„Ezek a zsenik kerüljenek az őket megillető helyre, de hozzuk is közel őket az emberekhez”

Az idei Zempléni Fesztiválon tartották a hazai kortárs zenei élet fontos vállalkozásaként született mű ősbemutatóját: Sárik Péter Bartók Béla operájának, A kékszakállú herceg várának jazzátiratát készítette el. A zeneszerző triójával együtt részese az elő­adásnak is. Mielőtt a közönség akár csak egy taktust is hallhatott volna a műből, máris viták tárgya lett. Sárik Pétert kérdeztem.

Még fel sem csendült a taps az előadás végén, a színpadon egymás nyakába borultak a karmesterrel, az énekesekkel. Minek szólt a felszabadultságnak ez a szép gesztusa? Ott és akkor vált biztossá, hogy megszületett a mű?

Valóban nagy felszabadulásérzés volt: megtörtént az első előadás. Megkönnyebbülés, hogy nem fulladt kudarcba. Kiderült, hogy működik élőben is ez az operaváltozat. Ugyanis nagy kockázatot vállalt mindenki ezzel a művel, aki bármilyen formában szerepelt benne. Erről nem beszéltünk addig soha. Kockáztatott Hollerung Gábor is, aki közülünk a legtapasztaltabb, bár ő máskor is bátran kirándul a saját műfajából. Az énekeseknek messze el kellett hagyniuk a komfortzónájukat, leginkább a lemezfelvételnél, ahol metronómra énekeltek. Nem tett volna jót a karrierüknek, ha sikertelen a vállalkozásunk. Nekünk, jazz-zenészeknek is nagy utazás volt ez: nem szoktunk operát játszani. Ebben a műfajban teljesen más törvényszerűségek uralkodnak, mint a jazzben, ami óriási kihívás volt.

Az nem jelentett kockázatot, hogy elég „komoly”-e a mű, ami készült? Vagy ez nem volt kérdés?

Elég rutinosan nyúlunk a trióval a klasszikusokhoz. Bartók műveiből készítettünk már lemezt – nagyon szerették az emberek. De azt tapasztaltam, hogy A kékszakállú herceg vára olyan, más talapzaton álló örök érvényű remekmű, amit megváltoztatni sokkal nagyobb kockázat, mint bármi mást.

Miért érezte úgy, hogy igent kell mondani Kesselyák Gergely felkérésére?

Sokszor születnek spontán döntések az életemben. Nagyon jól sikerült koncertet adtunk a Bartók Plusz fesztiválon 2019-ben. Bartókot játszottunk, és utána Gergely felvetette: szívesen hallana tőlünk a következő fesztiválon bármi újat. Mondjuk A kékszakállút. Nem tudom, miért mondtam igent. Utána nagyon sokszor megbántam. És csak azért nem vetettem el az egészet, mert akkor még ott volt a következő évi bemutató ígérete és kényszere. Ez mitikus mű, mind a nehézsége, mind a hangulata, mind a rejtélyessége miatt. Zenei tagozatos iskolás koromból minden másnál jobban megmaradt bennem. Nagyon izgalmas feladatnak tűnt. Szóba került már máskor, hogy a Bartók-művek sorából készítsem el A csodálatos mandarin átiratát, de A kékszakállúval ellentétben abban a darabban nem éreztem a lehetőséget.

Az a cél, hogy nagyobb tömegekhez vigyük el

ezt az operát, mint amekkorához amúgy eljutna – Sárik Péter

Mikor lett biztos benne, hogy ez: megvan?

Hát, majdnem csak a sárospataki premieren. Nagyon nehéz szülés volt A kékszakállúnk. Gergely azt szerette volna, ha Kékszakállú nem szólal meg az előadásban, hanem tánccal lett volna jelen, és Judit éneke átvesz valamennyit a férfi szólamából. Én ezt a koncepciót nem éreztem a magaménak, abban a formában nem is valósult volna meg. És az operafesztivál el is maradt. Új partnereket kellett találnom. Miután kész lettem a feldolgozással, Hollerung Gáborhoz fordultam, akivel sokat dolgoztunk már együtt azelőtt. Az ő személye, szakértelme és bizalma kellett ahhoz, hogy végül megvalósulhasson a lemezfelvétel és a színpadi bemutató.

