„Olyan ablakok nyílnak ki bennem, amelyek eddig még nem nyíltak ki”

Az Észak-Magyarország hagyományosan a Miskolci Nemzeti Színház minden évadjának végén megválasztja az év színészét. A kitüntető cím eldöntéséhez segítségül hívjuk színházlátogató olvasóinkat, akik hírportálunkon voksolhatnak az általuk legjobbnak tartott színészi teljesítményre. Ezt követően a lapunk által felkért zsűri is véleményt alkot, és így alakul ki a végeredmény. Az idei versengés nyomán Gáspár Tibor színművész vehette át az évadzáró társulati ülésen a lapunk olvasói által odaítélt díjat. Az év színészével, Gáspár Tiborral beszélgettünk.

Mozgalmas, bemutatókkal teli évadot zárt a közelmúltban a Miskolci Nemzeti Színház. Milyennek értékeli az év színésze?

Nagyon nehéz, de igazán csodálatos évadon van túl a társulat. Jómagam tulajdonképpen két évadot dolgoztam végig megállás nélkül, mert tavaly nyáron végig filmet forgattam. Ennek is betudható, hogy elég fáradtan indultam neki ősszel a színházi munkának. A nagyszerű társulat, a segítőkész kollégák azonban átsegítettek a nehéz időszakon. Nagyon boldog vagyok, hogy ilyen jót tudtam kihozni ebből az évadból. Nagyon remélem, hogy az idei nyár már sokkal több pihenési lehetőséget ad.

Korábban többször is hangsúlyozta, hogy nagyon szeret tagja lenni a társulatnak. Változott ez a véleménye?

Egyáltalán nem. Én nagyon szeretek itt lenni. Nagyon jó kollégáim vannak, és azt gondolom, hogy a művészi fejlődés is jól érzékelhető. Magamon látom, hogy nehéz egy idősebb színészen változtatni. De azt is látom, hogy különösebb stressz és bármiféle erőszak nélkül megtörténik a fejekben, a fejünkben változás. Tapasztaljuk, hogy ez egy másfajta színház lett, másfajta ízléssel. Látszik, hogy nem mindegy, mit és hogyan engedünk ki a közönség elé. Ezt én egyértelmű fejlődésként élem meg magamban, kollégáimban és az általunk összeálló színházban egyaránt. Mindennap úgy jövünk be a színházba próbálni, játszani, hogy tudjuk, hogy van dolgunk, tudjuk, hogy jó dolgokban veszünk részt. A Miskolci Nemzeti Színházban egy nagyon jó szellemű vezetés és társulat van, így az utóbbi évadok végig magas színvonalú produkciókat hoztak. A művészeti vezetés mindvégig odafigyel és inspirálja a társulatot, és ez nagyon jó hatással van ránk, színészekre, ezáltal a színház egészére és a nézőkre egyaránt. Mindenkor az ember áll a középpontban, legyen szó operett vagy bármilyen más műfajú előadás megalkotásáról. Az embert kell ábrázolni, az emberről beszélni. Nincs hókuszpókusz, nincs álművészkedés, és én ezt nagyon jó iránynak tartom.

Részese volt az elmúlt évadok legjobb előadásainak. Egyre összeforrottabbnak látszik a társulat. Ön hogy látja ezt?

A Miskolci Nemzeti Színháznak ma már egész sor emblematikus előadása van: Kivilágos kivirradtig, A mi osztályunk vagy a Kabaré. Idén csatlakozott ehhez a sorhoz A velencei kalmár és az Ünnep. Bár többletmunkát ró a színészekre, de nagyon jó, hogy ezek az előadások újra és újra feltűnnek a repertoárban, így az „újszülötteknek” is van módjuk megnézni, vagy aki már látta, újranézni. Pluszmunkát jelent a társulat számára, ha újra és újra elővesszük a darabokat, de ezt nagy örömmel tesszük, mert számunkra is öröm az újrajátszás. A társulat egésze már olyannyira felnőttként viselkedik, hogy sokszor már a rendező közreműködésére sincs szükség egy-egy ilyen „felújításkor”. Nagyon erős a miskolci társulat. Ez abból is látszik, hogy valamennyien, akik a színpadon vagyunk egy-egy előadás alkalmával, pontosan tudjuk, hogy mit is játszunk. És itt kezdődik a magas színvonal, innen lehet számítani a művészi alkotásról való párbeszédet. Nem örömszínészkedés van, amikor a színész csak ott van, játszik valamit és ugrabugrál, hanem egy olyan produkció, amelyben a nagy egészre nézve is mindenki tudja a maga helyét, és úgy végzi a dolgát, hogy mi itt egy ügyért vagyunk. És egyre több ilyen előadás születik azokon kívül is, amelyeket felsoroltam.

Már jó négy évtizede a pályán van. Kik jelentik ön számára a kontrollt, kinek a véleményét fogadja el fenn­tartás nélkül?

