Kettős időszámítás: árvíz előtt, után

A kilencvenedik születésnapján is túl van már Kákóciné Novák Klára, aki otthonában fogadott minket, és mesélt a 10 évvel ezelőtti szomorú eseményekről.

Felsőzsolcát 2010 júniusában öntötte el a Sajó és a Bódva, az áradás hatását pedig tovább súlyosbította a környéken felgyülemlett belvíz. Felsőzsolca mintegy 95 százaléka víz alá került, 201 ház dőlt össze, 2200 ingatlanból 1800 rongálódott meg.

Már előző este, június 3-án voltak jelei az árvíz közeledtének, mert a Bódva szintje nagyon megemelkedett, és elérte a település egyik utcáját, mesélte Kákóciné Novák Klára. Másnap már tudták, hogy nagy a baj, a szomszéd javasolta Klári néninek, hogy hívja a lányát, mert innen hamarosan menni kell. Az unokák siettek az idős asszony segítségére, autóba ültették és azt kérték tőle, vegyen magához mindent, ami fontos számára. A személyes holmikat, dokumentumokat, a gyógyszereit. Elköltöztették a lánya házába, ami szintén Felsőzsolcán van, oda csak később ért el a víz. A ház nem maradt őrizetlenül, mert a „gyerekek” vigyáztak rá, és próbáltak a víz ellen védekezni is. Később azonban kiderült, hogy a víz olyan erővel érkezik, hogy lehetetlen az útját állni.

Hatalmas volt a kár

Ráadásul a nem várt irányból árasztotta el az udvart és a házat. A Dózsa György út, ahol Klári néni háza is áll, a város olyan részén van, ahol „megrekedt” a víz. Ebben az utcában a házak nagy része megrongálódott vagy teljesen leomlott az árvíz miatt – emlékszik vissza a történtekre. Az ő háza bár össze nem dőlt, de hatalmas kár keletkezett benne. Az 1942-ben épült vályogház szülői örökség volt, amelyet az ár levonulását követően lakhatatlanná nyilvánítottak. A biztosítótól és az államtól kapott kárpótlást az újjáépítésre. Amíg nem tudott visszaköltözni, addig egy miskolci ismerős lakásában kapott menedéket.

Sokan nem is jöttek vissza utána Felsőzsolcára, örökre elköltöztek, de ő nem akarta itt hagyni a települést. Közel fél év elteltével térhetett újra vissza a lakhelyére, egy vadonatúj ingatlanba, ahol azonban kezdetben csak egy heverő volt, hiszen a bútorai is odalettek. Tősgyökeres felsőzsolcai a család, a Sajó mellett laktak, de soha nem volt ilyen árvíz. Egy alkalomra emlékszik Klári néni, 1974-ben, de az sem volt akkora, mint a 2010-es.

A jószágot mentették először

A szülei házában próbálta felvenni a harcot a vízzel Szarka Tamás, Felsőzsolca jelenlegi polgármestere – aki a homokzsákokkal körbevett portán a nyitott kapu és ajtó mellett őrizte az ingatlant éjjel. Úgy emlékszik, még sötét volt, de már hajnalodott, amikor egy hatalmas robajt hallott. Nem tudta, mi lehet az, de néhány másodperc múlva a mindent körülvevő víz nagy hullámokat vert az épületek között.

Elindult a hátsó kert irányába elemlámpával a kezében, mert a sötétben nem látott jól. Akkor még nem fedezte föl, honnan jött a zaj, de napkeltekor, világosban már kiderült, hogy az egyik szomszéd háza dőlt össze.

„Az semmihez nem fogható, félelmetes érzés volt” – fogalmazott. Ez volt az a pont, amikor teljesen bizonyossá vált, hogy ez az árvíz komoly pusztítást fog végezni. Kitörölhetetlen, szomorú emlék. Szarka Tamás arról is szólt, hogy ő éppen nem tartózkodott a városban, amikor a víz elkezdte elönteni a környéket. A szüleivel először csak telefonon tartotta a kapcsolatot, a hangjuk alapján nem is sejtette, hogy ekkora a baj. De amikor hazaért és odasietett hozzájuk, szinte sokkos állapotban találta őket. Nem tudták hirtelen, mit tegyenek, mit mentsenek először. Aztán megpróbáltak együtt gondolkozva rangsorolni. A kerti gépeket, jószágot helyezték biztonságba, csak azután a házban lévő ingóságokat. Ha valakinek segíteni kellett, akkor csónakkal mentek. Napokig csak így tudtak közlekedni a házak között. Kiemelte még a polgármester, hogy rengeteg segítséget kaptak akkor a felsőzsolcai lakók, az ország minden részéből jöttek felajánlások. A példaértékű összefogásnak köszönhetően ezeket az adományokat a szomszédság egymás között igazságosan osztotta el, attól függően, kinek mire volt szüksége.

