„ …a lelkem is Luca lett. Luca széke-lelke”

„Nincsenek megfontolások. Látom magam előtt a művet. Minden a fejemben van. Hordozom, hordozom, és megépítem.” Ezt mondja a művei születéséről. Arról, hogy a szellemvilág közvetítésével ott van előtte a kép, amelynek aztán lassú munkával formát ad. Bogdándy Szultán szobrász használt, szerves és szervetlen anyagokból készült alkotásaiból a Miskolci Galéria kínál Magányos zarándoklataim címmel kiállítást.

Az art brut képzőművészt az alkotás folyamatáról, a műveinek a világban kijáró helyről kérdezte Bujdos Attila.

Szomorú hangzású címet választott a kiállításának. Mire utal vele: az alkotásra mint elszigetelt folyamatra? Vagy a világot felfedező és újrafogalmazó alkotó ember magára maradottságára?

Az életem nagy részét magányban töltöttem. Most is abban töltöm. Az úgynevezett életben csak akkor veszek részt, ha valami miatt nagyon fontos. Mondjuk, amikor orvoshoz kell menni. Korábban kicsit többet jártam kiállításmegnyitókra, társaságokba, de az utóbbi tíz évben alig mozdulok ki az otthonomból. Ez a város peremén van. Ott alkotok. Magányosan. Nem nagyon érdekel, hogy mi történik a művészeti életben. Nincsenek művész ismerőseim, akikkel megbeszélhetném a problémáimat. Hogy ki, mit és hogyan csinál. Milyen megoldásokat alkalmaz vagy nem alkalmaz. Kik a legnagyobb és a legkisebb művészek a világon. Ki mennyit kap a művéért. Hidegen hagy. Engem az érdekel, hogy ami bennem megvan, az a művel felszínre kerüljön. Az érdekel, hogy én miként érzek iránta, amikor már elkészült.

Honnan indul a mű útja?

Megjelenik egy kép, nem tudom, honnan kapom, de látom. Most is van előttem valami, amit meg kell csinálnom. Azt nem mondom el, hogy mi, nem mondhatom el, nem adhatom ki.

Ez a látás anyagszerű is, a szerint, hogy miből kell majd elkészülnie?

Látom a képet, magát. Anyagszerűen is. Van, hogy egy-másfél hónap, mire elkészülök. Használt anyagokkal dolgozom. Hegesztek, faragok, vések, vasat vágok. Elég összetett módon készül a mű, és bizony elég nagy munka használt anyagokkal dolgozni. Elő kell készíteni. Ez kétszer annyi idő, mint ha valamilyen üzletben venném meg a hozzávalót. Luca napján születtem. Az december 13-a. Valahogy a lelkem is Luca lett. Luca széke-lelke. Mert az is lassan készül, tizenhárom anyagból, tizenhárom napig. Sajátos módon valami visszajön az ősi világból, meg a mából is. Nem tudom, hogy mi. Mert ugye ott is az van, hogy lassan készül, mint az én művészetem. De azért olyan súlya van, hogy ha feláll rá valaki karácsonykor, meglátja a boszorkányt a templomban.

Üzenetet közvetítő médiumként tekint magára? Aki megadja a formát a valahonnan érkező képnek?

Nem. Én úgy érzem, hogy nem médium vagyok. Hanem kapok egy utasítást valahonnan, amit meg kell csinálni. Amiben legtöbbet az akadályoz, hogy most rossz az egészségi állapotom. És mivel ez nemcsak szellemi, de fizikai munka is, ezért lassabban tudok dolgozni. Sajnos. De nem érdekes. Majd lassabban csinálom. Ez van.

Az egészsége romlása megváltoztatja-e alkotóként az időhöz való viszonyát? Megválogatja-e a témáit, hogy mi az, aminek mindenképpen el kellene készülnie?

Nincsenek megfontolások. Látom magam előtt a művet. Minden a fejemben van. Hordozom, hordozom, és megépítem azt, amit látok magam előtt.

