Ha végre elérkezik a nyár...

Nagyon vártam. Minden évben. Végre együtt a család. Csak mi: „anya, apa, gyerekek, csupa szív, szeretet”. Utazunk valami különleges helyre. Suli nem lesz és ovi sem. Csak későn kelés, sok olvasás, fagyizás, fürdés, napozás, nagyizás, barátkozás. Nem várom. Mióta a kislányom az óvoda kapuján belépett, már nem. Első gondolatom: hogyan oldjuk meg azt a négy hetet most, és körülbelül dupla annyit két év múlva a suliban? „Nagyszülőkkel” – hangzik sok esetben a válasz, ha felvetem a kérdést idegenek előtt. Jó lenne, de ez sajnos nem mindenkinél egyértelmű. A mai világban nem. „Szabadságra mentek” – a másik kedvenc válaszom. Sajnos ez sem mindig lehetséges. Lehetsz próbaidős, adódhat, hogy másra is kell az év során, „négyhétegybe” meg ugye a legtöbb munkahelyen szóba sem jöhet. Marad a tábor. Amiből annyifajta van, mint Gombóc Artúrnál a csokoládékból. Kutyás, lovas, királylányképzős, falra mászós, ugrálós-bugrálós, lovagos, festős, rajzolós, táncolós; „ottalvós” és „hazamenős”. És most félreteszem a viccet. Sok esetben nagy terhet vesznek le a szülők válláról.