A víz mindenhol utat talált

– Korábban láttunk már ilyet a tévében, hogy viszi a víz a kocsit, meg omlik össze a ház, de igazából nem tudtuk, mi az, hogy árvíz – kezdte gondolatait Hogya Zsolt, aki maga is átélte és saját bőrén tapasztalta annak a szörnyűségét, amikor egy élet munkája vész el az ember szeme láttára. Először nem hitte el senki, hogy ekkora a baj. Zsolt a helyi iskolában tanít. Amikor aznap nem a diákjaihoz indult órát tartani, hanem homokzsákot pakolni a többi helyi lakossal együtt, akkor már látszott, hogy ezt nem fogják tudni megállítani, bármekkora falat raknak – mondta a jelenlegi alpolgármester.

A víz nagyon gyorsan emelkedett, az emberek hatalmas összefogással egymás házát, értékeit próbálták védeni és menteni. Az autójukat sikerült egy magasabb területen elhelyezni, abban nem esett kár, de ami a pincéjükben és a melléképületben volt, azt gyakorlatilag ki kellett dobni. Illetve cserélni kellett számos használati tárgyat. Még így, tíz év után is a könnyeivel küszködve mesélt azokról a napokról Zsolt, amikor a családjában, barátaiban próbálta tartani a lelket. A védekezés közben sokszor voltak veszélyes helyzetben a ledőlő falak és a víz ereje miatt. Reménytelen küzdelem volt, mert a víz mindenhol utat talált és tört magának.

Az idős szomszéd bácsi náluk húzta meg magát a kutyájával együtt, a házuk pár nappal később össze is dőlt. Másnap a katasztrófavédelem munkatársai mentették ki őket. Zsolt és családja átmenetileg egy barátnál lakott, amíg vissza tudtak menni a házukba. Az árvíz elleni küzdelem annyira eggyé kovácsolta a már korábban is összetartó lakóközösséget, hogy életre szóló barátságok szövődtek. Az utca lakói a mai napig – nagy létszámú szomszédság részvételével – kiváló hangulatú közös majálisokat tartanak. De ahogyan az alpolgármester fogalmazott, azért „nyomot hagyott a zsolcai lelkekben”. Azóta két időszámítás van, az árvíz előtti, meg az árvíz utáni.

Virrasztottak

Kovács Mariann emlékeit felidézve azzal kezdte, hogy miskolci munkahelyéről aznap már csak vonattal tudott hazamenni. Sok hasonlóan járt zsolcaival utazott együtt, akiket édesapja szállított autójával haza az állomásról. Éjszaka virrasztottak ők is, úgy, mint sokan mások a településen. Miközben ezt mesélte, hozzátette, hogy most is rázza a hideg, ha az a kép az eszébe jut, ahogyan katonák veszik körül a házat, és pakolják a homokzsákokat.

A pincéjüket teljesen elárasztotta a víz, később a házukat is elérte. A párja éppen kórházban volt egy vírusfertőzés miatt, ezért csak ő és a nagymamája voltak a házban, ahol se villany, se víz nem volt, ezért úgy döntöttek, hogy nagyobb biztonságban lesznek, ha elköltöznek. Egy barátjuk fogadta be őket, akinek a háza a város magasabban fekvő részén van.

A szülei házába is csak gumicsizmában meg gumiruhában tudtak bemenni. „Borzalmas volt ezt átélni” – tette hozzá. Pár nap múlva már dolgoznia is kellett, az autóban ott volt a váltócipő, amiben a munkahelyén volt, de otthonról gumicsizmában indult el. Nagyon kemény időszak volt ez mindenkinek, hónapok kellettek, amíg helyreállt az élet.

Videók az árvízről:

(A borítóképen: A víz volt az úr 2010 júniusában Felsőzsolcán)

Kapcsolódó cikkek: