Újra táncol – győzött az akarat

Taktaharkány - Fila Tímea újra táncol. Egy 24 éves, ereje teljében lévő ember esetében ebben a hírben nem lenne semmi különös. Csakhogy Tímea egy balesetben olyan súlyosan megsérült, hogy az egyik lábát amputálni kellett.

A taktaharkányi ifjú hölgy azonban nem adta fel, és a tragikus baleset után másfél évvel újra a színpadra perdült, hogy hitet tegyen amellett, nincs olyan nehéz élethelyzet, amelyből hatalmas akaraterővel és kitartással ne lehetne kihozni a lehető legjobbat.

Riportunkban azt is elmeséli, hogy min ment keresztül.

Zsák a foltját

Timi – mert találkozásunk elején megengedte, így hívjam, ahogy mindenki a környezetében – Luckyt próbálja meg távol tartani. A fiatal golden retrievert azonban nem könnyű, mert akkora szeretet van benne, amelyből mindenkit nagykanállal tud megajándékozni, tudva, sosem fogy az el. Jókedve töretlen, csakúgy mint a gazdié. Zsák a foltját effektus – mondja Timi, aki majdnem lemaradt a kutyusról.

– Már régóta szerettem volna egy golden retrievert, de aztán közbejött a baleset – mondja Fila Tímea. – Tavaly októberben a baleset évfordulóján döntöttünk úgy a szüleimmel, mégis keresünk egyet. Meg is találtuk, fel is hívtuk a gazdáját, aki azt mondta, minden kölyöknek találtak már gazdát. Kicsit szomorú lettem, de nem kellett sokáig szomorkodnom, mert pár nap múlva felhívtak, hogy ezt a kutyust mégis visszamondták, és úgy gondolták, tőlem kérdezik meg először, szeretnénk-e mégis. Csak annyit mondtam, azonnal indulunk. Ezért is kapta a Lucky (Szerencsés) nevet.

Timi az udvaron Luckyval | Fotó: BG

Bár Timi édesanyjának bátyja és unokatestvére is rendőr, saját bevallása szerint inkább a sport, a mozgás szeretete sodorta a rendőri pályára.

– A szerencsi Bocskai-gimnázium rendészeti szakára jelentkeztem, de csak azért, mert ott emelt óraszámban volt tesi. Akkor még nem igazán akartam rendőr lenni, de menet közben úgy gondoltam, erre megyek tovább. A Közszolgálati Egyetemre jelentkeztem, de amíg az előző évben simán bejutottam volna, az időközben megemelt ponthatár miatt 10 ponttal lemaradtam, így jött a B-terv, Miskolcon a Rendészeti Szakközépiskola, majd a készenléti rendőrség. Rögtön be is dobtak a mély vízbe, 2015. nyár végén már vittek is a többiekkel együtt a déli országhatárra.

A tragikus nap

2017. október 9. volt az a nap, ami jelentősen megváltoztatta Fila Tímea életét.

– Éjszakai szolgálatban voltunk a déli országhatáron, reggel jött értünk a busz, hogy visszavigyen Miskolcra. Gergő (Németh Gergely, a tragikus baleset egyik halálos áldozata) és én végeztünk utoljára a reggeli készülődéssel. Általában hátul szoktam ülni a buszon, de azt a társaságot, akikkel együtt szeretek ülni, elvitték autóval, ezért a harmadik ülésre tettem le a táskámat. Később áttettem a táskát az első ülésre a sofőr mögé, és amikor elindultunk, akkor lefeküdtem az ülésre, ez mentette meg az életem. Igazából nem aludtam, amikor 11 óra 45-kor hatalmas fékcsikorgás után becsapódtunk az autópályán Kecskemétnél egy kamionba. Mindkét lábam többszörösen eltört, jobb lábamból hiányzott 8-10 centiméternyi lágyrész és csont, a szeméremcsontom eltört, medencerepedésem is lett, a felkarom is megsérült, de akkor ezzel nem foglalkoztam, próbáltam kideríteni, mi történt. Amikor kihúztak a buszból és elkezdték rólam levágni a rendőrruhát, akkor gondosan elpakoltam a telefont és a rendőrjelvényemet a zubbonyom zsebébe, és szóltam a tűzoltóknak is, ezekre vigyázzanak. A mentés során mindvégig magamnál voltam és válaszolgattam, még arra is emlékszem, amikor a mentőhelikopter leszálláskor zöttyent egyet és elláttak, onnantól maradt ki néhány óra a másnapi intenzíven ébredésig.

