Sok humor és csacsiság a miskolci zarándok könyvében

Korábban már bemutattuk a miskolci származású világcsavargót, Banka Rolandot, akinek a napokban jelent meg az El Caminóról, az utazásairól és a kalandjairól szóló könyve. Ezzel kapcsolatban kérdeztük őt, illetve a terveiről, és arról, hogyan élte meg a járvány miatti karantént.

– Mi történt veled azóta, hogy nem beszéltünk?

– Nos, történt azóta például egy ilyen világszintű lezárás, ez biztos többeknek is feltűnt. Nekem olyannyira feltűnt, hogy sikerült általa visszazuhannom ugyanabba a lehangolt állapotba, ami elől hét éve elindultam a Caminóra. Utazó emberként nagyon nehéz volt ezt megélnem. Hét év egy teljes életciklus: szokták mondani, hogy ennyi idő alatt cserélődik le az egész tested, nincs már egyetlen azonos sejted sem. Szóval körbeértem egy életszakaszon, és ennek megfelelően belesodródtam egy elég komoly krízisbe. Márciusban még Pesten voltam, készültem a Nemzetközi Budapesti Könyvfesztiválon esedékes könyvmegjelenésre, ami végül elmaradt. Erre az április végi könyvbemutatóra Rocinante csacsi is hivatalos volt, és onnan indultunk volna országjárásra. Összesen nyolc nyári fesztiválra szervezett a kiadó megjelenést Rocival, Kapolcstól az Ördögkatlanon át a Gyüttmentig, és nagyrészt gyalog közlekedtünk volna a helyszínek között. Végigtúráztam és fesztiváloztam volna a nyarat a szamarammal, közben népszerűsítve a könyvemet. Ehelyett aztán áprilistól Miskolcra kellett költöznöm anyukám lakásába, karanténba, ő pedig átköltözött a 93 éves nagymamámhoz. Mivel anno fölöslegesnek éreztem alkalmat keríteni rá, hogy második középfokú nyelvvizsgát tegyek, sosem kaptam kézhez a pszichológus diplomámat, és nem is hiányzott, most viszont, a válsághelyzetben tett engedmények nyomán kipostázta nekem a Debreceni Egyetem. Volt hozzá egy kísérőlevél is, hogy „egy magyar sincs egyedül”, de én ennek ellenére eléggé egyedül éreztem magam. Júniusban aztán, immár kétdiplomásként találtam magamnak mezőgazdasági idénymelót a holland virágföldeken. A munka iszonyúan kemény és monoton volt, de azt nem bántam, a kísérőkörülményeket viszont annál inkább, egyszóval ott is nagyon rossz volt.

– Hogyan sikerült kimásznod ebből a depresszív és magányos állapotból?

– Amint megnyitották a spanyol határt, azonnal visszamentem a megszokott helyeimre Galiciába feltöltődni. A Camino most csendes, sokkal kevesebben vannak, mint ilyenkor szoktak, úgyhogy ott sikerült végül kiráncigálnom magam a mélyből, a saját nem létező hajamnál fogva. Augusztus utolsó hetében végül megjelent a könyv A szamaras zarándok címmel. Nemrég pedig én is hazajöttem, még pár nap hátravan a hatósági karanténból. Most megint aktív a „Rolandante” Facebook-oldal is, amit az elmúlt hónapokban teljesen hanyagoltam, mivel nem sok pozitív megosztani valóm lett volna. De újra beindult az élet körülöttem.

– Milyen érzés, hogy végre kezedbe foghatod a könyvet?

– Igen felszabadító, hiszen rengeteget dolgoztam vele. Egyúttal felelősséget is hárít rám, mivel emberek megtisztelnek vele, hogy megveszik, elolvassák, és én ezt nagyra értékelem. Valójában meg sem tudom szokni ezt a megtiszteltetést, válaszolok a visszajelzésekre, eleget teszek a kéréseknek, és iszonyúan hálás vagyok. Újra van miért dolgoznom, nagyon jól jön ez most nekem. Úgy érzem, ez a könyv lezár egy életszakaszt, és egyúttal megnyitja a következőt. Meg hát ott van a nevem és a képem a könyvesboltok polcain, bölcsészembernek ez egy álom beteljesülése, szóval öröm, boldogság.

