Biztosan nem lesz könnyű újrakezdeni

A legnehezebb a legnehezebben – járvány van, a színház működik, csak éppen az hiányzik belőle, ami az értelmét adja: az előadás. Az alkotók és a közönségük élő, eleven találkozása.

Mi történik most? Mennyire kiszámítható a jövő? Új világ köszönt-e ránk, amikor egyszer csak vége lesz a világjárvány miatti bezártságnak, szorongásnak, félelemnek? Készen áll-e rá a miskolci színház, hogy elmesélje nekünk ezt a nagy közös élményt és tapasztalatot, amelyet együtt, de egymástól elszeparálva él meg most a világ?

Béres Attilával beszélgettem.

Egy hónapja nincs előadás.

Nem tudom, a nézők hogyan vannak ezzel. De bízom abban, hogy az élő találkozás nekik ugyanúgy hiányzik, mint nekünk. Ezt a legnehezebben elviselhető állapotot leszámítva: a színház működik. A díszítők rendet raknak. A műhelyekben készülnek a következő évad díszletei. A gazdasági hivatal a helyén. A színészekkel az online térben próbálunk. Amire sosincs elég idő, most viszont van: elemző próbákat tartunk. Szövegösszemondó és felelevenítő próbákat.

Két premierjük maradt el. Mi lesz a Szerelmes Shakespeare és a Francia rúdugrás sorsa?

Ezeket megtartjuk, bár nem tudjuk, mikor. Sokféle tervünk van, a leginkább borúlátótól az optimistákig. Minden annak a függvénye, hogy mikor ér véget a veszélyhelyzet, illetve az emiatt érvényben lévő korlátozás. A márciusban, áprilisban és májusban elmaradó körülbelül száz előadásunkat szeretnénk pótolni. Abban reménykedünk, hogy talán nyáron már játszhatunk majd: a nyári színház ideális hely a nyári szórakozásra, már ha ez lehetséges lesz. A jövő évadra teljesen kész műsortervvel rendelkezünk. Hogy ebből mi lesz, nem tudjuk. Vannak a nagyon rossz változatok, a tervezettnél kevesebb premierrel. A jövő azon múlik, hogy időben mit tudunk megengedni. Csak abban lehetünk biztosak, hogy amint feloldják a minket is érintő korlátozásokat, másnap játszani fogunk.

Esélytelen, hogy május végén lezárják a 2019–2020-as évadot?

A járvány fejleményeiből, a hivatalos közlésekből valószínűsíthető, hogy május végéig már nem tudjuk lejátszani a tervezett előadásainkat. Szeretnénk a nyár végéig bepótolni. Napi két előadással számolva ez két, két és fél hónapot igényel. Elsősorban a bérletes előadásokra gondolunk, illetve azokra, amelyeket már meghirdettünk, és adtunk el rá jegyeket. Ez is legalább nyolcvan előadás.

A jövő évad tervezésében nemcsak a járvány miatt futnak versenyt az idővel, pénzügyi okokból is: a színházat fenntartó önkormányzat megszavazta ugyan önöknek a tavalyival egyenértékű költségvetési támogatást, de a város – bár kérte az állam támogatását – még nem állapodott meg róla a kormányzattal. Van-e valami, amit biztosan elmondhat ilyen körülmények között az évadtervről?

Ha nincs a világjárvány miatti veszélyhelyzet, jövőre akkor is kevesebb bemutatót tartottunk volna. Tizennégyet. Szerintem nagyon jó címekről, szereposztásokról, vendégrendezőkről beszélhetnénk. Megnyertük Ascher Tamást a miskolci rendezésre. A Katona József Színház főrendezője, egyszemélyes intézménye a magyar színházművészetnek. Ragaszkodom hozzá, hogy megtörténjen: itt és velünk dolgozzon. A várostól kapott költségvetési keretünk ugyanannyi, mint tavaly – hálás vagyok érte, hogy ezekben a nehéz időkben is megszavazták a számunkra. Úgy tudom, hogy az állammal kötendő szerződések készülnek, ez a finomhangolás ideje. A tárgyalás arról szól, hogy a korábbi kulturális taotámogatást is a költségvetés részévé teszik, és az állami támogatás fejében bizonyos részfeladatokat kell majd teljesítenünk. Mi is vészterhes időket élünk: nincs előadás, nincs jegyárbevételünk, elmaradnak a támogatói pénzek. Az önkormányzati és az állami támogatás éltetheti tovább a közel kétszáz éves miskolci színházat. Nem lehet azzal sújtani az intézményünket, hogy még a költségvetési támogatás is csökkenjen. De úgy látom, racionális, józan gondolkodású emberek döntenek ebben a helyzetben.