Búcsú a jobb lábtól

Timi a balesete után összesen 12 műtéten esett át. A bal lábában lévő nyílt combcsonttörés miatt is kérdéses volt, fog-e tudni újra rendesen járni, de a jobb lábszáráért még nagyobb küzdelem folyt.

– Már az első napon felmerült, hogy esetleg mindkét lábamat valamilyen mértékben csonkolni kell. A jobb lábamért folyt nagyobb küzdelem, a hátam jobb oldaláról a csuklyás izmot levették, és azzal próbálták meg pótolni a jobb lábamban lévő izmokat, de pár nap után kiderült, nem sikerült a próbálkozás. Felvetették, megpróbálják a bal oldali csuklyás izommal ugyanezt, de akkor már döntöttem, és azt mondtam, legyen amputáció addig térd alatt, amíg lehet, mert ha térd felett kell később csonkolni, soha nem fogok tudni újra rendesen járni. Még hónapokig nem voltam képes lábra állni, de tudtam, újra járni fogok.

2018 februárjában kapta meg Fila Tímea az első protézist.

– Annyira megörültem neki, hogy egy óra helyett egyfolytában azzal járkáltam, amivel annyira elintéztem a csonkolt részt, hogy hetekig megint nem állhattam lábra. De onnan már nem volt visszaút. Elfelejtettem, hogy az amputáció után hetekig olyan fájdalmaim voltak, hogy a csonkot vertem az ágyhoz és üvölteni tudtam volna. Kaptam ugyan fájdalomcsillapítókat és altatót is, de anyukámmal megbeszéltem, nem a gyógyszerektől kell várnom a segítséget, hanem magamnak kell legyőzni a fájdalmat. Egy pillanatig sem voltam elkeseredett vagy szomorú, napközben sokat nevettünk a szüleimmel, a barátaimmal. Amikor még kerekesszékkel közlekedtem a házban, akkor apukám át akarta alakítani a fürdőszobát és a mosdót. Kiabáltam vele, hogy ne tegye, értse már meg, én járni fogok! A protézist az eltelt idő alatt egyszer a falhoz csapkodtam, ha nem tudtam megcsinálni azt, amit szerettem volna. Aztán addig gyötörtem magam, hogy szép lassan elkezdtek visszajönni azok a mozdulatok, amelyekre már rég nem voltam képes. Akkor döntöttem el, ismét táncolni fogok. Persze a spárga és más korábbi rutinmozdulatok nem fognak már menni, de kiszálltam a kerekes székből.

Alig van otthon

Fila Tímea sorstársai többségével szemben nem a beletörődést és megnyugvást választotta, hanem a küzdelmet.

– A bennem lévő dac, jókedv mellett természetesen sokat jelentett a szüleim, a barátaim, a társam, a bajtársaim, a rengeteg ismerős és ismeretlen segítsége. Miskolcra járok konditerembe, mert az izomzatom ugyan megvan, az erőt azonban még vissza kell szereznem. Már van olyan protézisem, amellyel tudok futni, várom azt a protézist, amivel úszni tudok majd járni, tudok úgy vezetni, hogy nem kell hozzá átalakítani az autómat. Újra táncolok, kisegítő oktatóként több tánccsoporttal is foglalkozom. Még fél évig vagyok táppénzen, a bajtársaim, feletteseim folyamatosan érdeklődnek. Nagyon szeretnék visszatérni, lehetőleg a hivatásos állományba, megmutatni, egy ilyen baleset után is fel lehet állni és ugyanúgy folytatni, mint korábban. Talán a sors akarta így, hogy kipróbáljon.

Jernei Gábor

[related-post post_id="4153867"]