„Arra jöttem rá, hogy nem szabad félni”

Azt mondja: nem érzi úgy, hogy eltemetkezett vidéken. Sok a fiatal a társulatban, jó színészek jó rendezőkkel dolgozhatnak. Sokféle szerepet kap.

Idén végezte el a Színház- és Filmművészeti Egyetemet – a Miskolci Nemzeti Színház az első munkahelye. Koller Krisztiánnal beszélgettem.

Ismert életrajzi tény, hogy ön az, aki nem színésznek készült, mégis az lett. Honnan jött a sugallat?

Mindig arra készültem, hogy valamilyen rendes pénzkereső szakmát választok, és ehhez olyasmit tanulok, mint például az informatika. Azután a középiskola végén – nem tudom, honnan és miért – bekattant, hogy színész leszek. Felvettek az egyetemre, és most itt vagyok. Mindegy, honnan jött, de nem volt rossz sugallat.

Sokan már gyerekként tudatosan készülnek erre a pályára, hosszú évek munkája, hogy pontosan és jó előre tudják, milyen szövegekkel, dalokkal felvételizzenek. Mivel tudta ezt a hátrányt ledolgozni?

Próbáltam magamra szabni. Olyan szövegeket kerestem, amelyek valahogyan kapcsolódnak hozzám. Mind a három rostán el kellett mondanom például Csoóri Sándor Anyám szavai című versét. Szerintem nem is baj, hogy csak magam készültem: nem betanított műsort adtam, hanem úgy szólt, ahogyan én gondoltam és éreztem, akkor. Ma már azt mondanám, hogy nyilván tapasztalatlan voltam. Mégis, az ösztönösség segített, hogy meglássanak bennem valamit.

Ezzel együtt sem tűnik egyszerűen bejárható útnak az öné. Mesélte egy interjúban: egyetemistaként eljött a pillanat, amikor nem volt benne biztos, hogy tényleg a színészet-e az, amit akar.

Az egyetem elképesztő munkatempót diktál, hétfőn reggel 8-tól vasárnap éjfélig. Nehéz ezzel együtt haladni. Nem jönnek az eredmények elsőre. Szerintem legalább egyszer mindenkiben felébred a kétely: kell-e ez neki. Engem ráadásul egy vírusos betegség ágynak döntött, hónapokig otthon feküdtem. Éppen annyi energiám maradt, hogy végig tudja gondolni a helyzetem. Arra jöttem rá, hogy nem szabad félni.

Félni? Mitől? Hogy nem sikerül?

Nagyon meg akartunk felelni az osztályfőnökeinknek. Elvárásuk volt velünk szemben, hogy a jeleneteink már elsőre értékelhetőek legyenek. Némelyik színészosztály állatok utánzásával kezdi. Mi a legelső napon a Karamazov testvérekből és a Kaukázusi krétakörből kaptunk szöveget, hogy másnapra csináljunk valamit ezekből. Csak néztünk, hogy mégis mit. Fogalmunk sem volt még, hogyan kell ehhez hozzányúlni. Eleinte hiányzott a bátorság a próbálkozásainkból.

Utólag hogyan gondol a színészképzésre: ez szakma, és azért volt ott, hogy megtanulja. Vagy azért volt ott, hogy önre szabják a képzést: a saját képességei a legjobban működjenek majd a színházban?

Úgy érzem, ránk szabták. Hogy mindenki a saját erősségeiben telesedjen ki, és javítsa azt a képességét, aminek erre volt szüksége.

Börcsök Enikő és Zsótér Sándor a mesterei. Előny lesz-e a pályáján, hogy náluk tanult? Zsótér Sándor például a legnagyobb hatású színházcsináló kevesek egyike, de soha nem tartozott a fősodorhoz. Társulatokhoz nem kötődik, mint a színművészeti más osztályvezető tanárai.

Viszont rengeteg mindenre megtanít. Például, hogy miként nyúljunk a szöveghez. Hogyan értelmezzük. Nagy mestere az elemzésnek: egyetlen mondatról rengeteg mindent képes elmondani, hogy minél könnyebben megértsük, és minél közelebb kerüljünk a lényegéhez. Én is megtanultam, hogy ez mennyire fontos. A színházhoz való viszonyomat is az osztályfőnökeim tanításai alakítják. Ha be kell mennem egy jelenetbe, már jóval előtte ott vagyok a takarásban, próbálom összeszedni a gondolataimat.

Milyen segítséget adott a szövegelemzés az itteni munkáiban? Például Lázár Ervin meséjében, Király Kis Miklós megformálásához?

Próbáltam a mondatai mögé látni: miről beszél, mire hogyan reagál. Végtelenül hiú embernek képzeltem el, akinek nem igazán van mire hiúnak lennie. Egyfelől olyan karakter, mint Toldi Miklós, kész nekimenni bárminek és bárkinek, de ha a helyzet megkívánja, hogy ő oldja meg, ezt mindig mások teszik helyette. Ha nem lennének a segítői, igen nagy bajban lenne. Egyszerű gondolkodású: kitalálta magának, hogy halálosan szerelmes a világ legszebb lányába, és tűzön-vízen át megszerzi.

Könnyű ezt eljátszani?

A mesére könnyen rámondjuk: „ez csak mese” – a színházban ez nem termékeny gondolkodás, ezt már a saját tapasztalatomból is mondhatom. Rájöttem, hogy ez nem igaz. Ugyanúgy meg kell csinálni, mint bármilyen más szerepet.

Miközben mégis csak van különbség: kevés színész életművében marad emlékezetes mesejátékban nyújtott alakítása. Kit tudnánk még hirtelen mondani Dajka Margit Bors nénijén kívül?

Akkor is komoly színészi feladat – meg kell találni, és meg kell értetni, hogy ez a valaki, ebben a történetben miért teszi, amit tesz.

Van-e valamilyen alkati hasonlóság Király Kis Miklós, és a következő szerepe, a Feketeszárú cseresznye – a barátsághoz és az önazonosságához is ragaszkodó, szorongón kedélyes – Jankovicsa és ön között?

Ezen nem gondolkodtam, de lehetnek hasonlóságok – én játszom ezeket a szerepeket. Nem tudnám máshogyan megformálni, csak mint ahogy a darabbeli helyzetben a saját életemben viselkednék. Ha Király Kis Miklós dühös, az nem nagyon tud más lenni, mint amikor Koller Krisztián dühös. A Feketeszárú cseresznye nagyon jó előadás lett – nagyon szeretem már a próbáit is. A történet miatt és a rendező miatt is mind szeretünk benne lenni.

Mennyire számít a munkában a rendező személye?

Az jó, ha tudja, hogy mit akar. Nem hátrány, ha azzal – az ízlését tekintve – egyet tudok érteni. Számít, hogy megbízzak benne. Ez, egy kezdőnek nagyon fontos.

Könnyen megbízik?

Embere válogatja. Inkább az eszében bízom meg, érzem, hogy nem a levegőbe beszél.