Karácsonyi nyomozás

A karácsony azért gyerekszemmel az ajándékok sokaságáról, a téli szünetről, a vidámságról, és a finom ételekről is szól ám! Mint minden gyerek, én is izgatottan várom az ajándékok kibontását, nagyon szeretem azokat a perceket, amikor mindenki csomagolópapírt szakít, csodálkozik, örül, és ahogy én is szoktam, ujjongva sikít a „meglepinek”…
Csak az a baj sajnos, hogy én néha kicsit „túl kíváncsi” vagyok, és „olykor-olykor” kutatgatok a szekrényben, az ágyneműtartóban és egyéb, anya és apa által használt rejtekhelyeken, hogy hol lelhetek rá egy-egy „eldugott csomagocskára”…
A tavalyi karácsony alkalmával több dolgot is szerettem volna kapni, de ezek közül egy-kettő elérhetetlennek tűnt. Viszont „nyomozói munkám” sikerrel járt, és rátaláltam egy dobozkára, ami egy régen vágyott dolgot tartalmazott. Úgy éreztem, hogy ez az én karácsonyi ajándékom. Nagyon örültem, és titokban tartottam a dolgot a szüleim előtt, de ahogy teltek a napok, egyre jobban szégyelltem magam a történtek miatt, mert tudtam, hogy a saját magam és a szüleim örömét is elrontottam azzal, hogy rátaláltam. Féltem, hogy az ajándékbontáskor látni fogják rajtam, hogy az örömöm nem őszinte. Eljött a december 24. Anya egy csodaszép terített asztalt tárt elénk, tele pocakkal elénekeltük a „Mennyből az angyalt”, és irány az ajándékdobozok rengetege. Gombóc volt a torkomban, mert tudtam, hogy tudom, és ők nem tudják, hogy tudom. Apa bontott elsőnek, aztán anya és végül én. De hoppá! Az általam felderített dolgot anya kapta!!! Libabőrös lettem, és ismét elfogott az az érzés, amire mindig vágytam ilyenkor, és ami hiányzott. Mindennél jobban örültem ennek az érzésnek, alig vártam, hogy bonthassak: és az elérhetetlennek tűnő dolog elérhetővé vált! Az enyém! Köszönöm, köszönöm!
Az éjféli misén megfogadtam, hogy soha többé nem fogok kutatni, mert mindennél jobb az a pillanat, amikor őszintén és szívből tudunk örülni és szeretni! Fazekas Kincső, 6. osztály