„Egyszer csak másként gondoltuk. De az is lehet, hogy soha nem gondoltuk ugyanazt”

Miskolc - Gyermekkora egyik bálványával, Hegyi Zoltán újságíróval, a Sexepil zenekar egykori énekes-szövegírójával találkozott és készített interjút kollégánk, Juhász-Léhi István. A Mindszentkállán élő újságíró sok más mellett őszintén beszélt arról is, hogy mennyire éltek veszélyesen a ’80-as években, miért szállt ki a bandából, és hogy Miskolcnak tavaly óta a rajongója, mert a CineFest kapcsán hosszú idő után ismét vendége volt a borsodi megyeszékhelynek. Interjú: Hegyi Zoltán újságíróval, a Sexepil zenekar egykori énekesével.

Fura, amikor az ember tinédzser évei egyik bálványával készít interjút. Ez történt most, hiszen Hegyi Zoltán újságíró, a Sexepil zenekar egykori énekese abszolút sztár volt egy olyan világban, amikor kazettán másoltuk a hanganyagokat és a maximum egy fekete-fehér fotó volt a falon. Zoli néhány hete Miskolcon, a CineFest Filmfesztiválon járt és e sorok írója a kollégának – ezért a tegezés, pontosabban ezért is – megmutatta a Kisavast, a Búza teret, és a Diósgyőri várat is. Az interjú a miskolci találkozásainkból és több e-mail váltásból született meg.

Volt, hogy bent aludtam a szerkesztőségben." Hegyi Zoltán

A ’80-as években egy mára legendás zenekarnak, a Sex-E-Pilnek voltál az énekese. Milyen képek ugranak be azokról az esztendőkről?

Hegyi Zoltán: Gyorsított felvételek. A nyolcvanas évek „budapesti undergroundja” színes volt, mozgalmas és szinte előzmények nélküli. Mintha már minden mindegy lett volna, és az is volt. Akkor meg miért ne? Fontosnak gondolom azt is, hogy a különféle művészeti ágak között eltűntek a határok, vagy legalábbis elmosódtak, képzőművészek, költők, filmesek ragadtak hangszert. Mert a legjobb kifejezési formának a rock and roll tűnt ahhoz, hogy minél több emberhez eljussanak a szövegek, és egy harmadik út lehetősége a diszkó vs őszinte rock vergődés mellé. Az egésznek egyszerre volt valami szép, dühös és me­lankolikus jellege, és nagyon szépek voltak a lányok.

Mennyire éltetek veszélyesen?

Hegyi Zoltán: Ment a kreatív önfelszámolás rendesen. Az értelmiség előtt ugye két út állt, az egyik az alkoholizmus, a másik a járhatatlan. Amit találtunk, azzal gazdagítottuk a szervezetünket, különösen az agyunkat. És elég sok mindent találtunk ahhoz, hogy szárnyalni kezdjen az a szegény tudat. Ebből aztán alakultak különös, néha veszélyes helyzetek. És persze megfigyeltek, meg jegyzeteltek, de a nyolcvanas években egy jól sikerült jelzős szerkezetért már nem járt börtön. Az meg, hogy ezzel kicsúsztunk a többségi társadalomból, hát Istenem. Ezt is akartuk, nem?

Nem sok underground zenekarnak adatott meg a lemezkészítés, de nektek sikerült. Kellett-e kompromisszumokat kötnötök?

Hegyi Zoltán: Egy darabot sem. Ne felejtsük el, ez már a nyolcvanas évek végén történt és minket az első független magyar lemezkiadó halászott le, amikor már tényleg fellazult tételben fogalmazódott meg a világ, vagy legalábbis úgy tűnt. Azt csináltunk, amit akartunk. Ez három-négy évvel korábban elképzelhetetlen lett volna. A kiadónk vezetőjével aztán megszűnt a kapcsolatom, majd most, közel harminc év után együtt bandázunk Miskolcon. Így megy ez, ahogy Vonnegut mondta.

Volt „rocksztárság” abban az időben?

Hegyi Zoltán: Volt. Magam is az voltam. Lokális és fatális.

Kiszálltál, talán a csúcson, ám máig kicsit homályos, miért. Mi történt?

Hegyi Zoltán: Egyszer csak másként gondoltuk. De az is lehet, hogy soha nem gondoltuk ugyanazt. Tény, hogy bennünk maradt még néhány erős magyarországi év. De nem baj, mert akkor egészen másként alakult volna az életem. És így is jó.

2012 nyarán ismét összeállt a zenekar, sokáig úgy volt, folytatjátok, új dalok is születőben voltak. Nem így lett…

Hegyi Zoltán: Ismét mások voltak a célok és a vágyak. De ez sem baj.

Több mint két évtizede a Balaton-felvidékre költöztél. Sok mindent fel kellett adnod?

Hegyi Zoltán: Mindent. Én életvitelszerűen lakom egy nagyon kicsi, ám gyönyörű faluban, a világ egyik legszebb táján. Ez azt jelenti, hogy nincs a fővárosban lakásom, bérleményem, semmim, nem hétvégenként nyírom a füvet, hogy aztán elmeséljem a bulvárnak, hogy vidéki lettem. „Leköltöztem”. Itt szívok és itt nevetek. Nem lettem sem celeb, sem nejlonparaszt, sem plasztikguru. Budapestből kimaxoltam mindent. Aztán jött a gyerekkori álmok megvalósítása, régi ház, kert, cserépkályhák, állatok, veteményes, gyerekek. Ez így persze idillinek tűnik, de nem az. Szép, szerencsés, de macerás. Ismét egy szabadon választott alternatíva. Összességében Isten tenyerén ülök.

Volt, Reform. Kultikus sajtótermékek a rendszerváltozás környékéről. Pezsgés, szárnyalás, királyság. Mit tanultál akkor?