A tizennégy tervezett bemutatóból egyedül Ascher Tamás rendezését említi. Ez azt jelenti, hogy az ő itteni munkája a minimumterv?

A jövőre vonatkozó egyenletben az idő a legfontosabb ismeretlen. Ha be kell pótolnunk nyolcvan előadást, az elveszi a nap felét. A délelőtti próbák feleződnek, tolódnak a jövő évadi bemutatók. Van olyan tervünk, hogy mit lehet megcsinálni abból, amit kitaláltunk. Ha sokára oldódik fel a veszélyhelyzet, kitalálhatunk egy teljesen új évadot. Ezt a mostani terveinkben szereplőt pedig elcsúsztatjuk egy évvel. Az is lehet, hogy ezekből beemelünk néhány előadást egy új évadtervbe. Nem zárjuk ki, hogy az eddigi nagy sikerű előadásainkat többet játsszuk. Amint az időfaktor kiszámíthatóvá válik, kész tervvel tudunk előrukkolni. Akárhogyan is lesz: szeretnénk, hogy a nézőink azt értsék meg, a legjobb előadásokat és a legjobb megoldásokat kapják majd.

Miért ennyire fontos önnek Ascher Tamás tervezett előadása? Mit remél a társulata és a közönség számára a vele való találkozástól?

A huszadik és a huszonegyedik század eddig eltelt évtizedeinek a meghatározó rendezője. Vele dolgozni jó iskola a színészeinknek. Nagy büszkeség a színházunknak, hogy a szakmai sikereinket látva elvállalta ezt a munkát. Azt remélem, rendkívül jó előadás születik, olyan esztétikájú, amit tőlünk még talán nem láttak a nézőink.

Az önök munkájából következő fejlődés része ez vagy semmilyen irányba nem illeszkedő epizód, hogy egy híres ember érkezik Miskolcra rendezni?

Ez egy folyamat természetes része. A Miskolci Nemzeti Színház mindig úton van. Jó úton. Ennek egy adott pontja Ascher Tamás rendezése. Előrehaladott tárgyalásokban voltunk Radu Afrimmal is, aki ma Európa egyik meghatározó fiatal rendezője. Őt is szeretnénk vendégül látni. És jönne majd megint Székely Kriszta, a Nem félünk a farkastól c. előadásunk rendezője. A legjobbakat szeretnénk Miskolcra csábítani. Olyan érdekes és értékes alkotókat, akiknek felkeltette a kíváncsiságát Miskolc, és szívesen dolgoznak velünk.

Hogyan gondol erre: belesimulnak ezek a másfajta színházi nyelvek abba, amit az önök társulata a sajátjaként használ?

Egyrészt a Miskolcon rendszeresen dolgozók sem egyfajta színházi nyelvet beszélnek – ezek hol kiegészítik, hol metszik egymást. A nézőnek és a színésznek is jó, ha látja a különbséget a színházról való gondolkodások és színpadi megoldások kínálatában. Radu Afrim például teljesen más nyelvet használ, mint mi – de az ő színházi gyakorlata is illeszkedik ahhoz, amerre haladni szeretnénk. Arra sarkall, hogy ne nyugodjunk meg magunkat illetően. Hogy akarjunk újabb és nagyobb kihívások elébe nézni. A Színház című folyóirat azt írta rólunk: az új Kaposvár. Ez nagyon megtisztelő ránk nézve. De mi az új Miskolc vagyunk. Nem arra akarunk hasonlítani, amit egykor Babarczy László, Ascher Tamás, Máté Gábor, Gothár Péter Kaposváron létrehozott. Mi Rusznyák Gábor, Szőcs Artur, Keszég László, Szabó Máté, Béres Attila színházi ízlése alapján szeretnénk megmutatni, milyennek képzeljük a színházat.

