Tragédia az alagútban

Érdekességek Pereces történetéből, 1. rész

Reiman Zoltán

Képeslapon Pereces

Fotó: MW

Ezúttal Pereces történetéből állítottam össze egy érdekes, tartalmas összegzést. Talán sokan nem is tudják, hogy mikor és miért jött létre ez a településrész.

Pereces címere

Pereces címerében a három gyűrű utal a település nevére, ugyanis ez az a forma, amelyik legjobban emlékeztet a perecre, egyben a Diósgyőrhöz való kötődést is szimbolizálja. A kalapács és az ék a bányászatra utal, a címer színösszeállítása pedig szintén a bányászmúltat hivatott ábrázolni.
Tölgyfaág és olajág öleli körbe a címert. A tölgyfaág a fizikai értékeket, az olajág a szellemi értékeket képviseli, ez a két szimbólum visszatérő Miskolc résztelepüléseinek címerében.

A kezdetek

Egy évszázad alatt – amíg működött a bánya – közel 14 millió tonna szenet termeltek ki a föld alól. 1871-ben Tiszolcról 31 vendégmunkás érkezett, ők voltak az akkori szóval élve a „fészekrakók”. 1872–1873-ban állami segély érkezett lakásépítésre, az új lakók nagy-nagy örömére. 1875-ben újabb 59 lakás épült, 1884-ben pedig megnyílt a Főakna, majd ezt elnevezték később Baross-aknának. 1901-től itt alkalmaztak először az országban föld alatti szállításhoz villamosmozdonyokat.
Az 1910-es népszámlálási adatok szerint 2319 fő lakott a településen, ebből magyar anyanyelvű 1367 fő, tót 691 fő, német 173 fő, román 72 fő, lengyel és cseh 19 fő. Azonban nem fizették meg a bányászokat rendesen, és a lakhatási körülményeik sem voltak az igaziak – a sok házépítés ellenére –, ezért sokan kivándoroltak közülük az Egyesült Államokba a tízes évekhez közeledve.

A világ harmadik leghosszabb alagútja Perecesen

1868. február 5-én, amikor Lónyay Menyhért pénzügyminiszter parancsot adott a Pereces-bányatelep alapítására, akkor egy alagút kialakítása is szerepelt a tervekben, melyet 1870-re meg is építettek. No nem a ma használatos tágas, kényelmesen széles alagútra kell gondolni, hanem egy szűkös járatra.
A Granzenstein-alagút 2334 méteres hosszúságával a világon a harmadik leghosszabb alagútja volt a maga korában. Óriási mérnöki bravúr ez kérem egy kis banyásztelepülés(rész)en a „boldog békeidők” elején a monarchiában. Sajnos manapság nem csodálhatjuk ezt az alagutat – pedig ipartörténeti látványosság is lehetne –, a járatot eltömedékelték, valószínűleg életveszélyes lehet a megmaradt szakaszok nagy része.

Teherkocsi szakította ki az alagút tartóíveit

1947. május 2-án 22:50-kor történt egy borzalmas baleset. A bányászok a Baross-aknáról tartottak Pereces felé műszak végeztével, amikor a 22 kocsiból álló szerelvény – ebből 9 volt személykocsi – egyik teherkocsija „nyomkarimatörés” miatt sajnos kisiklott, és az alagút táróíveit kiszakította. Ekkor nagy mennyiségű homok zúdult az utolsó teher-, és az első személykocsira. Az érintett kocsiban 12 bányász utazott, akik közül mindössze hármat sikerült élve kimenteni, illetve kiásni. A többiek nagyrészt borzalmas, fulladásos halált szenvedtek el.
Körülbelül 100 munkás utazott a vonat kocsijaiban, el lehet képzelni, mekkora pánik lett úrrá a településen. Síró és jajveszékelő asszonyok és gyermekek várták haza szerettüket az alagútnál.
A nagy pártvezetők is azonnal a helyszínre érkeztek. Szkladán Ágoston, a megyei MKP titkára, Mihala Gyula, Miskolc párttitkára, Kardos István, a párt propagandistája, Nemes Júlia nemzetgyűlési képviselő és még sokan mások. A vezetők biztosították arról az elhunytak családtagjait, hogy anyagilag támogatni fogják őket, a párt nem hagy senkit az út szélén.
1947. május 6-án temették el az áldozatokat. (Több újságcikkben és könyvben eltérő információkat olvastam, a legtöbbször előforduló adatokat írtam le.)