Amit Sárospatakon láttunk, szerzői változat volt, vagy karmesteri interpretáció?

Amikor elkészültem a feldolgozással, még nem tudtam elképzelni, hogyan tudjuk ezt majd élőben eljátszani. Elképesztően sok az operában az apró megállás, a gyorsítás, a lassítás – ez zongora-dob-bőgő trióval szinte előadhatatlan. Gábor másik megközelítést ajánlott: képzeljük el úgy, mintha Bartók Béla jazzben gondolkodna. Akkor sok tempóváltást kivettünk, kiegyenesítettünk, és innentől vált előadhatóvá a jazzváltozat. A karmester tulajdonképpen semmi másba nem szólt bele. Nyilván az előadásban ő irányít, de tulajdonképpen teljes mértékben az én elképzeléseimet láthattuk, hallhattuk.

Az operaátirat készítése mi volt inkább? Technikai feladat: az, hogy miként mesélhető el újra egy zenés színpadi történet a jazz logikája és szabályai szerint, úgy, hogy ne írja felül a bartóki koncepciót? Vagy tartalmi munka, ami arra is tekintettel van, hogy miről szól az opera, mit állít, mi motiválja a szereplőket, ki miért teszi azt, amit tesz?

Nagyon fontos a koncepciót tisztázni. Minden egyes feldolgozás esetében igaza van azoknak, akik azt mondják: nem kell hozzányúlni az eredeti művekhez. Úgy jók, ahogyan megszülettek. Ezzel én is egyetértek. Viszont én nem klasszikus zenész vagyok – nem is leszek soha az. Máshonnan jövök. Ezért másképp látom a klasszikus zene és a jazz helyzetét is a világban. Azt látom: mind a jazz, mind a klasszikus zene bajban van. Ritka kivételektől eltekintve elszakadt a közönségtől. Az emberek legnagyobb része egyáltalán nem hallgat klasszikus zenét, és jazzt sem. A fiatalok legkevésbé. Ezt a tényt hála istennek egyre többen ismerik fel a zenésztársadalomban, és megpróbálnak közelíteni a közönség felé. Amikor mi pop- és rockslágereket dolgozunk fel jazzben, az érzékenyítés: próbálunk közönséget szerezni a Sárik Péter Triónak, tágabb értelemben magának a jazznek. Ez a misszió jól működik. Ugyanez történik, amikor klasszikus zenei átiratokat játszunk. Kísérlet volt az X Bartók és az X Beethoven műsorunk is. Azt vettük észre, hogy bizony, más felfogásban előadva, improvizálva olyan emberek is megszeretik ezeket a muzsikákat, akik nem mennének be a koncerttermekbe, az operaházakba. Ez volt a legfontosabb kiindulópontunk A kékszakállú esetében is: megtartani az eredeti bartóki üzenetet, a lehető legkevesebbet hozzányúlni az eredeti zenei szövethez, változatlanul hagyni az énekszólamokat, de beletenni olyan dolgokat, ami érdekes, vonzó lehet egy nem klasszikus zenerajongónak. Gyakorlatilag ez áthangszerelés, ami fölött ott a folyamatos improvizáció. Ennek szellemében érzésből, ösztönösen haladtam végig a művön, és gyakorlatilag színezgettem. Nem mentünk bele, hogy mit gondolunk Judit és Kékszakállú viszonyáról. Nekem megvan a saját véleményem, ahogyan az énekeseknek és Hollerung Gábornak is, de azt gondolom, ennek nem kell kiderülnie az előadásból. Fontos szempont volt az is, hogy könnyen, szinte bárhol előadható legyen. Ezért feladtam a kezdeti rendezőkereső próbálkozásaimat is. Maradtam annál az elképzelésnél, hogy Gál Krisztián nagyon látványos vetített grafikája illusztrálja az előadást, ami így remélhetőleg a fiatal szemeknek is érdekes tud lenni, de közben annyira egyszerű a színpadi megjelenésünk, hogy akár egy mezőn is elő tudjuk adni ezt a darabot. Hiszen az a cél, hogy nagyobb tömegekhez vigyük el ezt az operát, mint amekkorához amúgy eljutna.

