„Nem volt olyan, hogy ezzel az alkattal nem lehetek Rómeó”

„Ha egy előadásban unatkozó színészt látok, azt én nem szeretem” – a nézői és a színészi tapasztalat egybecseng az általa említett példában. Ha élvezi a színpadi játékot, az mindenkinek jó lehet. Ezt a gyakorlatot a Miskolci Nemzeti Színházban követheti: három előadásban játszik a Börcsök Enikő és Zsótér Sándor osztályában végzett, Kecskemétről indult színész. Konfár Erikkel beszélgettem.

Mit szól Boris Johnson győzelméhez? Megvan a brit parlamenti többség a brexithez.

A bátyám öt évig dolgozott Londonban szakácsként. Ott volt, amikor az egész brexit­ügy elkezdődött. Azt mondta akkor: lesznek még bajok. Hála istennek, hazajött.

Volt olyan terve, hogy utánamegy. És akkor most lehetne szakács.

Biztosan hazajöttem volna egy idő után.

Ennyire biztos benne?

Itt szeretek élni. A magyar nyelv szép, szeretem Magyarországot. Itt van a családom. Itt vannak a barátaim.

Végül nem is Londont választotta az érettségi után, hanem a színművészetit. Miért?

Én tartottam magam ahhoz, hogy kimegyek Angliába, semmi más nem jöhet szóba. Édesanyám viszont nagyon szerette volna, hogy egyetemre jelentkezzek. A kecskeméti Katona József Gimnáziumban Orbán Edit tanárnő színjátszó csoportjába jártam, ahová a kolléganőm, Mészöly Anna is, aki az egyetemen sokat segített nekem. A színjátszót szerettem, így jobb ötlet híján bejelöltem a Színház és Filmművészeti Egyetemet. És sikerült a felvételim.

Elsőre.

Elsőre.

Mi vonzót talált a színészetben gimnazistaként Kecskeméten? Valamelyik ottani színházi előadás hatott önre?

Volt bérletem, édesanyámmal mentem. De középiskolásként nem szerettem a színházba járást. Kötelezőnek éreztem.

Merthogy a színház inkább társadalmi esemény vagy egy hely, ahová kiöltözünk?

Nem volt gondolatom róla. Beültem, megpróbáltam szórakozni. Egyszer-kétszer sikerült is. Ez nagyon megváltozott – két éve ott játszottam. Olyan jó emberek vannak ott, remek kollégák. Ennek nagyon örültem.

Nem sejlett fel játék közben, hogy hátha ül valaki a nézőtéren a mamájával, aki kötelezőnek érzi ezt az egészet?

Ha a saját példámból indulok ki, biztosan rengeteg ilyen kamasz lehet. Azt gondolom erről, hogy ha jól érzem magam a színpadon, megpróbálom úgy alakítani, hogy rendben legyek, élvezzem, akkor az már nem lehet rossz. Azt a nézőtéren is lehet élvezni. Még ha unatkozik is valaki, de közben látja, hogy az a színész legalább odateszi magát.

Emlékszik azért jó nézői élményére?

A Páratlan párosra. Azon kacagtam. Kecskeméten egyébként nagyon jó bábszínház működik, a Ciróka. Gyerekként sokszor elvitt az édesanyám. Tímár Zoltán, aki azóta sajnos elhunyt, a Mese a Kutyusról meg a Cicusról című előadásban játszott. A kedvencem volt. Imádtam.

Ott volt a színjátszó köri tapasztalata – ez mennyire bizonyult hasznosnak a színművészetin?

A színjátszót egyszerűen csak élveztük. Pénteken délután bementünk, tudtuk, hogy valamikor lesz majd egy darab, amit eljátszunk néhányszor. Ez nem olyasmi tudás, mint a komoly drámasuliból érkezett osztálytársainké. Örültem, hogy nincs ilyen előképzettségem. Tetszett, hogy semmit nem tudok – mindent meg kellett tanítani nekem. Ennek sosem éreztem a hátrányát. Nyugodt gyerek vagyok, az egyetem sem kavart fel annyira.

Kitől tanulta a legtöbbet?

A két mesteremtől, Börcsök Enikőtől és Zsótér Sándortól. Olyan színházi gondolkodást tanultam tőlük, ami nagyon megtetszett, és próbálom is alkalmazni a színpadon. A beszédtanárom, Ságodi Gabriella viszonylag rendbe tette a beszédemet. Egyedül énekelni nem tudtam megtanulni. Szeretek énekelni, de kellemetlenül érzem magam, ha kell.

Gondolkodott-e rajta valaha: lehetett-e szerepe az alkatának abban, hogy színész lett? Kell, hogy legyenek mackós színészek.