– Köves József, 42 éves vájár – 29 éve dolgozott bányászként –, 4 árva maradt utána

– Moócz Károly, 58 éves aknász – 40 éve dolgozott itt –, 8 gyermeke volt

– Sallay (Sátán) Ernő, 48 éves lőmester – 33 éve dolgozott Perecesen –, 4 árvája maradt

– Domonkos Zoltán, 34 éves csillés, 1 gyermek apja volt

– Kalafusz Sándor, 23 éves csillés, terhes felesége gyászolta

– Reuter József, 48 éves segédvájár – 29 évet húzott le a föld alatt –, 3 gyermeke volt

– Holli Dezső, gépkezelő

– Visnyai János, csillés

– Kovács Sándor, csillés

A balesetben érintett hős bányászok egy csoportja azonnal a többiek segítségére sietett. Visszatért Baross-aknára, majd az erdőn keresztül Perecesre ment. A mentőosztaggal együtt próbálták kiásni bent rekedt társaikat. A munkájukat siker koronázta, három teljesen elalélt bányászt még élve tudtak kiemelni a szerelvényből.
A három csodával határos módon megmenekült bányász: Kiss Károly, Batta Benjámin és Lellák Lajos. A kihallgatás során azt vallották, hogy mintegy két és fél órát vártak a mentőegységre. A valóságban ez viszont mindösszesen 20-25 percet vett igénybe. Kiss Károly a későbbi, vele készített interjúban is azt állította, hogy megvirradt, mire kimentették őket.

A 13 szenet és 9 személyt szállító szerelvény Baross-aknáról indult a több mint 2 km hosszú alagúton keresztül Perecesre, fél tizenegy tájban. Tizenkét bányásztársammal a szenet szállító vagonok után lévő első személykocsiban voltunk. Az alagút közepére érve egy nagy robajt és rántást éreztünk, és ebben a pillanatban kocsink teteje beszakadt, és a bezúduló futóhomok elöntötte a kocsit és maga alá temette kilenc társamat. Én a kocsi menetirány szerinti és a vázlaton látható jobb sarkában ültem. A velem szemben ülő két társamat, Lellák Lajost és Batta Benjámint a lezúduló homok a lábaimhoz, az ülés alá nyomta. A beszakadt kocsi tetején a fejem fölött közvetlen kis nyílás tátongott, és ezen keresztül kaptunk levegőt. Szóval el nem mondható perceket és órákat éltünk át, a három társammal együtt. Mozdulni sem tudtunk, hiába hallottam a mellettem ülő társam segélykérő szavait, végső haláltusáját. Nem tudtam segíteni. A zsebemben lévő bicskával megpróbáltam a kocsi oldalán nyílást vágni, hogy felmérjem helyzetünket. A nyíláson keresztül homok ömlött a kocsiba, nem volt menekülési lehetőség, várni kellett a mentőalakulatot. Megvirradt, mire a mentő bányásztársaim a kocsihoz értek, mint később kiderült, 71 m3 vizes-sáros földet kellett eltávolítaniuk, hogy kocsinkhoz érkezzenek. A mentési munka hallatán felriadt bennünk a menekülés lehetősége. Van élő a kocsiban? – kérdezték. Válaszoltam és megadtam, hogy hol bontsák meg a kocsit, ahol menteni tudnak bennünket. A bontás után engem húzták ki elsőnek, s mivel lábra állni nem tudtam, más megoldás nem volt, feltettek egy szeneskocsi tetejére. Utánam mentették ki két társamat, akik hasonló állapotban voltak. Az átélt órák eseményei mély nyomokat hagytak bennünk, hat hétig szanatóriumi kezelésben részesültünk Bükkszentkereszten. Itt meglátogatott minket a Vasgyár igazgatója, Kerner Antal, akinek elmondtuk, hogy hetek óta nem tudunk aludni, magunk előtt látjuk a szörnyű eseményeket. Sajnos az egész életemben visszatérő képektől nem tudok szabadulni.

(Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 9.
– Pereces-bányatelep története
a XIX–XX. században, 62–63. oldal)
Folytatjuk...