Zenét tanított reggeltől estig Margó néni

Miskolc - "Nekem az volt minden vágyam, hogy zenét taníthassak, reggeltől estig zenében éljek!”- Interjú: Galambos Béláné rubindiplomás énektanárral.

Margó néni, ha eljönnek hozzá a dédunokái, leül a zongora mellé, és közösen éneklik a gyerekdalokat. Galambos Béláné rögtönzött kiállítást rendezett a kedvünkért.Az egyik tablón a gyermekkori fényképei, a másikon az iskolás évek, majd a pedagógusévek, végül az unokák, dédunokák.

A 91 éves rubindiplomás énektanárt pedagógusnap alkalmából látogattuk meg. Szinte kérdezni sem kellett, Margó néni visszarepített bennünket a múlt századba.

A kottához azóta sem értek, de szolmizálni nagyon jól tudok. Galambos Béláné

Több évtizede már, hogy nyugdíjba vonult. Gyakran gondol még az aktív pedagógusévekre?

Galambos Béláné: Hát hogyne! Nekem a tanítás töltötte ki az életem nagy részét. Mondhatom, hogy ezért születtem. Harmadik gyerek voltam a családban, a nővérem és bátyám 5-6 évvel voltak idősebbek nálam. Apám nagyon jó zenei hallással rendelkezett, és megszerezte azt a finom hegedűt, amit mesterien használt. De nem volt szabad hozzányúlnunk. Felakasztotta az egyik szoba falára, és megparancsolta, hogy le ne vegyük. Amikor én egyszer mégis hozzányúltam, akkor azt mondta: hát ha ennyire szeretnél muzsikálni, hogy még a tiltásomtól sem félsz, akkor majd gondoskodok róla, hogy muzsikálhass. Nem tudtam, mit ért ezen. Akkor még nem volt szokás vitatkozni a szülővel. Arra gondoltam, hogy talán megtanít hegedülni? De azon olyan nehéz megtalálni a hangokat még egy egyszerű dallamhoz is! Eltelt egy pár év anélkül, hogy szó esett volna a zenetanulásomról. Apám minden hétvégén hegedült, főleg nyáron. Kiültünk a lakásunk elé egy kis lugasba, és ott nótázott a kis család, magyar nótákat énekeltünk. Több mint 600 dalt ismertünk. De észrevettem, hogy a testvéreim nem énekelnek minden hangot tisztán. Én meg utálatos kistestvér voltam, és ezt szóvá tettem. Apám nem szólt semmit, de láttam az arcán, hogy elégedett. Ezt csak azért meséltem el, mert tulajdonképpen itt kezdődött az én énektanárságom.

Végül hegedű lett a hangszere?

Galambos Béláné: Olyan szerencsés voltam, hogy amikor az elemi és polgári iskolát elvégeztem, akkor jött divatba a tanítónőképző. Református tanítónőképző volt, és mivel a családom református, a szüleim természetesen odaírattak. Rögtön fel is vettek. Ez a líceum tulajdonképpen a tanítóképzőnek és a gimnáziumnak a keveréke volt. Elmaradt a gimnáziumi latin és a nehéz matematika, helyettük pedagógiai tárgyakat tanítottak. Nagyon szerettem idejárni, és itt kezdtem el zongorázni tanulni. Apám olcsón vett egy zongorát. Nem volt sok pénzünk, így a zongora elég gyengén muzsikált. Nem szólt szép hangon, inkább csak kopogott, mint zenélt. Nem örültem neki se én, se a nővérem, mert őt meg beíratták a zenedébe. A legszebb nap az volt számomra, amikor elmentünk Kassára, és az apám vásárolt egy rendes pianínót a hangszerboltban. Ez a hangszer még ma is megvan, ott áll a kisszobában. Majd játszok valamit a beszélgetés után. Tehát amikor apám megvette a csodás pianínót, odavoltam a gyönyörűségtől. Én akkor már hallás után egészen jól játszottam az ismert dalokat.

