„Ahhoz, hogy valós legyen, nem elég imitálni”

„Sokkal közelebb kerültem magamhoz, és hogy elfogadjam, amilyen vagyok. Nagy munka. És még mindig nem vagyok ezzel teljesen kész.” Mészöly Anna mondja ezt. Öt éve, végzős színművészetisként ismerte meg a miskolci közönség. A kezdetektől nagy szerepekben bizonyíthat. A legelején, 2017-ben a Rusznyák Gábor rendezte Ahogytetszik Shakespeare-feldolgozásban ő volt Rosalinda. Szabó Máté rendezésében, a Bűn és bűnhődés új színpadi változatában Szonyát játszotta. 

Ebben az évadban megkapta a pályakezdő fiatal színészek számára alapított Soós Imre-díjat. Sok munkán, sikereken túl a szakmája mélységei is szóba kerültek beszélgetésünkben. 

Azért alapították a pályakezdő színészek számára a Soós Imre-díjat, hogy a színészek erkölcsi megbecsülését és társadalmi rangját emeljék. Van ilyen hatása? 
Jólesik az elismerés. De nem egyedül ebből építkezem majd, hogy mikor milyen önbizalommal és mekkora energiával vagyok jelen a szerepemben a színpadon. Jót tett nekem a díj, de nemcsak ez változtathat rajtam – bennem is megváltoztak dolgok. 

A díj előtt vagy ennek a hatására? 
Ez előtt. 

Miben változott? 
Sokkal közelebb kerültem magamhoz, és hogy elfogadjam, amilyen vagyok. Nagy munka. És még mindig nem vagyok ezzel teljesen kész. De már ez is sokat számít szerintem.

Arra jöttem rá, hogy ha valakinek nincs elég önbizalma, az elveheti a közlés vágyát, és akkor nem tudja megmutatni a lényeget a szerepben

Mert akkor meghúzódik, elbújik. És az nem jó. 

Ezek szerint volt, amikor azt érezte: nem a lényegig jutott el a szerepben, többet vagy mást is képes lenne megmutatni belőle? 
A szavakat ki kell mondani. Ehhez kell a bátorság, az önbizalom, az erő. És ezt megtenni – nekem ehhez kellett az idő. Nem minden szerepben, mert volt, amikor az elején elkaptam, megtaláltam, máskor pedig meglett idővel. Az elején erős bizonyítási kényszerem volt, magam felé is. Itt vagyok egy ekkora színházban. Tenni kell érte, hogy itt lehetek. 

Hozzáad a bátorsághoz, az önbizalomhoz, ha a színészt a pályája legelejétől igen jelentős szerepek találják meg? 
Szerintem ez bevált gyakorlat. A legtöbb esetben jól gondolják Béres Attiláék. 

Eltalált szerepek ezek? Úgy értem, hogy önre szabottak, akár úgy is, hogy meg tudja majd csinálni, még ha nincs is alkati egyezés? 
Igen. Minden szerepemet szeretem. Annak is örülök, amikor valamilyen másfélét kapok. Üdítő, ha olyasmit kell csinálni, ami elsőre számomra sem kézenfekvő. Ami először talán nekik sem jutott az eszükbe rólam. 

Hogyan kezd neki? 
Megkeresem a kapcsolódási pontokat köztem és a szerep között. Hogyan reagálnék én ezekben a darabbeli helyzetekben. Persze a szerepem nem én vagyok, de mégis, valamiből dolgozni kell. És ahhoz, hogy valós legyen, nem elég imitálni. 

Mi a helyzet például ezzel? Beugró volt az évadban a Kasimir és Karoline előadásában. Erna karaktere elüt az ön drámai nőalakjaitól: nagyon sok mindennel megrángatta már az élet. 
Ebben a szerepben pont azt szerettem, hogy Erna ennyire idős, börtönviselt és fáradt. Sérült. Nagyon sok sötétséget kell pillanatokba belesűríteni. 

Melyik szerepére mondaná az évadból, hogy ez közel állt a személyiségéhez? 
Kettő is volt ilyen. Eléggé mások, mégis mindkettő hozzám közeli. A Vadkacsa Kedvigje és Tóth Hermin a Hermelinből. 

