Az én ünnepem

Szakáldon laktam, az általános iskola 3.osztályába jártam.

Akkoriban sok változás volt, az iskolákban is. A tanteremben öt fontos ember arcképe volt kiakasztva: Rákosi, Sztálin, Lenin, Marx és Engels néztek okosan felénk.

A tanítónőnk Hizsnyik Gyuláné tanító néni volt. A tanítás végén fegyelmezetten, kettős sorba álltunk fel, a falu utcája szerinti megosztásban. Aki legmesszebb lakott, az volt a felelős a rendért, ő volt a felvigyázó. Ha találkoztunk az utcán egy nénivel, vagy bácsival hangosan egyhangúan köszöntünk: „Előre!”. Tavaly még a „Dicsértessék a Jézus Krisztus” volt. Azt jobban szerettük, mert az emberek ránk mosolyogtak és szívesen fogadták. Sajnos az „Előre” köszöntéssel nem volt nagy szerencsénk, legjobb esetben is csak annyit mondtak mérgesen: Menjetek a legelőre…

De hát változtak az idők, a tanítóknak is ki volt adva, mit mondjanak, hogyan neveljenek bennünket. Ezt mi gyerekek is tudtuk, s elfogadtuk az új szabályokat.

A templomba viszont változatlanul járhattunk. Az nem volt megtiltva, bár igaz, hogy a tanító házaspár nem járhatott.

A templomban már nagyban készültünk a karácsonyra, Jézus születésnapjára. Tudtunk sok karácsonyi éneket. Akkoriban karácsony este vagy kántáltak a gyerekek, vagy „betlehemet jártak”.

Ebben az évben az iskolában szó sem esett a karácsonyról. Szerintem is a szülők is várhatták, hogy az „Előre” köszönés után mi fog karácsonykor következni.

Karácsony előtti nap is tanítás volt. Búcsúzóul bejött hozzánk a felső tagozatot tanító igazgatónk Hizsnyik Gyula. Néhány szóval elmondta, hogy szép ünnephez érkeztünk, holnap lesz a szeretet ünnepe: a karácsony. Mert a karácsony a szeretet ünnepe.

S ezzel hazaengedett bennünket.

Én ezt eddig nem hallottam így, mindig csak a Jézuska születésnapjaként ismertem a karácsonyt. Most ledöbbentem: hová lett a Jézuska?

Otthon már javában készült Anyukám az ünnepre. Bobájka, bejgli sütés, takarítás folyt. Én is megkaptam a parancsot: seperd le az udvart lányom.

Én söpörtem… Emlékszem, hogy a kiakasztott tejes köcsögök között takarítottam, amikor anyukám odajött hozzám: mi volt az iskolában? – kérdezte.

- A tanító bácsi azt mondta, hogy a karácsony a szeretet ünnepe. Nem mondta, hogy a kis Jézus születésnapja – panaszkodtam.

- Igaza volt. A karácsony tényleg a szeretet ünnepe. A kis Jézus szeretetből jött a földre – mondta anyukám. S azzal otthagyott, hogy végezzem a dolgom.

Akkor valami békességfélét éreztem, valahogy okosabb lettem. Így már rendben volt az ünnep fogalma a lelkemben.

Aztán jött az este az egyszerű karácsonyfával, a tíz darab szaloncukorral, a kántálók énekével, az esti virrasztással és az éjféli misével. „Mennyből az angyal” zengett az ének a templomban. Majd egyszer csak egy templomban szokatlan hangszer, egy hegedű szólalt meg. Nagyon szép volt, tekergettük a nyakunkat a kórus felé, vajon ki hegedül, ki lehet ez az ismeretlen zenész? Majd: a Hizsnyik Gyula tanítónk az, ő hegedül – suttogták a gyerekek.

Igen, ő volt. Eljött hozzánk a gyerekekhez, bár neki nem volt szabad. Ekkor már mindnyájan értettük, mi is az a szeretet ünnepe, ahol mindenki együtt van azokkal akiket szeret.