Hol kezdte a tanítást?

Galambos Béláné: A középiskola után elvégeztem az egyéves képzőt, és tanítónő lettem. A szirmai iskola volt az első munkahelyem. Előzőleg már hallottam Szirmáról. Azt beszélték az ismerősök, hogy az egy sáros, elmaradott falu. Ott az emberek nagyon szegények, de kiváló fekete föld van ott, amiben minden megterem. A legszegényebb emberek is ültetnek annyi konyhakerti növényt, hogy szinte ebből megélnek. Beviszik Miskolcra, a Búza téri piacra gyalog, mert nem volt buszközlekedés, eladják, és már van is egy kis pénzecskéjük. De abból a kis pénzecskéből bizony ital lett. Nagyon italos falu volt. Amikor én odakerültem tanítani, megdöbbentett, hogy a kis elsősök között is volt olyan kisfiú, akinek keresztbe állt a szeme, a lehelete pedig alkoholos volt. És amikor elkezdtem családot látogatni, akkor tudtam meg, hogy ott természetesnek veszik a gyerekek itatását. Az egyik apuka azzal dicsekedett, akinek két okos kislánya volt, hogy reggel borral ébreszti őket. Mert megérdemlik, hiszen jól tanulnak.

Minden simán ment az első években, vagy nehézségekkel is meg kellett küzdeni?

Galambos Béláné: A szirmai iskola igazgatója Galambos Béla volt. Kezdetben nagyon féltem tőle. Nemcsak a személyétől, hanem azért is, mert eljött az első tanítási nap, és akkor jöttem rá, hogy a képzőben nem tanítottak meg minket arra, hogyan kell kitölteni az osztálykönyvet. Az első 10 perces szünetben kinyitottam a naplót, és olyan szöveget láttam benne, hogy nem tudtam, mit kell odaírni. Egyszer csak kinyílt az ajtó, a gyerekek már kimentek az udvarra, ott hancúroztak, és belépett Galambos Béla igazgató úr, meg a tiszteletes úr, mert a szirmai iskola egyházi volt. Kérdezték, hogy miért maradtam bent, kint lenne a helyem a gyerekekkel. Akkor én nagyon megijedtem. Na, gondoltam, itt van vége a pályafutásomnak, de azért elmagyaráztam, hogy nem tudom kitölteni az osztálynaplót. Erre lecsillapodtak, és Galambos Béla azt mondta, hogy „majd én megtanítom magát. Odaadom a régi osztálykönyveket, és megnézi, hogy mit kell odaírni”. Így kezdődött a pályám. Az volt a nagy szerencsém, hogy ott is kitűntem a zenetudásommal. Harmóniumon az egyházi énekeket mind el tudtam játszani. Mert Galambos Béla nemcsak igazgató volt, hanem kántor is. És ha neki ellenőriznie kellett mennie egy másik iskolába, akkor én helyettesítettem a templomban. Ha úgy adódott, temetésre is mennem kellett. Egyszer az egyik temetésen egy idősebb asszony meglökte a mellette állót: „Hallod, hogy a tanítóné milyen szépen énekel?” Akkor majdnem elsírtam magam, úgy meghatódtam. Mert azt hittem, hogy a női kántort nem fogadják el az emberek, de akkor értettem meg, hogy tévedtem.

De aztán tanári diplomát is szerzett.

Galambos Béláné: Két-három éve tanítottam Szirmán, amikor jött egy levél a Zenepalota igazgatójától, hogy elindították az énektanárképzést. Aki akar a megyéből, jelentkezhet. Mondtam Bélának, aki akkor már a férjem volt, hogy azt biztosan nem veszik fel, aki nem ismeri a kottát, és csak hallás után játszik. De Béla azt mondta, menjek el nyugodtan a felvételire. Ott aztán minden nagyon jól ment, de a végén kottából kellett zongoráznom. Elvittem magammal a nővérem elsős zongorakottáját, és eljátszottam a legegyszerűbb dalocskát. Szabadkoztam is utána, hogy tudom, ez nem elég az énektanárihoz, de az igazgató biztatott: „Ha a többi jól ment, ezt is meg tudja majd tanulni.” Felvettek, és a tanárképzőben végül 3 év alatt 6 év zongoraanyagát végeztem el. Csakhogy utána megszületett a lányom, nem volt alkalmam gyakorolni, és soha többé nem játszottam kottából. Csak hallás után.

