Szerencsétlenség a perecesi alagútban

Ma Miskolc része, soha nem volt önálló település, Diósgyőrhöz tartozott – illetve a Vasgyárhoz – Nagy-Miskolc kialakulása előtt. Bányászatáról és a Fradi-veréséről híres, ahol a világháborút követően egy súlyos baleset történt. Egy alagútban, méghozzá abban a Granzenstein-alagútban, amely építése idején Európában a második, a világon pedig a harmadik leghosszabb volt.

Pánik lett úrrá rajtuk

1947. május 2-án, 22:50-kor történt a borzalmas baleset. A bányászok a Baross-aknáról tartottak Pereces felé műszakjuk végeztével, amikor a 22 kocsiból álló szerelvény – ebből 9 volt személykocsi – egyik teherkocsija „nyomkarimatörés” miatt kisiklott, és az alagút táróíveit kiszakította. Ekkor nagy mennyiségű homok zúdult az utolsó teher- és az első személykocsira. Az érintett kocsiban 12 bányász utazott, akik közül mindössze hármat sikerült élve kimenteni, illetve kiásni. A többiek nagyrészt fulladásos halált szenvedtek.

Körülbelül 100 munkás utazott a vonat kocsijaiban, el lehet képzelni, mekkora pánik lett úrrá a településen. Síró és jajveszékelő asszonyok és gyermekek várták haza szerettüket az alagútnál.

A nagy pártvezetők is azonnal a helyszínre érkeztek. Szkladán Ágoston, a megyei MKP titkára, Mihala Gyula, Miskolc párttitkára, Kardos István, a párt propagandistája, Nemes Júlia nemzetgyűlési képviselő és még sokan mások. A vezetők biztosították arról az elhunytak családtagjait, hogy anyagilag támogatni fogják őket, a párt nem hagy senkit az út szélén.

1947. május 6-án temették el az áldozatokat (több újságcikkben és könyvben eltérő információkat olvastam, a legtöbbször előforduló adatokat írom le):

– Köves József, 42 éves vájár – 29 éve dolgozott bányászként –, 4 árva maradt utána

– Moócz Károly, 58 éves aknász – 40 éve dolgozott itt –, 8 gyermeke volt

– Sallay (Sátán) Ernő, 48 éves lőmester – 33 éve dolgozott Perecesen –, 4 árvája maradt

– Domonkos Zoltán, 34 éves csillés, 1 gyermek apja volt

– Kalafusz Sándor, 23 éves csillés, terhes felesége gyászolta

– Reuter József, 48 éves segédvájár – 29 évet húzott le a föld alatt –, 3 gyermeke volt

– Holli Dezső, gépkezelő

– Visnyai János, csillés

– Kovács Sándor, csillés

Dr. Latesz István MÁSZ-főorvos volt az, aki először megvizsgálta az áldozatokat. Ő ezt nyilatkozta:

„Az áldozatok hosszú pillanatokig küzdöttek a halál réme ellen, meggémberedett tagokkal, miközben elviselhetetlenül nagy nyomás nehezedett rájuk, amely még a levegőt is kipréselte tüdejükből.”

(Szabad Magyarország – 1947. május 6. – Gyászbaborult proletárlakások)

Nagy robajt hallottak

A baleset megtörténte után azok a munkások, akiket nem temetett be a homok, a mérgező füst miatt szintén életveszélyben voltak. Ezért menniük kellett a helyszínről vissza, a Baross-akna felé.

A hős bányászok egy csoportja azonnal a többiek segítségére sietett. Visszatért a Baross-aknára, majd az erdőn keresztül ment Perecesre. A mentőosztaggal együtt próbálták kiásni bent rekedt társaikat. A munkájukat siker koronázta, három teljesen elalélt bányászt még élve tudtak kiemelni a szerelvényből.

A három csodával határos módon megmenekült bányász: Kiss Károly, Batta Benjámin és Lellák Lajos. A kihallgatás során azt vallották, hogy mintegy két és fél órát vártak a mentőegységre. A valóságban ez viszont mindösszesen 20-25 percet vett igénybe. Kiss Károly a későbbi, vele készített interjúban is azt állította, hogy megvirradt, mire kimentették őket.

Az interjút 1997-ben készítette Lovász Tivadar.