A Hermelin-beli alakítása alkalmat ad rá, hogy a színészet mélységeiről, a láthatatlan megmutatásának esélyéről is beszéljünk. Az Élet és Irodalom kritikája jó véleménnyel volt az ön Tóth Herminjéről, azzal a megjegyzéssel, hogy nem derül ki világosan, mi a mozgatórugója ennek az alaknak ebben a szerepben. Ez hasonlít arra, amit az előbb mondott: meg kell tanulnia színészként vállalni, hogy mindent meg tudjon mutatni a színpadon. Mi mozgatja akkor Tóth Hermint? 
A kezdetekben az, hogy elhelyezze a gyermekét, és elmehessen színésznőnek. A saját sorsát rendezné. De közben ott van a fia, akit mindennél jobban szeret. Tőle sem akar elszakadni. Megmagyarázhatatlan, hogy miért akad össze ennyiszer Pálfi Tiborral – hagyja, hogy történjen meg köztük, aminek meg kell történni. A végén mondja is: „Ez ilyen... szerelem.” 

Azt mondja ezzel, hogy a szerepnek a lélektanilag, dramaturgiailag fontos pontokon kell hitelesnek lennie, a mozgatórugó pedig maga a sors? 
Azt mondom: gyakran nehéz nyomon követni Hermin szándékait. Talán nem is biztos, hogy mindig nyomon követhető, mit és miért tesz. Erős jellemvonása, hogy úgy él, ahogyan szeretne. A sok fájdalom mellett van egy belső szabadsága és erős „illata”, ami kikerülhetetlen. Volt, amikor az érvényesülés miatt mehetett bele helyzetekbe. Nem szigorú magával ilyen értelemben – az én fejemben ilyen a kép róla.

Kedvig Tóth Herminhez képest minden értelemben gyerek. 
A naivsága, az apjával való kapcsolata miatt érzem magamhoz közel. Még kialakulóban van. Szoktunk is nevetni Sanyival (Farkas Sándor – a szerk.), hogy kezdünk idősek lenni ehhez a két fiatalhoz: 16 éveseket játszunk. De közben ez nem gond, hiszen voltunk ilyenek is… 

A Mester és Margarita kapcsán azt jegyezte meg a Revizoronline kritikusa, hogy „Mészöly Anna Margaritája nagy szélsőségeket villant fel, az egyes állapotok közötti kötőanyag azonban láthatatlan marad”. Ez, gondolom, a nézői élmény és nem feltétlenül azonos azzal, ahogyan színészként megéli ezeket az állapotokat. 
Szerintem nem tudnám ezeket a szélsőségeket megmutatni, ha nem lenne meg nekem, ami ezek között az állapotok között van. Be kell járnom a történetet. 

Mi van a Margarita sorsát keretező szélsőségek között? 
Ez érdekes, mert én máshogyan olvastam a történetet, mint amilyennek az előadásban feldolgoztuk. Mindig úgy olvastam, hogy Margarita Woland báljában felszabadul és kinyílik, de bevállalja, mert van miért. Van oka. Az, hogy visszaszerezze a szerelmét. A mi előadásunkban végigszorongja, de elvállalja, mert tudja, hogy miért. Ezzel az értelmezéssel is egyetértek. 

Kérdéses a Bulgakov-feldolgozásokban, hogyan jelenjen meg a színpadon a bálban Margarita: ruhában vagy ruhátlanul. Befolyásolja-e a darabbeli szorongás megmutatásában, hogy ruhában játszik? 
Szőcs Artur nem szeretett volna meztelenséget. Nekem ruhában is el kell tudnom játszanom, hogy Margarita megváltozik. 

A színészi test egyébként: tabu? 
Nem az. Az teszi nehézzé az ilyen helyzeteket, hogy a ruhátlanság látványa kikapcsolhatja a nézőt a történetből. Különösen, ha ismeri a színészt: elkezdi a színész testét nézni. Hirtelen már nem Margaritát látja, hanem azt figyeli, mekkora a melle. Lehet, hogy egy idő után hozzászokik a közönség ehhez, ismerünk példákat, amikor tudnak együtt haladni a történettel. 

