A zene várost épít, új Miskolcot épít

A művész – aki az egyik alapító tagja a 2001-ben világhódító útjára indult Bartók Plusz Operafesztiválnak – úgy érezte, a rendezvény megállt a lábán, számára viszont kellemetlen volt az akkori légkör, ezért a távozás mellett döntött. A fesztivál vezetősége nehéz szívvel engedte el, hívó szavuk csak négy évvel ezelőtt érte el célját, ekkor tért vissza közéjük.

Hogyan tudja összeegyeztetni a családot és a számos projektet, amelyeken dolgozik?

Hat gyerekem van, abból a három legkisebb van még otthon. Az egyik jövőre érettségizik, a másik majd most megy középiskolába, a legkisebb pedig általános iskolás. A három nagy már felnőtt, de velük is napi kapcsolatban vagyok. Számomra teljesen egyértelmű, és ebből sosem engedtem, hogy az első és legfontosabb a családdal – ami alatt nemcsak a feleségemet meg a gyerekeimet, hanem a szüleimet és a húgomat is értem – lazán és nyugodtan eltöltött idő. Hozzáteszem, ez a barátaimra is igaz. Tényleg nagyon lazán és normálisan élek, ami valószínűleg abból következik, hogy nekem sohasem volt par exellence munkahelyem. Ami nemcsak azt jelenti, hogy nem jártam be reggelente és mentem haza délután, mert olyan időszak azért volt, hanem azt is, hogy az olykor párhuzamosan futó dolgokat úgy osztom be, hogy azok egymáshoz képest szabadidős tevékenységek legyenek, és akkor az egyik a rekreációt jelenti a másikhoz képest. Mondjuk a zenélés ahhoz képest, hogy éppen írok, fordítok, színházat csinálok vagy mondjuk éppen egy kulturális projekten dolgozom, az mindenképpen az a terep, ami ugyanúgy pihentet, mint egy kirándulás vagy a sport, tehát ezzel szerencsém van. Számomra az, hogy a zenekarral próbálok, dalt írunk vagy koncertezünk – egyébként egy koncert felér egy kétórás kemény edzéssel, ha odateszi magát az ember – ilyen formában egyensúlyt ad.

Lazán máris rengeteg dolgot sorolt fel. Hogyan néz ki egy átlagos napja?

Kezdjük a végén. Elég sokáig melózom, tehát lefekszem olyan éjjel egy-két óra környékén. Legkésőbb fél hétkor felkelek, megcsinálom a gyerekeknek a reggelit, meg az uzsonnát a suliba, és utána még visszaheverek. Ha álmos vagyok, akkor alszom, ha nem, akkor nézünk valami filmet vagy dumálgatunk a feleségemmel és késő délelőtt életre kelek. Kivéve, ha valami kötelezettség van délelőtt, de azt általában nem vállalom. Amikor az időm engedi, akkor délután alszom még félórát.

Mindig elérhető. Ennyire törekszik az udvariasságra?

Egyáltalán nem törekszem, egész egyszerűen az egy döntés, hogy te – pláne úgy, hogy nem az a generáció vagy – résztvevője leszel-e a digitális kornak vagy pedig – ahogy azt sok korosztályos ismerősöm is teszi – azt mondod, hogy nem használok mobilt, okostelefont végképp nem és a számítógépet is csak nagyon alapszinten. Nagyon hamar eldőlt, hogy én nem ilyen vagyok, mert az elsők között voltam, akik mobiltelefont használtak Magyarországon.

Az utóbbi időben feltűnően sok időt tölt megint Miskolcon. (Megjegyzés: 1998-tól a Miskolci Nemzeti Színház Játékszínének művészeti vezetője volt. A szerk.)