Érdekes, ahogyan mégis megmutatkozott az előadásban az opera mélysége. Hangsúlyos volt, hogy a zene nagyobb részt vállalt magára a történet elmeséléséből, talán a „színezés” által. Miksch Adrienn Juditja mintha fordított utat járt volna be a hangos számonkéréstől a csendes belenyugvásig, hogy nem birtokolhatja a férfit annak teljességében, pontosan kijelölt helye lesz az életében azáltal, hogy saját maga idézi elő és teljesíti ki ezt a helyzetet. Cser Krisztián Kékszakállúja sajnálkozással elegy derűvel figyelte ezt az útvesztést: mintha mindig ugyanannak kellene megtörténnie.

Ez nem a mi értelmezésünk. Jazz-zenészként nagyon szeretem a rendben meglévő szabadságot. Így itt sem beszéltünk meg semmit Miksch Adrienn-nel és Cser Krisztiánnal. Pont így jó és így szép – ezúttal ilyen volt Judit és Kékszakállú ütközete. Az operaénekesek elképzelése a szerepükről, a tartásuk szüli meg a végeredményt – más előadásban talán majd másként. Vagy ugyanígy.

Használta a misszió kifejezést. Annak idején a saját generációi számára az Emerson, Lake & Palmer vagy a Collegium Musicum feldolgozásai vezettek el a komolyzene megismeréséhez, élvezetéhez. Tud-e úgy gondolni a saját A kékszakállú-változatára, hogy ez önnek is sikerülhet?

Csak így tudok erre gondolni. Néhány klasszikus zenész kolléga elég durván megtámadta ezt a feldolgozást és persze engem is, nagy részük anélkül, hogy egy percet is hallott volna belőle. Az elvet találták felháborítónak: szerintük nem kell a klasszikus zenét – Bartókot sem – reklámozni. Szerintem és sokunk szerint pedig nagyon is kell. Pontosan azért, hogy húsz év múlva is legyen közönsége. És nem olyan sznob, buta közönsége, amelyikkel mindent meg lehet etetni, hanem értő és érzékeny. Most is és minden Bartók- vagy Beethoven-koncertünkön elmondom: nagyon örülök, ha tetszett a mi előadásunk, de ha hazaértek, hallgassák meg az eredetit, mert az az igazi, mindig az a legjobb – erről nincs is mit beszélni. A kékszakállú herceg vára nagyon fontos, de csak egyetlen fejezet az életünkben. Semmilyen világmegváltó szándék nem volt bennem ezzel a vállalkozással. A cél ez: olyan embereknek megmutatni ezeket a műveket, akik nagy valószínűség szerint soha nem hallgatnák meg. Legyenek új Bartók- és Beethoven-rajongóink. Ezek a zsenik kerüljenek az őket megillető helyre, de hozzuk is közel őket az emberekhez.

(A borítóképen: A kékszakállú herceg vára sárospataki előadásásnak szereplői és közreműködői)

Színlap

Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára

Jazzfeldolgozás: Sárik Péter

Judit – Miksch Adrienn

Kékszakállú – Cser Krisztián

Sárik Péter Trió

Sárik Péter – zongora

Fonai Tibor – bőgő

Gálfi Attila – dob

Közreműködött

Bubenyák Zoltán – Rhodes, Hammond-orgona

Budafoki Dohnányi Zenekar vonóskara

Grafika

Gál Krisztián

Vezényelt

Hollerung Gábor

Névjegy

Sárik Péter

Jazz-zongoraművész, zeneszerző, tanár

1972-ben született Cegléden. A budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen diplomázott 1997-ben. Később klasszikus zenei tanulmányokat folytatott.

2007-ben alapította meg saját zenekarát, a Sárik Péter Triót, mely rövid időn belül az ország egyik vezető jazz-zenekara lett.