„A művészetet vinnénk az utcára”

A művészetnek az utcán is helye volna – ezt mondja a felvetésre: a sok jelentkező és kiállító fiatal alkotó jelenti a reményt a művészi grafika és a Miskolci Grafikai Triennálé jövője szempontjából. Érintettként is beszél erről – maga is kiállító: Copyalism 2019 című elektro­grafikájával szerepel a trien­nálé idei tárlatán. Óvári Pétert kérdeztem.

Bizakodó? Van jövője a szakmájának? Lesz még miskolci grafikai seregszemle?

Hallottam Nagy T. Katalin művészettörténészt a trien­nálé megnyitóján – szerintem igaza van, amikor azt mondja: adhat bizakodásra okot a műfaj és a triennálé jövője szempontjából, hogy sok a fiatal alkotó és kiállító. A diplomamunkám bankjegytervezés volt. Ennek részeként beszélgettem Vagyóczky Károly grafikusművésszel – ő készítette a ma forgalomban lévő címletek terveit. Arról is megemlékezett: mekkora nagy rendezvény volt fiatalkorában, a hatvanas években a miskolci biennálé. Ez ma már nincs benne annyira a köztudatban. Változnak az idők: a közönség nem annyira fogékony a képzőművészetre. Ellopják a show-t mások. Arra gondolok például, hogy mi az ára a művészi élménynek: a mozijegy olcsóbb a képtári belépőnél. Moziba menni inkább része az életnek, mint kiállítást nézni. Megoldás lehetne, ha nem azt várnánk, hogy az emberek bemenjenek a múzeumokba, galériákba, hanem a művészetet vinnénk az utcára. Az alkalmazott grafika szempontjából tudom ezt megközelíteni: reklámozni kell a képzőművészetet, a szépművészeti eseményeket. Az alkalmazott grafika ezt a célt szolgálja.

Nem mindegy, milyen színvonalon. Egyre kevesebb az utcákon a plakát, a webdesignban pedig inkább látszik szempontnak az erős hatás, mint a hozzáadott művészi érték.

Valóban, elég nagy a tempó, amivel fel kell venni a versenyt. De azt tapasztaltam az egyetemen is, hogy az alkalmazott grafikában mennyire fontos a művészi érték. Nem öncélú, hogy az emberek elé kerülő munkát művészi szintre emeljük. Nem mindegy, milyen környezetben élünk, az általunk használt valós és online tereket jó érzésekkel tudjuk-e belakni. Ez a szemlélet jelen volt az oktatásunkban is. Engem alig tanítottak negyvenévesnél idősebb tanárok.

Ez milyen szempontból ad hasznos tudást? Jobban ismerik a médiumokat, platformokat? A műfaj által megkövetelt speciális gondolkodást is szinte korosztályos élményként tudják átadni?

Mind a kettő igaz. A fiatal emberek sokkal fogékonyabbak az új dolgokra. Mélyebbrehatóan tudják birtokba venni, használni és átadni ezt a tudást.

Hol találhat utat a szakmájában az ön alkotói szabadsága?

Alkotóként mindenkinek törekvése, hogy megtalálja és megtartsa a művészi szabadságát. Nagyon az elején járok, még csak most diplomáztam, de szerintem meg lehet találni a rést, ahol a piac elvárásai közben is önmagam maradhatok. Egyébként az alkalmazott grafikusi munkában nem szükségszerű kifejezetten művészi grafikát készíteni. Képtelenség odaállni minden egyes munkám mellé, hogy elmagyarázzam: ezt ezért és azért csináltam. A kép beszél helyettem. A teljességre törekvéssel kell megpróbálnom beletenni a munkámba, hogy mit gondolok és mit tudok a témámról. Az alkalmazott művészet tökéletesen alkalmas rá, hogy reklámozzon valamit, mindemellett megadja a lehetőséget, hogy belevigyem a saját gondolkodásomat, képi világomat.

Milyennek szeretné tudni a saját képi világát? Középiskolásként például, egy díjazott munkájában az foglalkoztatta, hogyan lehet értelmesen többféle képi és idősíkot egy felületen ábrázolni.

Abban a munkában a történelemről való gondolkodás, a történelem ábrázolása volt a fontos. Ma a magyar népművészet a világon egyedülálló formanyelve, formakincse izgat. Túl kevesen és túl keveset használják. Pedig nagyon sokat lehetne belőle meríteni.

Időszerűvé tehető egy ügyes alkalmazó keze munkája által?

Abszolút aktuálissá lehet tenni a népművészet nyelvezetét.

Vannak erre praktikus megközelítések, mint a hímzett szájmaszk…

…vagy a farmernadrágon a matyó minta… Nem feltétlenül erre gondolok. Ez mutatvány. Nem hiszem, hogy a népművészet helyes alkalmazása a bazári giccs területére tartozna. Szerintem a mélyére lehet ásni a népművészeti alkotásokat létrehozó gondolkodásnak. A formának és a nyelvezetnek. Hogy mit miért csináltak. Miért díszítenek ki például egy kapatisztítót, aminek – ha jobban bele­gondolunk – semmi értelme. De mégis: ott a hozzáadott érték, ha kifaragom, festek rá.

Ez mutatná az irányt a tervező­grafikusi gyakorlatában?

Ha a formanyelv nem is minden esetben alkalmazható, de minden esetben adhat valamilyen támpontot.

(A borítóképen: Óvári Péter a Miskolci Grafikai Triennálén kiállított munkájával)