A szakmája más képviselői, például Schilling Árpád megfogalmazták: mindaz, ami a világjárvány miatt történik, nem hagyja érintetlenül a színházi világot sem. Ön mit érzékel ebből?

Nem szeretem azt a mondatot, hogy a világjárvány után teljesen más világ jön. Szerintem arra kell törekedni, hogy „normál” világ következzen el. Nekünk művészeknek ebben nagy a felelősségünk. A közösségi élményért a huszonegyedik században amúgy is meg kell küzdeni. És a színház adja a kevés olyan tér egyikét, ahol a közösségi együttlét bizonyos minőségi szinten megtörténhet. Ahol együtt sírunk, együtt nevetünk, együtt lélegzünk. Ahol eltűnnek a különbözőségek a székeken ülő befogadók között, és csak az előadás gondolatisága és érzelmei hatnak. Most színházi felvételeket sugárzunk. Ezek nem nevezhetők színháznak, hiszen a színház élő emberek eleven találkozása. A színpadon a színész élő emberként alkot. A néző élő embert néz. Ezt a jelenséget és élményt – a színházat mint eszmét és gyakorlatot – sem a YouTube, sem a Facebook nem pótolhatja. De nekünk, nem félve attól, hogy elfelejtenek minket, mégis hírt adva magunkról valahogyan tartani kell a kapcsolatot a nézőinkkel. A közösségi létezés nem fog megszűnni, bár a járvány most beleszól ennek a formájába. Mi készülünk az új találkozásra. Biztosan nem lesz könnyű újrakezdeni, visszacsábítani a nézőket a színházba. Lesznek bizalmatlanok vagy olyanok, akik félnek megint eljönni. Mint ahogy lesznek, akik nagy örömmel várják a pillanatot.

A közösségük önökkel együtt nagyon eleven közös tapasztalatot szerez most arról, milyen megélni a világjárványt. Gondolnak-e az ennek feldolgozásában segítő előadásra?

Gondolunk erre, de attól függ, milyen lesz a következő évadunk.

Döntés kérdése, hogy akarnak-e ilyet.

A sok „mi lenne, ha” között ez is felmerült. Kétségeim vannak, kell-e konkrétan erről értekezni. Biztos, hogy valahogy reflektálni kell arra, ami volt. De nem könnyű akkor gondolkodni róla, hogy mi lesz, amikor még van.

Megvan a kellő kíváncsiságuk és a jártasságuk. Kollégája, Simon Zoltán például már most része a Karanténszínházban a feldolgozásnak. Kiváló drámaíró a fődramaturgjuk, Lőrinczy Attila.

Ha rendezőként beszélnék erről az ötletéről, azzal zárnám a próbát: „Attila, jó helyen keresel, errefelé keressél tovább!”

Az én kérdésem inkább azé a közönségé, amelyik várja: tud-e mondani valamit erről a színháza.

Megpróbáljuk.

Tények

Interjúnk elkészülte után kaptuk a hírt: eldőlt, hogy az állam támogatja a Miskolci Nemzeti Színház működését is – a miniszterelnök kormánya határozatában kérte az Emberi Erőforrások Minisztériumának miniszterét, hogy készítse el a közös működtetésre irányuló megállapodást. A kormány határozata a szerződés feltételeiről és a miskolci színháznak juttatandó összeg nagyságáról nem rendelkezik. Mint korábbi cikkeinkben megírtuk: az önkormányzat 2019-ben 644,4 millió forinttal járult hozzá a színháza működéséhez, míg az állam 523 millió forinttal és a tao helyett juttatott 130 millióval. A város 2020-ra a tavalyi nagyságrendű összeget szavazott meg a színháznak, és az államtól is legalább a 2019-es támogatási szint megtartását reméli.

(A borítóképen: Béres Attila: a márciusban, áprilisban és májusban elmaradó körülbelül száz előadásunkat szeretnénk pótolni)