Melyek voltak a legszebb pedagógusévek?

Galambos Béláné: Amikor Nyékről Miskolcra költöztünk, az egyik belvárosi iskolába helyeztek. Éneket taníthattam. Nekem ez volt minden vágyam, elárasztott a boldogság, hogy zenét taníthatok, zenében élhetek reggeltől estig. Új módszertani megoldásokat találtam ki, amivel szemléletessé tettem például a szolmizálást vagy az ötfokú hangsor tanítását. Az egyik osztály énektagozatos volt, válogatott gyerekekkel. Nahát, ez az iskola számomra gyönyörűség volt. A szülők is nagyon érdeklődőek voltak, kérték, hogy tanítsam őket is. Délután énekfoglalkozást szerveztem nekik. Amikor 10 éves lett ez az iskola, az igazgatónk rendezett egy találkozót az ország zenei általános iskolái számára. Jaj, nagyon izgultam, mert én soha nem hittem a képességeimben és a tudásomban. Azt éreztem mindig, minél többet tud az ember, annál jobban rájön, hogy mennyi mindent nem tud még. Az országos találkozó aztán olyan jól sikerült, hogy több helyről is felkérést kaptam, menjek oda tanítani. De mondtam, hogy én kétgyermekes családanya vagyok, nem költözhetek el csak úgy. És az igazgatóm akkor először életében megdicsért. Nem a szemembe, hanem a férjemnek mondta, hogy „Margó nagyon jól csinálja a dolgát”. És talán ez a férjemben olyan gondolatot szült, hogy az ő feleségét a munkája miatt el fogják tőle venni.

Lett aztán ennek valamilyen következménye?

Galambos Béláné: Nem tudom, mi lehetett a háttérben, de nagyon megdöbbentett, amikor egyszer csak áthelyeztek a zenei általánosból a tiszta fiúiskolába, a Palóczy utcára. Már tanítottam ott korábban is, de akkor még lányok is jártak oda. Azok az évek rettenetesek voltak, csupa szenvedés. Éneket tanítani egy alacsony termetű nőnek tiszta fiú osztályban, felső tagozatban, ahol már szinte minden gyerek magasabb volt nálam! Nem énekeltek szépen, de nem is akartak. Inkább kigúnyoltak. Volt köztük egy ikerpár, valamelyik városi vezetőnek a fiai. Ők azt is megengedték maguknak, hogy énekórán kukorékoljanak. Szóval én ott nagyon szenvedtem. Beteg is lettem, az idegeim felmondták a szolgálatot. Eljöttek meglátogatni a volt zenetagozatos tanítványaim. Azt mondták: „Nem tudjuk elviselni, hogy nem tetszik már minket tanítani, tessék egy kicsit velünk foglalkozni!” És persze, hogy foglalkoztam velük. A nyugdíj előtti utolsó éveimet az egyik avasi iskolában töltöttem. A harmadikosoknak és negyedikeseknek tanítottam éneket, a hatodikosoknak pedig földrajzot.

Ma hogy telnek a mindennapok?

Galambos Béláné: Jól vagyok, csak ez az egyedüllét… Már 21 éve, hogy egyedül élek. De a zongorám a jó barátom. A kottához azóta sem értek, de szolmizálni nagyon jól tudok. Ha eljönnek a dédunokáim, előveszem a gyerekdalokat. Leülök a zongorához, és együtt éneklünk.

- Hegyi Erika -