lélek szerelmese

Fénnyel festeni, fénnyel írni – ezt vallja hivatásáról a fényképészetről „Esztári” Szécsi Zoltán nemzetfényképész. Zoltán a Mezőgazdasági Főiskolát végezte el eredetileg, aztán fényképész lett. A portré szerelmese, de fényképei elkészítésénél nagy hangsúlyt fektet arra, hogy azokat közösen készítsék el azzal, akivel a kép készül. A munkája során a lelket is kutatja az emberek tekintetében, legfontosabb számára, hogy az a képen is megjelenjen.

Pályáját két fényképezőgép határozta meg, elsőt édesapjától kapta. „Ez egy Agfa Cadet dobozgép volt, ezzel édesapám is nagyon sok mindent fotózott falun, én pedig Miskolcon. Az emberek szemét dédnagyanyám halála után kezdtem el kutatni. Akkor ugyanis a tisztaszobában, a ravatala mellett elgondolkoztam. A néma csendben – gyerekkoromban ezt úgy fogalmaztam meg, „légy se zúg, szél se rebben, csak a fagyos halál beszél” – a szemfedelét figyeltem. Majd felhajtottam, és láttam, hogy be volt hunyva a szeme. Akkor belém hasított a sok-sok emlék róla. Ettől fogva kezdtem el először szüleim, nagyszüleim szemét figyelni, és később a portrék készítésekor is fontossá vált számomra az, hogy ezekhez a pillanatokhoz, amíg a fénykép készül, az emberek odaadják a lelküket, ezzel üzenjenek az utókornak.”

A második gépét egy idős miskolci fényképész, Tóth Zoltán hagyta rá. „Zoli bácsinak utolsó éveiben a Vörösmarty utcán volt műterme egy bérelt mosókonyhában. Ott adta át nekem a már akkor százéves gépet. Megcsókolta, majd átnyújtotta: „Te vagy rá méltó, hogy vele dolgozz.” Éreztem, hogy ennek súlya van, ez hatalmas felelősség, ezzel játszani nem lehet. Ezen a lencsén annyi minden átment a múltból, ez nem is gép, hanem műszer. Mai napig igyekszem úgy használni, hogy méltóképpen vigyem tovább ezt az örökséget.”

[related-post post_id="4143374"]

[related-post post_id="4118890"]