2001-ben alapító igazgatója és ötletgazdája voltam a Bartók Plusz Operafesztiválnak, ami bejárt egy kalandos és hosszú utat mostanáig, de életben maradt, ami egy fesztivál esetében nagyon nagy dolog. Ennek volt egy olyan szakasza, amikor nem voltam itt, mert egy ponton úgy döntöttem, hogy megállt a lábán, nem olyan jó a légkör, elmegyek. Négy évvel ezelőtt megtalált Kesselyák Gergő barátom – aki már a kezdetekkor is kollégám volt mint zeneigazgató –, és nagy örömömre azt mondta, hogy szeretné, ha újra dolgoznék a fesztiválnak. Egy pillanatra még az is felmerült, hogy vezetőként, de azt mereven elhárítottam. A kezdeteknél is csak azért lettem én az ügyvezető, mert az akkori polgármester – ugyan negatív él nélkül – „megzsarolt”, hogy ha nem én csinálom, akkor nem lesz fesztivál. Viszont van egy szegmense a Bartók Plusznak, ami engem nagyon érdekel és nagyon szorosan összefügg azzal, amit most divatos szóval városmarketingnek hívnak. Mindig azt gondoltam – onnantól kezdve, hogy anno idekeveredtem –, Miskolc sokkal jobb város, mint ami az emberek tudatában él – akár az itt lakókéban is –, néhány elszánt és lelkes lokálpatriótát kivéve. Rossz előítéletek tapadnak Miskolchoz, aminek számos oka van, és már akkor megtettem mindent, hogy ezen változtatni lehessen. Teljesen abszurd dolog volt ebbe a városba – ahol a nehézipar éppen felmondta a szolgálatot, megszűnt a KGST és azt hiszem, még a DVTK is éppen kiesett az első osztályból – idevarázsolni egy operafesztivált. Mindez csak azért volt lehetséges, mert megkérdezte az akkori színházigazgató (Hegyi Árpád Jutocsa – a szerk.) és Gergő, hogy: mindig szoktál fesztivált csinálni, miért nem csinálsz itt is egyet? Vissza­kérdeztem, hogy: jó, de milyen fesztiválra gondoltok? Erre kimondták, hogy nemzetközi operafesztiválra, ami ez egyik legszofisztikáltabb és legkényesebb műfaj. Az egésznek az abszurditása volt az igazi bukéja, ezért kaptam hozzá kedvet. Egész egyszerűen nem földi eredetű kérés volt.

Szereti a kihívásokat…

Nézze, nem szeretek unatkozni, a rutindolgokat soha nem tartottam igazán izgalmasnak. Ilyen típusú rendezvényt, ráadásul pont ide megcsinálni eléggé valószínűtlen volt, de kisebb ugrással meg nem történt volna a városban semmi. Utóbb kiderült, hogy minden szürrealitása ellenére nagyon-nagyon kedvező volt a pillanat, és a sors irányította úgy, hogy ez a kérés akkor kimondasson. Egyrészt azért, mert volt egy olyan kultuszminiszter – akkor még létezett ilyen Magyarországon –, mint Rockenbauer Zoltán, aki egyrészt operarajongó, másrészt az én zenéimen nőtt fel. Ennek köszönhetően – itteni mértékkel mérve – nagyon meglepő költségvetési hozzájárulást kaptunk az államtól, a második évre pedig már sikerült igazán belelkesíteni Miskolcot is, így tehát már a városi hozzájárulás is mérhetővé vált, nem úgy, mint az első évben, amikor még nagyon szerény volt. Másrészt azért, mert volt a kezünkben egy olyan – néhány vektorból álló – lehetőségcsomag, ami nagyon jól sült el. Az egyik lehetőség maga a miskolci színház volt, Magyarország legrégebbi kőszínháza, ami akkoriban lett frissen felújítva és öt játszóhelyes ideális fesztiválközpontként tudott funkcionálni. Ebből a szempontból igazuk volt, amikor azt kérdezték, miért nem csinálok ide egy fesztivált. A másik lehetőség pedig az volt, hogy olyan dolgot sikerült kitalálni – nem egyedül nekem, hiszen sok emberrel beszélgettem, vannak a fesztiválnak igazi segítő ötletgazdái Lőrinczi Györgytől Nagy Viktorig –, amiről nagyon hamar kiderült, hogy a világon sehol sincs. Sehol sem rendeztek ugyanis nagyszabású Bartók fesztivált, miközben Bartók az egyik legerősebb magyar brand. Zárójelben megjegyzem, hogy semmiféleképpen nem szeretném kisebbíteni az akkor már létező szombathelyi Bartók Fesztivált, de az más nagyságrend volt, inkább műhely jelleggel, mi pedig mást akartunk. Megbeszéltük, hogy Bartóknak van három olyan színpadi műve, amit ha minden évben főműsorrá teszünk, akkor azt mondhatjuk, hogy mi vagyunk „A Bartók Fesztivál”. Ezen kívül természetesen ott van a teljes bartóki életmű, a népdalgyűjtéstől a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára címet viselő, zenekarra írt kompozíciójáig. El kellett azonban gondolkodni azon is, hogy ha operafesztivált akarunk, akkor összesen három olyan Bartók-mű van, amiből talán csak A kékszakállú herceg vára a klasszikus opera.