Persze, hogy kellenek. Sok ilyen ember van. Jót nevettem rajta, amikor később Zsótér Sándor elmesélte: meglátott a felvételin, és az volt az első reakciója, hogy „ez a kidobógyerek nem kell nekem.” Börcsök Enikő viszont azt mondta erre: „de, de” – és a második rostán már Zsótér Sándornak is tetszettem.

Mitől lehetett az a benyomása önről, hogy kidobós? Rövid volt a haja?

Kopaszon mentem a felvételire. Kicsit tényleg úgy nézhettem ki, mint valami kötözködő gyerek. Bár nem voltam az.

Tudatos imidzsválasztás volt a kopaszság?

Olyan időszakomat éltem, hogy kopasz vagyok. Ennyi.

Szempont volt-e a tanításában, hogy olyasmire képezzék ki, ami alkatilag kifejezetten önre illik?

Én játszottam a legtöbbször az idősebb szerepeket. Hogy az agyi érettség miatt? Vagy a testalkatom miatt? Nem tudom. Egyébként nem karakterre képeztek. Ellenkezőleg. Abszolút figyelembe vették a személyiségemet. Nem skatulyáztak be. Nem volt olyan, hogy ezzel az alkattal nem lehetek Rómeó. Ezzel az alkattal játszhattam tízéves gyereket is.

Ez a gyerek olyan volt, mint ön tízévesen? Vagy ilyen gyereksűrítmény?

Hasonló volt hozzám. Emlékeztem rá, milyen voltam gyerekkoromban. De ezt eljátszani nehéz feladat: többet tudok, mint tízévesen. Nem vagyok olyan ártatlan, mint akkor. Már nem olyan az agyam: nem tudok mindent kizárva egyetlen dologra figyelni, amit bármikor abba tudnék hagyni egy másik dolog kedvéért.

Ahogyan gyerek lehetett, lehetne Rómeó is?

Nem fogok sokat sírni, ha nem leszek, de bízom benne, hogy lehetek. Szeretek alájátszani a többieknek, mindig erős mellékszereplőként gondoltam magamra. De munkál bennem a kíváncsiság, milyen az: „elvinni egy darabot”. Eddig még nem kaptam olyan nagy feladatot, ami bizonyítja, hogy nekem ez jár, de főszerepeket is akarok játszani. Akarok, ha megértem rá.

Tudna tenni azért, hogy kipróbálhassa?

Ha nem gondolnak rám, nem vagyok olyan, hogy erősködjem. Említeni biztos nem említeném, hogy „hú, de jó lenne”.

Ez az évad most kisebb szerepeket kínál. Például mesejátékot.

Először játszom mesejátékban. A gyerekek annyi információt kapnak-látnak az életben, hogy nagyon nehéz lekötni a figyelmüket azzal, ha egy kalauz és Király Kis Miklós három percig beszélget. Erre van az, amit már mondtam: élveznem kell, amit csinálok. Én nézőként is úgy vagyok vele: ha egy elő­adásban unatkozó színészt látok, azt én nem szeretem. Ott nálam eldőlt, hogy az az előadás nem jó.

Könnyen kiszúrja, hogy a színész nem a szerep miatt olyan, mint aki unatkozik?

Nem tudom – de ha meglátom, az ilyet nem tolerálom.

Benne van a Betörő az albérlőm című előadásban is – amelyet úgy is nézhetünk, mint a bizonyítékot arra, hogy nevettetni még a mesejátéknál is nehezebb feladat.

Beszéltünk róla Keszég László rendezővel, hogy vígjátékot játszani – úgy, hogy élvezhető és vicces legyen – sokkal nehezebb, mint tragédiát. A rendező az egészet látja át, az ő feladata komplexebb. A színész csinálhatja a maga dolgát, kipróbálhatja a poénjait. Nekem valahogy picit könnyebb vígjátékban játszanom. Sokkal kevesebbet idegeskedem előadás előtt. Ettől azt érzem, hogy jobban is megy. Hogy nevetnek-e vagy nem nevetnek – ez nem foglalkoztat, mert esetleges. Valamikor nem jön ki egy poén, hogy érti-e valaki, az is sok mindentől függ.

Lehet közben korrigálni, ha egy előadásban valami nem működik?

Veszélyes. Ha rápakol a színész, mert nem nevetnek, az rosszul is elsülhet. Elkönyvelni, hogy ez az este egyszerűen ilyen lesz, az sem jó. Mindent meg kell tenni a színpadon. Ezt gondolom.

Miért idegeskedik az előadás előtt? Legyen már meg?

Nem. Nagyon várom, már ott akarok lenni. Benne. Tudok várni, rengeteg helyzetben türelmesnek lenni. De előadás előtt öt perccel már nem. „Csináljuk!”