Jól értem: nem tudatos, ahogyan a kép születik, de tudatos, ahogyan kivitelezi?

Az, igen. Végül is: ez egy építkezés. Látszik a műveken. Semmi nem véletlen. Semmi nem azt mutatja, hogy ez valami mellett jól mutat. Semmi nem estleges a műveimben.

A végeredménnyel mindig elégedett? Mindig az lesz, amit szeretet volna?

Mindig. Soha nem akartam megváltoztatni semmit. Az elejétől a végéig tudom, mi a feladatom. És nem gondolom, hogy megcsinálhattam volna jobban is. Azt mondom: kész. És akkor majd megjelenik előttem egy újabb valami, amit meg kell csinálni.

Van-e időbeli átfedés két mű születése között?

Nincs. Sok művész ismerősöm képes arra, hogy egyszerre több művön dolgozzon. Én nem bírom magam szétszakítani. Nekem csak arra az egy műre van energiám. Ilyen vagyok.

A mostani kiállítása is arra adott alkalmat, hogy elmondja: nem olyan jó a véleménye a világról, a világban zajló folyamatokról…

…de miért is lenne? Sose volt jó véleményük a művészeknek a kizökkent időben a világról.

Az ön mondata az is, hogy az alkotásai nem szobadíszek. Hol van az elkészült alkotások helye?

Elég nagy baj volna, ha helyük lenne. Mert szerintem nincs sehol helyük. Art brut művész vagyok. Az art brut olyan őszinteséget követel, ami életveszélyes. Nagyon kevesen tudják azt csinálni, amit én csinálok, mert az emberben a születésétől fogva nagyon erős az alkalmazkodási készség. Aki ezt felrúgja, sok jóra nem számíthat. Erre rámegy az ember. Ez nem az a művészet, ami ízléses, dekoratív, jól mutató tárgyakat hoz létre. De ha valaki elmélyül olyan problémákban, amik alapvető létkérdések lehetnek, az már egy sors. Ez nem igazán a siker művészete, nem okoz az embernek boldogságot, jó érzést. Sokkal jobb azoknak a művészeknek, akik a szépet, a harmonikusat alkotják.

Szenved ettől?

Hát hogyne.

De nem akarja máshogyan csinálni.

Nem tudom. Ki vagyok erre jelölve.

Ha nincs helye a műveinek, akkor hol a helyük? Mégis csak létező, különös hatást kiváltani képes alkotásokról beszélünk.

Az egyik szempont, hogy vannak nézők. Bárhol állítottam ki, mindig odafigyelnek rám. Megfogja az embereket. És ennek örülök. De ha nem lenne ez, és nem lenne figyelem a művészetem iránt, ennek akkor is meg kellene születnie. Tehát nem mondhatom azt, amit sok művész mond: „nem éri csinálni, úgysem veszik meg”, „úgyse figyelnek”. Én nem így gondolkodom. Ha egy művem megszületik és két napig él, már beteljesítette a hivatását. Mert létrejött egy élő világ, amire a szellemvilágnak szüksége van. Én a szellemvilágot sokkal többre értékelem, mint az emberek véleményét. Mert mi is a szellemvilágból jöttünk, és oda is térünk vissza. Ez nem lehet kérdés. Ez tény. Tehát így végül a szellemvilágnak vagyok a szolgája. Ebben a tekintetben, ha most felrobbanna az egész kiállításom, a művek akkor is megtették azt, amiért készültek: valamit kifejeznek a szellemvilágból. Ez visszaintegrálódik majd a szellemvilágba.

Szeretné tudni, honnan jönnek az alkotásra ösztönző képek?

Nem tudom elképzelni. Ha valaki végignézi a kiállítást: csinálok egy művet, és mellette ott egy másik. Teljesen más. Pedig a következő volt a sorban. Valamilyen kapcsolatban kellene lenniük. De nincsenek.

Azt látja, hogy a művei iránt van érdeklődés. Ön szerint miért?