Elakadtak?

Nem, hiszen egyből feltettük a kérdést: mi a teendő? Szinte azonnal jött az ötlet, hogy rakjunk mellé minden évben egy klasszikus, nagy operaszerzőt, Verdit, Puccinit vagy Mozartot. Mindez úgy tudott tényleg specifikussá válni, hogy azt mondtuk, ez lesz a kelet-közép-európai operamustra. Tehát az éppen adott zeneszerző környékbeli országokban fellelhető izgalmas produkcióit hoztuk itt egybe, ami kiváltott egy idegenforgalmi érdeklődést is, hiszen itt egyben láthatták mindazt, amiért egyébként a fél világot körbe kellett utazni. Érkeztek a producerektől keresztül a japán turistákon át a nyugati operarajongókig. Rögtön az első évben világ­sztárok jöttek, amiben nagy szerepe van Bátor Tamás nevű kollégánknak, aki egy ideig ügyvezetője is volt az operafesztiválnak, és akinek komoly szakmai és ügynöki kapcsolatai voltak. Korábban Magyarországon ez még nem volt divat. Ami ezt még igazán megdobta, az az volt, hogy bejelentkezett nálunk a Mezzo TV – ami az egyik legnevesebb komolyzenei televíziócsatorna a világon –, hogy annyira tetszik nekik, amit csinálunk, hogy adtak nekünk ajándékba egy kampányt, aminek a piaci listaára a tízszerese volt a teljes fesztiváli költségvetésnek. Ez azért elhelyezte a Bartók Pluszt a világ komolyzenei térképén.

Mikor és miért tért vissza mégis Miskolcra?

