Fogyunk

Abban az időben, amikor a nagymamám és nagyapám született (több mint 100 évvel ezelőtt), nem számítottak ritkaságnak a 8-9 gyermekes családok sem. Amikor az édesanyám született, a 3-4 gyermekes családok voltak többségben, amikor pedig én voltam gyerek, a kétgyermekes családmodell volt a „divat”. Ma pedig egy új jelenségre figyeltek fel a szociológusok, a tudatos gyermektelenségre.

Nem tudományos céllal, de sokszor volt lehetőségem beszélgetni fiatal párokkal. Akik maximum 1-2 gyermeket terveztek vagy vállaltak, olyan érveket hoztak fel, hogy annak az 1-2-nek szeretnének mindent megadni. Ha beteg a kicsi, nincs kire bízni, mert még a nagyszülők is dolgoznak. Amíg óvodások és kisiskolások a csemeték, addig anyagilag megvannak valahogy, de ahogy egyre nőnek, megsokszorozódnak a kiadások. Élelem, ruha, taníttatás, mind sokba kerül. Akik viszont nagycsaládot terveztek, bizton állították, hogy a szeretetet nem lehet pénzben mérni. És minél több egy családban a gyermek, annál több az öröm, a nevetés, az életigenlés.