A nagy szerepek hasznosságáról az jut az eszembe, hogy a Bűn és bűnhődés és A Mester és Margarita között eltelt öt év, és mintha lenne valami teljesen örök érvényű tudása ezekről az orosz drámai alakokról. Szonya és Margarita mintha egyaránt ott lenne a rezdüléseiben. A színészi eszközeivel ezt öt éve is ugyanígy meg tudta mutatni. A Shakespeare-előadásokban viszont mindig máshogyan színes és nagyvonalú. Mintha sokkal inkább ez lenne a játék igazi terepe. 
Az Ahogytetszik, Rosalinda volt az itteni első szerepem öt éve. Nagyon szerettem, de nehéz is volt – Gábor (Rusznyák Gábor rendező – a szerk.) munkamódszere ismeretlen volt számomra. Nem mindig klasszikus módon instruálja a színészeit, hanem helyzeteket teremt a próbákon, ezekből épít vissza az előadásaiba. Én még zsenge voltam ehhez. Egész évben játszottuk. A végére már nagyon más lett számomra is az előadás, mint a premieren. 

Miben lett más? 
Ráálltam az ívére. Bátrabb tudtam lenni. 

Inkább azt szereti, ha megvannak a szabályok? 
Nem. Csak szeretem tudni, hogy mit kell csinálnom. Ritkán szoktam ilyet, de megesik, bizonytalan helyzetekben, hogy azzal hajtom magam: „Csinálj valamit, mindegy, mit, csak valahogyan legyen.” Nekem fontos, hogy helyre tegyem a fejemben, hogy megértsem: ki és mi ez az ember, akit játszanom kell, miért viselkedik így. 

Honnan van az energiája? 
Szeretném megmutatni ezeket az alakokat. És ez elég. Sok energiám van. 

Ki kell hogy tartson a végéig. 
Igen. 

Nem érzi soha úgy, hogy kellene valami… 
...amivel felrázzam magam? De. Mindenkinek vannak rossz napjai. Fáj a fejed, telehold volt, vagy buli. Az meg a felelősség kérdése, hogy a lehető legtöbbet kell kihozni magadból aznap este is. Ezért is jó a színház: mindig újra kell kezdeni. Elölről, mindennap. Nahát, milyen bölcsességeket beszélek!? De tényleg így van. Ez a jó benne. 

Látja is az értelmét mindennap újra elölről kezdeni? 
Igen. Régen valahogy úgy voltam vele, hogy szerettem előre tudni a dolgokat. Biztonságérzetet adott. Most már nem ez van. Átkapcsoltam. Most is itt ülünk, és beszélgetünk – nem szeretném tovább látni és eltervezni, hogy mi lesz majd. Nem is jó, ha nagyon kitalálod. Meg nem is lehet megúszni a dolgokat, amikor majd ott leszel és csinálnod kell. 

Megszerette a meglepetést? 
Rugalmasabb lettem. Jobban szeretek mozdulni. 

A váratlanság nem zökkenti ki? 
Ha kizökkent, akkor meg az van. Azt kell üdvözölni. 

A technika, a tudás, a bátorságra való nyitottság mellett a személyiségéhez mit tett hozzá a pályán eltöltött idő? 
Jobban magamhoz ölelem magam. Persze nem elég magamra figyelni. Lehetetlen kizárni azt, ami a külvilágból érkezik. Nagyon jó, ha jön egy új ember például, és lehet, hogy valami újra ösztönöz. 

Ezzel az elvárással él? 
Igen. De az is lehet, nem az fog dönteni abban, hogy ösztönöz-e valami újra. Hol megtörténik, hol nem. 

Mi az, ami inspirálja ezekben a találkozásokban? Az új ember tud valamit, amit ön nem? Vagy ugyanazt tudja, csak máshogyan? 
Hoz valami mást. És vagy kíváncsivá tesz, vagy csak jó vele játszani. 

Nyitott erre? 
Egyre inkább. 

A változás elfogadása nem önfeladás? Mostanáig mindenben önazonos tudott maradni? 
Persze. Ez: én vagyok. Igen. 

És tegnap és tegnapelőtt és azelőtt is. 
Az is mind én vagyok. Ha kint kelek reggel a padon – aznap olyan voltam. 

Ez jó. 
Ez jó.