„A 13 szenet és 9 személyt szállító szerelvény Baross-aknáról indult a több mint 2 km hosszú alagúton keresztül Perecesre, fél tizenegy tájban. Tizenkét bányásztársammal a szenet szállító vagonok után lévő első személykocsiban voltunk. Az alagút közepére érve egy nagy robajt és rántást éreztünk, és ebben a pillanatban kocsink teteje beszakadt, és a bezúduló futóhomok elöntötte a kocsit és maga alá temette kilenc társamat. Én a kocsi menetirány szerinti és a vázlaton látható jobb sarkában ültem. A velem szemben ülő két társamat, Lellák Lajost és Batta Benjámint a lezúduló homok a lábaimhoz, az ülés alá nyomta.

A beszakadt kocsi tetején a fejem fölött közvetlen kis nyílás tátongott, és ezen keresztül kaptunk levegőt. Szóval el nem mondható perceket és órákat éltünk át a három társammal együtt. Mozdulni sem tudtunk, hiába hallottam a mellettem ülő társam segélykérő szavait, végső haláltusáját. Nem tudtam segiteni. A zsebemben lévő bicskával megpróbáltam a kocsi oldalán nyílást vágni, hogy felmérjem helyzetünket. A nyíláson keresztül homok ömlött a kocsiba, nem volt menekülési lehetőség, várni kellett a mentőalakulatot. Megvirradt, mire a mentő bányásztársaim a kocsihoz értek, mint később kiderült 71 köbméter vizes-sáros földet kellett eltávolítaniuk, hogy kocsinkhoz érkezzenek. A mentési munka hallatán felriadt bennünk a menekülés lehetősége. Van élő a kocsiban? – kérdezték. Válaszoltam és megadtam, hogy hol bontsák meg a kocsit, ahol menteni tudnak bennünket. A bontás után engem húzták ki elsőnek, s mivel lábra állni nem tudtam, más megoldás nem volt, feltettek egy szeneskocsi tetejére. Utánam mentették ki két társamat, akik hasonló állapotban voltak. Az átélt órák eseményei mély nyomokat hagytak bennünk, hat hétig szanatóriumi kezelésben részesültünk Bükkszentkereszten. Itt meglátogatott minket a Vasgyár igazgatója, Kerner Antal, akinek elmondtuk, hogy hetek óta nem tudunk aludni, magunk előtt látjuk a szörnyű esemenyeket. Sajnos az egész életemben visszatérő képektől nem tudok szabadulni.”

(Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 9. – Pereces-bányatelep története a XIX–XX. században, 62–63. oldal)

Nyugodjanak békében!

A tragédia okát feltáró vizsgálatot Somorjay Ferenc főhadnagy, a miskolci kapitányság bűnügyi osztályának vezetője vezette. Megállapította, hogy a múlt rendszer hanyag munkavégzése felelős a balesetért...

A hősi halált halt bányászok temetésen 25 ezer ember volt jelen, az ország minden részéből. A kormányt Bán Antal iparügyi miniszter, Hajdu Gyula államtitkár, Szakasits Antal miniszteri osztályfőnök képviselte. A kommunista párt küldöttségét Nógrádi Sándor vezette, de képviseltette magát az MKP Borsod megyei és miskolci szervezete is. A rendőrség, a tűzoltóság, a honvédség, a szakszervezetek, az értelmiség és a parasztság jeles képviselői is ott voltak a temetésen. Természetesen ott voltak a bányásztársak az ország minden részéből. Díszlövés, bányász­induló, végül pedig a Himnusz sorait énekelte a gyászoló tömeg a Jószerencse dalárda vezetésével.

Hogy nevük fennmaradjon az utókor számára, Perecesen egy emlékművet állítottak a kilenc bányász tiszteletére. Nyugodjanak békében!

(Folytatjuk...)

Források

miskolciszemelvenyek.blog.hu – Kis bányászfaluban a világ harmadik leghosszabb alagútja

Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 9. – Dobrossy István: Pereces-bányatelep története a XIX–XX. században

Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 12. – Porkoláb László: Források Diósgyőr-Vasgyár történetéhez 1770–1919

Wikipédia – Pereces-szócikk

Szabad Magyarország – 1947. május 4., 1947. május 6.

Felvidéki Népszava – 1947. május 4.

Észak-Magyarország – 1972. április 30., 1977. május 1., 1997. május 20.

Déli Hírlap – 1985. augusztus 28., 1990. november 14.