Hegyi Zoltán: A Volt az tényleg szárnyalás volt, később abból lett a fesztivál Sopronban, amihez nekünk sajnos már nem lett közünk. Ma már sajtótörténelem, egyetemeken tanítják. A Reform egy bulvár hetilap volt, a közepén egy olyan kulturális rovattal, aminek a készítői ufóknak tűntek abban a közegben. Ma már hihetetlen, de fénykorában négyszázezres példányszámot produkált, csütörtökönként kígyózott a sor a szerkesztőség előtt a friss cuccért. Az írás taníthatatlan, szerkesztést tanultam. Mindkét produkciót (a Reformban természetesen csak a kultúra rovatot) Ligeti Nagy Tamással vittük.

A Magyar Nemzet újságírójaként azonban a napilap azért más műfaj. Nehéz volt az internet előtti időkben Mindszentkálláról dolgozni?

Hegyi Zoltán: Egy magazin a lusták eldorádója, egy hetilap már rázósabb, a napilap meg egy gyár. Ott nincs kecmec, hogy majd holnap, mert ma elsodort az ár. A látszattal ellentétben én egy iszonyú lelkiismeretes pali vagyok, jókora felelősségtudattal, így aztán nem volt nehéz beleszoknom. Volt, hogy bent aludtam a szerkesztőségben, 160 kilométerre az otthonomtól. Ingázás, vonatozás, „csövezés” a haveroknál, akkor már családdal. Illetve nélkülük. Az otthonról dolgozás rész meg elég vicces volt, vezetékes telefon nyista, egy mobil, ami kizárólag a ház egyetlen alkalmas ablakából kilógva működött, a legközelebbi posta tizenkét kilométerre, onnan ment a faxolás, az aktuális roncsautóm vagy beért, vagy nem, akkor jött az autóstop (ja, eleinte kézzel vagy írógéppel írtam, imádtam), az anyag persze elmosódott, jöhetett a diktálás. Aztán lassan megváltoztak a technikai feltételek, a főnökeim az első pillanattól kezdve szabadjára eresztettek, a Magyar Nemzet az életem egyik legszebb hosszú pillanata, tizenhat éve. Indián törzsi nevem Szerencse Fia.

Pannon Udvarház és Kikötő. Ezek a helyek mennyire a gyermekeid?

Hegyi Zoltán: Abszolút azok. Rengeteg munkám van bennük.

Nemrégiben Miskolcon jártál a CineFesten. Napokig a város vendégeként mi fogott meg?

Hegyi Zoltán: Imádom Miskolcot, rajongója vagyok. Hozzáteszem rögtön, én egy utazó vagyok, akit itt jól tartanak, lenyűgözi a belváros és hogy pompás levesekhez lehet jutni. A vad oldalakból keveset láttam. Itt élni nyilván bonyolultabb, de látom, tapasztalom, hogy a miskolciak szeretik a városukat és büszkék rá. Lehetnek is.

Mikor jártál legutóbb erre?

Hegyi Zoltán: Tavaly, akkor szerettem bele. Azelőtt, vagy harminc éve, többször játszottunk itt.

Egy belvárosi kávézóban, az őszi napsugárban fürdőzve azt mondtad a presszót szürcsölve, hogy „a házak mögül már csak a tenger a hiányzik”. Tényleg csak ennyi kellene a totális boldogsághoz Miskolcon?

Hegyi Zoltán: Ez vendégszöveg, egy teraszon hallottam, de pontos. Azt jelenti, hogy a turista örül neki, hogy itt lehet. Van kultúra, filmfesztivál, opera, színház, koncertek, jó kis helyek, gyönyörű a környék és barátságosak az emberek.

Juhász-Léhi István

Névjegy

Hegyi Zoltán Budapesten született 1962-ben. A budapesti underground zenei élet egyik legismertebbje volt: a Sex-E-Pilt 1982-ben alapította társaival, majd az Egyesült Álmok című lemez megjelenése után nem sokkal elhagyta a zenekar. Írt a Volt és a Reform magazinba, 2000-től a Magyar Nemzetben publikál. 1993-ban költözött Mindszentkállára, 2002-ben gyógyult fel a botulizmusból. Legutóbb 2012-ben lépett színpadra három koncert erejéig a Sex-E-Pillel.

A Sex-E-Pil – Hegyivel

A Sexepil zenekart 1982-ben alapította Hegyi Zoltán, László Viktor, Kocsis Tamás és Vangel Tibor Sex-E-Pil néven. Az együttes nevének ötletét a Sex Pistols, illetve az annak feloszlása után Johnny Rotten (John Lydon) által alapított Public Image Ltd. (PiL) nevének összevonása adta. A Sexepil 1984-től kezdve folyamatosan koncertezett, majd 1986-ban rövid időre megváltak Hegyi Zoltántól. Egy-két koncert erejéig Kocsis Tamás, az együttes gitárosa vette át az énekesi szerepet, ám 1986 decemberében (tévedésüket belátva) visszavették Hegyit, Csala pedig távozott.

Bálint Péter, a Ring Kiadó igazgatója 1987-ben lemezszerződést ajánlott a Sexepilnek. Az Egyesült Álmok című albumot alig 150 óra alatt vették fel 1988 januárjában az LGM Stúdióban. Októberben megjelent a lemez, és rövid idő alatt tízezer darab fogyott el belőle. 1989 elején a jövőbeli tervekre vonatkozó nézetkülönbségek miatt a három zenész és Hegyi Zoltán énekes közös munkája véget ért, Hegyi végleg távozott a zenekarból. 2012 nyarán három koncert erejéig összeállt a magyar nyelven éneklő (Hegyi-László-Kocsis-Vangel felállású) Sexepil.