Annyira nem gondolkodtam el ezen. Ez biztosan titokzatos dolog. Ha nem lenne érdeklődés, az sem bántana. Az sem érdekel, ha öten vannak vagy ha kétszázan. Nem foglalkoztat. Mert szerintem arról van csak szó, hogy végig tudtam csinálni. Lett valami abból, ami előttem egyszer csak megjelent.

Mit szeretne, ha milyen hatása lenne?

Nincs ilyen elvárásom.

Ránk bízza.

Igen. Megfigyeltem: általában a lelkileg impulzívabb, mély gondolkodású emberek kapcsolódnak jobban a műveimhez, és nem a tudósok. Talán éppen ezért: kevesebb bennük a tudatosság, jobban odafigyelnek. Azt látom és érzékelem, hogy egyre kevesebb az olyan ember, aki alámerül a mélységekbe. Sokkal több a semmitmondás, a felszín, amikor poénra váltják a gondolkodást.

Van ebben felelősségük a művészeteknek?

Szerintem nincs. A mostani világ egyre jobban a lebutítás felé hajlik. És ez alól a művészek sem kivételek. A világ befolyása alatt élnek.

Sodródnak az árral? Vagy sodortatják magukat vele?

Nem tudják kikerülni a korszellemet. Valaki meg tudomásul sem veszi. Ehhez természetesen valamiféle remeteségre van szükség. Vita tárgya, hogy mennyire lehet kilépni a társadalomból. Én azt szoktam mondani: nézd meg, itt van a kertem. Benne vagyok. A kertem tele van madarakkal. Nem vágom ki a fát. Burjánzik minden, imádnak a növények, a madarak. Sokkal több van az én kertemben, mint a szomszédoknál. Ez is jelent valamit szerintem. Ha kimegyek az utcára, elmegyek a Pest melletti legközelebbi faluba. Kétszáz méterre van tőlem. Körbejárom a rétet egy óra alatt. És akkor bekerültem a társadalomba? Nem. Ha kint vagyok a társadalomból, akkor a természetben vagyok. És ez is fontos, hogy a természetet figyelem. Állandóan.

Mit jelent az, hogy leépülési folyamat zajlik? A tudást veszítjük el? Vagy a tudás megszerzésének a képességét? Vagy a kíváncsiságot, hogy tudni akarjunk?

Ez a legfontosabb: a kíváncsiságot veszítette el a világ. Régebben születtek nagy írók, akik érzékenyen figyelték és írták le a világot. Mint az oroszoknál Dosztojevszkij, Tolsztoj, Turgenyev. Sorolhatnánk. Hol vannak a művészfilmek? A filozófiában a nagy ívű gondolatok? Nem is értem, miért járnak az emberek egyetemre. Régen több volt a személyiség. Az olyan ember, aki képes önállóan meghatározni és látni a világot. Mindenkitől függetlenül, mint Pasolini. Ha születnek ilyenek, nem kerülnek felszínre. Pedig felszínre kerülhetnének, hiszen szabadság van. Akkor miért nem? Ezt nem tudom felfogni. Ugyanolyan izgalmas az élet, mint Dosztojevszkij korában vagy Fellini idejében. Ezek a régiek nem szolgálták ki a tömeget, hanem járták a számukra kijelölt utat. Most inkább a tömegember kiszolgálásáról szól a világ. Mindenhol. Vannak azért, akik nem besorolhatók.

Saját magát is ide sorolhatná?

Lehetséges, hogy nem vagyok besorolható. De az art brut-höz sorolás ellen nem tiltakozom, mert a lelkivilágom art brut lelkivilág: a túlságosan is érzékeny, félelmet nem ismerő, senki által nem befolyásolható, nem aggódó ember lelkivilága. Ide nem tartoznak sokan. Nem merik ilyennek vállalni magukat. És nagyon jól teszik, hogy nem teszik meg. Nem ajánlom senkinek, hogy belépjen abba, amiben én élek. Saját jól felfogott érdeke szerint csinálja azt, ami a könnyebb.