Bár az eddigi nem rövid pályám során sok színházban megfordultam, én egy alapvetően hűséges típusú színész vagyok. A színművészeti főiskola elvégzése után, 1980-ban például rögtön itt kezdtem, Miskolcon, ahol eltöltöttem nyolc szép esztendőt. Most is már a hetediken vagyok túl ugyanebben a színházban, viszont közben azért sokfelé megfordultam. Tizenöt évet Békéscsabán, kilencet Nyíregyházán éltem és alkottam. A váltásaim sokszor igazgatók vagy művészeti vezetők változása miatt következtek be. Nagyon boldog vagyok, hogy ennek a társulatnak lehetek a tagja immár 62 évesen és remélem, hogy ameddig bírom, ebben a kiváló környezetben játszhatok. Rendre olyan kihívások elé állítanak engem, amely igazi örömet okoz és kielégíti abbéli vágyamat, hogy én ezen a pályán létezni szeressek, létezni akarjak. Mindenkor figyelem magam, és a környezetemben is vannak olyan szakmabeliek – például a testvérem –, akiknek a véleményére nagyon sokat adok, így megvan a megfelelő kontroll a tevékenységem felett.

Olyanfajta színművésznek ismertük meg, akik sokféle szerepben kiválóan teljesít.

Megadatott nekem, hogy mind a műfajt, mind a szerepeket tekintve sokszínű színészi munkát végezhessek el. Ezáltal lehetőségem van arra, hogy minden szerepben más lehessek. Néha magam is rácsodálkozom, hogy miket tudok kihozni magamból a Hello, Dolly! Horace Vandergeldereként, vagy a Györgyike, drága gyermek Hübner Félixeként, nem is beszélve az Ünnepben játszott apáról. Ősszel pedig jön a már sokszor elpróbált Luxemburg grófja, amelyben báró Bazil Bazilovics szerepét játszom. Mind-mind igazi színészi kihívás, és én ebben a közegben nagyon jól érzem magam. Olyan ablakok nyínak ki bennem mindezek által, amelyek eddig még nem nyíltak ki, pedig bennem vannak.

Mindezt a közönség is látja. Nem véletlen, hogy önt választották meg az év színészének.

A közönség visszajelzése a legeslegfontosabb dolog a színész életében. A közönség összetétele pedig az orvosprofesszoron át a pedagóguson keresztül a kétkezi munkásig terjed. Ennek a közegnek a véleménye döntő, hiszen ők azok, akik megvásárolják a színházbérletet, vagy a jegyet egy-egy előadásra és az ő élményhez juttatása az elsőrendű feladatunk. Én csak hálás tudok lenni egy ilyen elismerésért, amely arra inspirál, hogy – tovább haladva az úton – még többet hozzak ki magamból a világot jelentő deszkákon egy-egy szerep megformálásával.

Mit rejteget önnek a következő miskolci évad?

Még nincs meg a nyilvánossága, de – ahogy említettem – már bemutató szintig jutottunk el a Luxemburg grófja próbáival. Ebben játszom báró Bazil Bazilovics szerepét. Ez a csodálatos Feleki Kamillnak volt egykoron egy klasszikus, emblematikus alakítása. Ez igen nagy kihívást jelent, hiszen az idősebb színházlátogató korosztály pontosan emlékszik rá, magam is számtalanszor láttam fiatalkoromban a televízióban. Nagyon megszerettem a szerepet, mert megint olyat kaptam, amiben ismét egy kicsit mást tudok magamból megmutatni. Utána Molière Don Juanjában Sganarelle-t játszom, Don Juan szolgáját. Ez is egy hatalmas ajándék számomra. Nagyon várom, és lényegében ez lesz az évad első nagyszínházi bemutatója, amelynek a próbái az évad elején kezdődnek el. Érdekessége a dolognak, hogy játszottam már Sganarelle-t ezelőtt negyvenegy évvel főiskolás koromban. Juhász Jácint volt akkor Don Juan, és egy rendezőhallgató vizsgaelőadása volt. Azóta nagyon sok idő eltelt, az akkor még egy tapasztalatlan, de egy fiatal nagy lendületével rendelkező Sganarelle volt, most benne lesz már az eltelt negyvenegy esztendő tapasztalata és az én saját hatvankét esztendőm is. Utána következik Ibsen és a Vadkacsa, és benne az öreg Werle szerepe. Valamikor november vége felé kezdjük el a próbát és februárban lesz a bemutatója. És mindeközben – reményeim szerint – mennek tovább az alapdarabok, a Kivilágos kivirradtigtól, A mi osztályunkon át az Ünnepig.

Mit vár a nyártól?

A nyarak az elmúlt években forgatással teltek. Ami persze örömteli, mert igazán megszerettem a filmezést. De időnként szükségem van arra, hogy – úgymond – mindent eldobjak, és csak magammal és a szeretteimmel foglalkozzak. Ami azt jelenti, hogy ülök a békéscsabai kertemben és nézem a galambjaimat, vagy szerelem az autómat vagy füvet nyírok, tehát csupa olyan dolgot, aminek semmi köze a szakmához. Nyaralni nem szoktam, a testvéremhez persze gyakran járok a Balatonra, de az is csak egy-két nap. Azért kell a szabadság, hogy újratöltődjek, és ősztől frissen tekinthessek a munkára. Talán az idén nyáron ez megadatik. Én ezt várom ettől a nyártól…