Minden meghalt gyermekre emlékszik

„Azt mondták, hogy jöjjünk Miskolcra a Gyermekcsontvelő Transzplantációs Osztályra, mert rákos daganatom van” – emlékezett vissza még 2005-ben a „Gyógyult betegek találkozóján” egy akkor ötéves kislány. Dani 14 éves korában lett leukémiás, neki is csontvelő-átültetése volt. A testvére volt a donor. Őt arról kérdeztem, hogy élte meg a beavatkozást.

– Nagyon rossz volt – válaszolta. – Halálfélelmem volt, mert egy osztálytársamnak a testvére ugyanilyen betegségben halt meg. Az én állapotom is kritikus volt pár napig, ezt utólag tudtam meg, de szerencsém volt, itt vagyok.

Ott volt még akkor a lillafüredi Palotaszállóban sok-sok gyermek és a szüleik. A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Központi Kórház és Egyetemi Oktatókórház Gyermekcsontvelő Transzplantációs Osztályán akkoriban a századik csontvelő-átültetést végezték.

Nincsenek szavak

– Most már gyógyult vagyok – csacsogta a kis szöszke 5 éves –, és örülök, hogy élek!

Itt nincsenek szavak, az ember nézte a kislányt, aki kigyógyult a rákból, akit megmentett a csontvelő-átültetéssel dr. Nagy Kálmán.

Kérdeztem tőle, hogy mit érez ilyenkor, amikor végignéz ezeken a gyerekeken. Elvileg gyógyultak, de a beavatkozás nélkül meghaltak volna.

– Erre nincsenek szavak – mondta az orvos. Látni a gyerekek szenvedését a legborzasztóbb dolog a világon. Most mindannyian, akik itt vannak, egészségesek, és reméljük, azok is maradnak. A csontvelő-transzplantáció nagyon nagy beavatkozás. Utána a steril bokszban kell heteket tölteni a kis betegnek. Én beengedem, megfelelő óvintézkedések mellett a szülőket a bokszba. A gyerekeknek ez óriási segítség. Nem csak a testet, a lelket is gyógyítani kell – mondta ezt akkor, 2005- ben dr. Nagy Kálmán.

A párizsi kórházban

Ugrunk az időben, 2021 augusztusát írjuk. Kíváncsi voltam, hogy él most a volt egyetemi tanár, volt országgyűlési képviselő, a Temesvári Egyetem díszdoktora, a Magyar Köztársaság érdemkeresztjével kitüntetett nyugdíjas orvos.

Pontosan érkezett, a megbeszélt időpontban, azt mondta, sosem késik. Az adott szó kötelez. Mosolygott. Azt mondta, szívesen beszél az életútjáról, de akkor kezdjük az elején.

– Fiatal orvos koromban ösztöndíjas lettem egy párizsi kórházban. Ott hallottam először a csontvelő-átültetésről. Nagy érdeklődéssel figyeltem, hiszen ezek akkor is életmentő beavatkozások voltak. Később megengedték, hogy ne csak asszisztáljak, hanem magam végezzek beültetést.

Felajánlották, hogy maradjon Franciaországban, de ő hazajött. Itthon akart gyerekeket gyógyítani. Akkor Magyarországon még nem végeztek gyermekeken ilyen beavatkozást. Itthon akkor diktatúra volt. Nagyon nehéz volt keresztülvinni, hogy engedélyezzék a beavatkozást.

– Volt egy betegségtípus, amibe akkor minden gyerek belehalt. Amikor a beültetéseket elkezdtük, a gyerekek nagy többsége életben maradt. Addig hiába tettünk meg mindent orvosi értelemben, sok volt a haláleset. Engem nagyon érdekelt a leukémia, több kutatást végeztem ezen a területen. Óriási áttörés volt a csontvelő-átültetés.

Az orvosi egyetemen nem tanítják, hogyan kell közölni a szülővel, hozzátartozóval, hogy a gyereke halálos beteg. Hogy nem fog meggyógyulni. Egy orvos számára talán ez a legnehezebb feladat, jegyeztük meg.

– Én általában munkaidő után ott maradtam, és a szülők tudták, hogy hozzám be lehet jönni. Általában beszéltettem őket, és én hallgattam. Figyeltem rájuk. A fájdalmukra. Betekintést engedtem elméletben az orvosi gyógyító munkába, elmondtam, mit teszünk, vagy mit tehetünk. Így könnyebb volt rávezetni a szülőket arra, hogy mi mindent megteszünk. Nem az orvos hibája, ha nem sikerül. Az orvosi munka ezen része sosem volt könnyű, talán mondhatom, a legnehezebb. Azokra a kis betegekre, akik meghaltak, mindre emlékszem. Akik meggyógyultak, azokra nem olyan élesen. Az elhunyt kicsikkel álmodni is szoktam. Sokféleképpen élik meg a gyerekek is a betegségüket. Volt egy kis betegem, úgy 6 éves lehetett, azt kérdezte tőlem, hogy doktor bácsi, mi lesz ha nem tudok meghalni? Ezek óriási lelki terhet raknak egy orvosra.

Nagy Kálmán több mint félezer gyermekcsontvelő-transzplantációt végzett. Azt mondta, a Jóisten megengedte neki, hogy ennyi kisgyereket meggyógyítson.

Nagyszerű emberek

2006-tól 2014-ig, két cikluson át a Fidesz–KDNP színeiben országgyűlési képviselőként is dolgozott. Azt kérdeztem tőle, miért vállalta ez a feladatot.

– Amikor felkértek, hogy induljak képviselőnek, nem tudtam, mit vállalok. De életem, munkásságom egyik legmeghatározóbb évei voltak. Megismertem az embereket, én addig egy burokban éltem, mondom ezt így utólag, hiszen addig reggelente bementem a kórházba, este hazamentem. A Fidesz–KDNP tagjai között nagyszerű emberek voltak, nagyszerű tervekkel, ötletekkel, a szó nemes értelmében mély érzésű emberekkel dolgozhattam együtt. A nemrég elhunyt Jankovics Marcell író, politikussal késő estébe hajló beszélgetéseink voltak. Miskolcon, az Avas lakótelepen sok volt a munka akkor, hiszen abban az időben volt az úgynevezett fészekrakó program, erre kerestük a megoldást. Talán a miskolciak tudják, miről beszélek.

Nagy Kálmán néhány éve nyugdíjba vonult. Arról érdeklődtem, hogyan él most.

– Nem unatkozom. Sajnos a múlt évben elvesztettem a feleségemet, ez nagy csapás volt számunkra. Van egy felnőtt lányom, és egy fiam, aki még velem él. Őt én vittem haza a kórházból, mert az édesanyja nem tartott rá igényt. Hat hónapos leukémiás kisfiúként került hozzánk az osztályra. Nem sok esély volt az életben maradására, de az én fiam életben maradt.

– Hazavittem, és ő ma elsőéves egyetemista. Kedves, értelmes, szerethető gyermek. A bőre színe barna. De nem ez számít. Most ő van nekem a mindennapjaimban, és szerencsére még nem üldögélek egy fotelban, hanem felkérésre szakértői munkát végzek. Köszönöm, jól vagyok!

(A borítóképen: Dr. Nagy Kálmán itthon akart gyerekeket gyógyítani)