A fesztiválvezetés időnként visszahívott. Négy évvel ezelőtt, rövid gondolkodás után azt mondtam, hogy ez engem úgy érdekel, ha két szempontot veszek figyelembe. Az egyik, hogy megszervezem újra az operafesztivál külföldi sajtóját, ami időközben majdhogynem megszűnt. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy negyedik éve évente átlag tizenöt jelentős külföldi komolyzenei és turisztikai szakújságírót hozok ide, és az elkészült anyagokat szigorúan „behajtjuk rajtuk”. Ezt úgy kell elképzelni, hogy Sydney-től Tokión át Moszkváig nagy terjedelemben, szerető hangon írtak a fesztiválról. Az orosz rádió komolyzenei szerkesztősége többórás műsort készített a rendezvényről interjúkkal. Az eredmény nem mellesleg az, hogy mostanra a nyugat-európai komolyzenei szaksajtó már evidenciának tekinti, hogy figyelemmel követi a rendezvényt, maguktól keresnek minket, érdeklődnek a programokról és jelzik, hogy szeretnének jelen lenni, tehát már rég nem mi gazsulálunk, hogy „legyenek szívesek jönni”. A másik, ami a számunkra Kesselyák Gergővel együtt fontos szempont, hogy magára a városra hogyan hat az operafesztivál jelenléte. Hogyan épülhet újra a fesztivál úgy, hogy emblematikusan is fontos legyen? Hogy az a városlakó, aki soha a büdös életben nem látott operát egyszer csak elkezdje ezt anyanyelvi szinten megtanulni, és elmenjen az ingyenes előadásra vagy eljusson a jegyvásárlásig. Újra evidenciává szeretnénk tenni, hogy az opera olyan miskolci dolog. Túl azon, hogy mit hoz a város életébe, én a kezdetektől, 2001-től összekapcsoltam azzal, amit az előbb mondtam, hogy ez egy jó város. Az pedig, hogy az emberek pont az ellenkezőjét tudják róla, az gyalázat és teljesen igazságtalan. Amikor nyolc év kihagyás után visszatértem, azt láttam, hogy nem ugyanabba a városba jöttem vissza. Nem követtem figyelemmel az okokat, a történelmet vagy a politikát, csak idejöttem és azt láttam, hogy hihetetlen elugrás van, ráadásul sok szempontból. Ami nem csak azt jelenti, hogy felszállok egy villamosra, ami nagyon szép és smart (okos), meg nem csak azt, hogy elmegyek egy vendéglőbe, ami olyan, amit Európában is ritkán lát az ember. Látszik, hogy valamilyen irányba elindult Miskolc. Kulturális és városmarketing-tanácsadóként is folyamatosan dolgozom a városban. Az utóbbi időben hazai és nemzetközi újságírócsoportoknak tematikus élménysétákat szerveztem ide, amiknek örömtelien magas a hozama – nagyon sok lelkes írás jelent meg Miskolcról. Két alapprobléma van, amelynek megoldásán dolgozni kell. Az egyik az, amit mostanáig fejtegettem, hogy a város megítélésén javítani kellene. A másik pedig – ami ennek a folyománya, és valamelyest az ősoka is ugyanakkor – az, hogy a város szerkezete és története miatt a legvonzóbb turisztikai desztinációkról a Miskolcon kívül lakók és a turisták nem igazán tudják, hogy azok a város szerves részei. Mindenki ismeri a barlangfürdőt, Lillafüredet és a Bükköt, de senki sem kapcsolja őket a városhoz. Az első javaslataim között szerepelt, hogy Miskolctapolcához hasonlóan jelenjen meg a város neve, azaz változzon például Miskolc-Lillafüredre vagy Miskolc-Diósgyőrre. Nagyon rühellem a propagandisztikus fényezést. De a tényeket kedvelem. Amikor van egy város, ami történetében és kommunikációjában is különösen súlyos nehézségekkel küzd, akkor számomra abszurd az, hogy a létező és cáfolhatatlan jó dolgok ne hangozzanak el, és ne szerezzenek róla tudomást az emberek. Ezért is tértem vissza Miskolcra.

Hogyan vélekedik az idei Bartók Plusz Operafesztiválról?

Az idei fesztivált szerintem mindenki szintugrásnak élte meg. Mostanra beérett Kesselyák Gergő két kezdeményezése: az Ezrek Operája és a Key to the Future nemzetközi operaíró verseny. Előbbi ideális helyszínt talált magának a Kálvária-dombon – kultikus tér, ahol igazi Gesamtkunstwerk született méltó alkotógárdával, élen a nemzetközi hírű Paolo Panizzával és Kocsár Balázzsal. Az élménynek gondosan és színvonalasan ágyazott meg a – korábbi estén a Szent István téren prezentált – szokásos beavató, amit Hábetler András vezetett, és amit elmondhatatlanul jó érzés volt a külföldi újságírókkal és egy ideig a Mascagni-örökösökkel a városháza tetejéről csodálni. A másik, megítélésem szerint talán ennél is távlatosabb mozzanat az operaíró verseny kibontakozása. Ezúttal már 19 teljes mű érkezett a felhívásra. A Key to the Future rangját jól mutatja, hogy a győztes mű zeneszerzőjének még egy ősbemutatója lesz idén – a Wiener Staatsoperben. A fentieken túl nagyszerű fegyvertény a magyar Eötvös Péter Aranysárkány című operájának hazai bemutatója Bruno Berger-Gorski rendezésében.