– Olyan lett, amilyennek szeretted volna?

– Olyan lett, amilyennek lennie kell. Amikor belefogtam, teljesen más volt az elképzelésem. Tavaly szerveztem egy beszélgetéssorozatot Budapest különböző helyszínein a Camino kapcsán, mindig más-más vendégekkel, és eredetileg az ott elhangzottak tanulságait szerettem volna kötetbe rendezni, a saját szamaras sztorimat pedig csak mintegy bevezetésként megírni. De van, hogy a szöveg önálló életre kel, és amikor belelendültem a 2013 őszén történt első zarándoklatom, a szamár beszerzésének és a kezdeti kalandoknak, illetve az azt követő időszaknak az ecsetelésébe, elkezdtem dagonyázni a nosztalgiában, és azt éreztem, hogy ha most nem írom ki magamból ezt a sztorit, akkor örökre bennem marad.

– Van még, ami benned ragadt?

– Igen, ez egyúttal azt is jelenti, hogy benne van a folytatás lehetősége, szóval nem kizárt, hogy egyszer majd írok még egy kicsit másmilyen könyvet is. Egyébiránt nagyon elégedett vagyok a kötet küllemével, ami nyilván nem csak rajtam múlt. Talán bagatellnek hangzik, de ideálisnak tartom a méretét: egy nem túl rövid terjedelmű, de egyúttal nem túl nagy méretű könyvet szerettem volna, hogy optimális legyen magaddal vinni például egy zarándoklatra. Ezt a szöveg mennyiségével és a nyomdai szedéssel sikerült tökéletesen belőni, egyszóval olyan könyvet adtunk ki, amilyet én személy szerint a legjobban szeretek olvasni. (nevet) A borítóját egy miskolci cimborám, Klein Peti tervezte, aki szintén zarándok, és egyébként régebben a Borsod Online-nál is dolgozott. Nagyon szép illusztrációk is vannak a könyvben, amelyekért többször visszatérő útitársam, Simon Csenge felelt. Mindkettejüket személyes élmények kötik tehát a sztoriban megjelenő helyszínekhez és magához a santiagói zarándoklathoz, így jól sikerült vizuálisan is reprezentálniuk a hangulatot, amit elképzeltem.

– Mennyi idő alatt készült el végül?

– Több idő alatt, mint gondoltam. Tavaly márciusban kezdtem el írni, amikor vége lett annak a bizonyos beszélgetéssorozatnak. Akkoriban Rocinante Észak-Olaszországban volt, Padova mellett, ottani barátaimnál, de május végén el kellett vinnem. Elkezdtük hát a hazautunkat onnan sétálva, így pár hónapra függőben maradt a szöveg. Ősszel fogtam neki újra, és végül idén februárra készült el a kézirat teljes egészében. Amikor elkezdtem fogalmazni hozzá az előszót, még „ötéves életegyetemről” beszéltem, aminek lezárásához szimbolikusan ez a könyv a szakdolgozatom. Azóta persze rájöttem, hogy előszót egy könyv megírásának befejeztével érdemes írni, utólag. Szóval egy kicsit késve adtam le ezt a „szakdogát”, aztán még jött a kiadás megcsúszása is a vírushelyzet miatt (hiszen sokáig például a könyvesboltok sem voltak nyitva), de mindegy végül is, hiszen az érvényéből mit sem veszített.

– A könyvírás, -kiadás melyik része volt számodra a legizgalmasabb?

Ez egy folyamat, ami még most is tart, és minden stádiumának megvan a szépsége, de ebből némileg nyilván kiemelkedik az a kreatív rész, ami az írói munka magva, és az újságíró is nagyon jól ismer: amikor szavakba öntöd, megfogalmazod a gondolataidat. Azért elég király érzés, hogy azokat a betűket és olyan sorrendben fogják mások a szemükkel befogadni, amelyeket és ahogyan te kigondolsz a lapokra. Ez az érzés persze nem csak az írásra, hanem minden alkotói tevékenységre érvényes.

– Hogyan fog zajlani a könyvbemutató?

– Szeptember 23-án lesz 18:00-tól, amit online lehet majd nézni. A beszélgetőpartnerem Ráskó Eszter lesz, aki a Dumaszínház tagja, nem mellesleg pszichológus, és nekem nagyon fontos barátom még a debreceni évekből. Azért kértem fel őt erre a feladatra, mert a könyvben elregélt sztorinak vannak meglehetősen vicces és mély aspektusai is, és meggyőződésem, hogy ő mindkettőhöz tud kapcsolódni. Remélem, addig el is olvassa a könyvet, és nem csak bekamuzza, mert emlékszem, már a vizsgaidőszakokban is a kummantás nagymestere volt, akárcsak én. (nevet) Ahogy ismerem, valószínűleg szét fog cikizni az egyetemi sztorikkal, de vállalom… A műsorvezető pedig Király Levente, a Corvina Kiadó munkatársa, a kötet szerkesztője lesz.

– Izgulsz miatta?

Naná! Fogalmam sincs, mennyien néznek egy ilyen online stream-et, de valószínűleg többen, mint ahányan elférnének egy élőközönséges bemutatón a Magvető Caféban, ahonnan közvetíteni fogjuk. Egy Facebook-esemény is van hozzá „Banka Roland: A szamaras zarándok / Élő közvetítés a Magvető Caféból” címen, ami egyébként a 91. Ünnepi Könyvhét keretei között fog megvalósulni.

– Fogod népszerűsíteni a könyvedet?

– Pár nappal az online könyvbemutató után elindulok Rocival egy kisebb túrára a Dunántúlon, és ha addig nem lesznek további korlátozó intézkedések, tartunk pár előadást útba eső vidéki könyvtárakban, kávézókban. Itt be lehet majd tőlem szerezni a könyvet is. November 21-22-én lesz Budapesten a Járatlan Utakon Fesztivál, ahová szintén felkértek előadónak, szóval ott lenne majd a záróakkordja ennek a kis „turnénak”. Amint a dunántúli körútnak vége, novemberben vagy december elején mindenképp szeretnék Miskolcon is tartani egy könyvbemutatót, amin lehetőség szerint Rocinante is részt venne, hogy utána hozzá is ki lehessen menni egy csacsi-pacsira. Ehhez azonban még egyelőre keresem az ideális helyszínt. Ő egyébként a közelben, Abaújszántón van jelenleg, ahol egy gyerekkori barátom vigyáz rá, ezzel hatalmasat segítve nekem.

– Milyen visszajelzések érkeznek a könyvvel kapcsolatban?

Nagyon jók, de ebből én nem vonok le messzemenő következtetéseket, hiszen nyilván inkább azok írnak nekem, akiknek tetszett. Annyira még senkinek nem nyerte el a nemtetszését, hogy azt fontosnak tartsa velem is közölni. Többen dicsérik a stílusát, meg a motiváló erejét, de a legnagyobb bók eddig az, hogy egy ismerősöm, akinek még a megjelenés előtt átküldtem a szöveget, azóta már épp az Ibériai-félszigeten van a Caminón – vállalva a visszatérés utáni karantént is –, mert úgy érezte, ezt neki is át kell élnie. Úgy gondolom egyébként, hogy valamennyire biztosan megosztó lesz, mivel tekerek egyet a bevett Camino-narratíván, vulgárisabb vagyok, mint az erről szóló könyvek általában, és biztos lesz, aki ezt szentségtörőnek fogja érezni. Az életfilozófiámba meg a társadalomkritikámba is nyilván bele lehet kötni, de ez nem baj, állok elébe. Úgy érzem, a zarándoklás mindenképp az integráltság felé vezető útra terelt, de nem lettem valamiféle föld felett levitáló bölcs, szóval vállalom a gyengeségeimet is, és igyekeztem ezekre a szövegben is reflektálni. Alapvetően mindenképp egy megosztásra érdemes történet ez, sok humorral és csacsisággal, és meggyőződésem, hogy a legtöbb ember, akihez eljut, örömmel fogja olvasni, és reményeim szerint talán tanulságokkal is fog járni.

(A borítóképen: Roland, Csenge, Rocinante csacsi és Bolha kecske)

Kapcsolódó cikk:

„Valahol legmélyen mind egyek vagyunk”