„Miskolc is fel tud mutatni olyan embereket, akik sokat tettek a kultúráért, a művészetért”

A Miskolci Szimfonikus Zenekar fuvolistája, szólamvezetője már gyerekkorában tudta, hogy zenekarban szeretne játszani. A csillagok szerencsés együttállásának véli, hogy felvételt nyert annak idején a miskolci együttesbe. Mint fogalmazott, megérti ugyan azokat, akik elmennek a városból, mert máshol látják a lehetőséget, de nem ért velük egyet.

Nem először beszélgetünk annak kapcsán, hogy díjjal ismerték el a munkáját. Két évvel ezelőtt a zenekar társulatának szavazata alapján kapta meg az Évad Zenésze elismerést, a közelmúltban pedig Miskolc Reményi Ede zenei díját vehette át a város ünnepén. Melyik miért értékes?

Az Évad Zenésze díj azért fontos számomra, mert azoktól kaptam, akikkel együtt dolgozom, tehát a közvetlen kollégáim ismerték el a munkámat. Egyet sajnálok csak, hogy a zenekari díjat általában azok nyerik el, akik időnként megcsillanhatnak a koncerteken, mert szólistaszerephez jutnak. Pedig a koncertek alkalmával hatvanan-hetvenen játszunk a színpadon, és nagyon sok tehetséges muzsikus van a zenekarban. Csak közülük sokan a hátsó sorban, csendben végzik becsülettel a munkájukat. Így sosem kerülnek a díjazottak közé, pedig ők is megérdemelnék. A városi díj még jobban esik, hiszen miskolci vagyok, igazi lokálpatrióta. Mindig is itt éltem, soha nem akartam elmenni innen, és tulajdonképpen itt bontakozott ki a pályám.

Ösztönzőek a díjak?
A megbecsülés nyilván ösztönzi az embert, de a zenekari munka díjak nélkül is olyan, hogy sosincs megállás, itt állandóan gyakorolni kell. Folyamatosan új feladatok jönnek, és nem lehet letenni a hangszert. Az utolsó pillanatig, az ember az utolsó leheletéig gyakorol. Mert ha egypár napot kihagy valaki, rögtön meglátszik a játékán. Megmondom őszintén, rendkívül jólesett az elismerés a kollégák részéről, de ugyanígy Miskolc részéről is. Mert megértem ugyan azokat, akik elmennek a városból, ha máshol látják a lehetőséget, de nem értek velük egyet, ebben a városban nagyon sok tennivaló és lehetőség van. Hiszem, hogy a Budapest-központúságot meg lehet törni. Az ország sok városában működnek jó színházak, kiváló zenekarok, és magas színvonalat képviselnek az egyéb művészeti tevékenységek. Miskolc is fel tud mutatni olyan embereket, akik sokat tettek a kultúráért, a művészetért. Kozma Attila például, aki a Miskolci Balettot alapította. Tőzsér Dániel, aki annak idején a miskolci zeneművészeti főiskolát emelte magas szintre, de említhetném az édesapámat is, aki negyven évig dolgozott a színházban művészeti titkárként, és azért küzdött, hogy a Miskolci Nemzeti Színház az ország egyik legjobb színháza legyen. És ez így is volt, és így is van. Én pedig tízéves koromtól arra készültem, hogy bekerülök a szimfonikus zenekarba. Nem volt olyan egyszerű, de valahogy a csillagok szerencsés állásának köszönhetően sikerült.

Honnan a zene szeretete?
Édesapám soproni, édesanyám egri, és sok-sok kusza út után kerültek végül Miskolcra. Itt ismerkedtek meg. Mint kiderült, mindketten tanultak zenét gyerekkorukban. Apukám hegedült, anyukám zongorázott, de aztán a zenei tanulmányaiknak véget vetett a háború. Viszont a kultúra iránti szeretetük megmaradt, és bennünket is arrafelé tereltek. A bátyám hét évvel idősebb nálam, én pedig az ő lemezeit hallgattam, partitúráit nézegettem, amikor épp nem volt otthon. Zeneiskolába járt, majd a Földesbe, onnan a konziba került. Én a Fazekas Utcai Általános Iskola zene tagozatán kezdtem, onnan pedig az én utam is a konziba vezetett (miskolci Bartók Béla Zenei Gimnázium – a szerk.).

Mi döntött a fuvola mellett?
A zenei általános iskolában hamar hangszert kellett választani. Próbálkoztam hegedűvel, hát az nagyon nem ment. Aztán próbálkoztam csellóval, az se nagyon tetszett. Mivel apu színházi ember volt, a testvéremmel állandóan a nézőtéren ültünk, minden előadást megnéztünk. Gyerek létemre nagyon szerettem az operetteket, és a színházi zenekarban kinéztem magamnak egy fuvolista bácsit, Salamon Ferencet. Azt mondtam, hogy ha felnőtt leszek, az ő helyén szeretnék ülni. Igaz, nem a színházban játszom, de a Miskolci Szimfonikus Zenekarban fuvolista lettem.

Mi a varázsa a fuvolának?
Hát először is a fuvola a hangszerek királynője.

Nem az orgona?
Nem. Mindenkinek az, ami neki a legkedvesebb. Gyerekkoromban valószínűleg azért tetszett meg, mert csillog-villog, különlegesen kell tartani, nem függőlegesen, hanem vízszintesen. És persze varázslatos a hangja, nagyon szeretem. Amikor az iskolában felírtam a lapra, hogy fuvolázni szeretnék, akkor jött a képbe Schultz Ági néni, aki a fafúvós hangszereket tanította a Fazekasban. Nemcsak tanított, hanem nagy szeretettel gyámolította a nebulókat. Kezdetben meg sem tudtuk fújni a hangszert, de ő töretlen lendülettel biztatott minket, hogy sikerülni fog. Ági néni különleges, nagyon szép hangú fuvolista. Mindenki csodálta. Olyan mesés hangot tudott fújni, hogy a hideg futkosott a hátamon. Sok-sok fuvolaművész és -tanár került ki tőle.

Miskolc is fel tud mutatni olyan embereket, akik sokat tettek a kultúráért, a művészetért - Siklósi Tamás

A zenekari munka mellett ön is oktat a Bartók Béla Zene- és Táncművészeti Szakgimnáziumban. A pontos és kifejező játékon kívül mit tanít még meg a diákjainak?
Főleg azt, hogy dönteniük kell. Vagy kitartanak a fuvola mellett, és ennek szentelik az egész életüket, vagy csak elfuvolázgatnak, aztán hátat fordítanak a zenei pályának. A fuvola rendkívül népszerű hangszer, és egyre népszerűbb, így egyre többen szeretnének bejutni a felsőoktatásba fuvola szakra. Az idén csak Miskolcon 18-an felvételiznek, közülük 12-en nagyon jók, de csupán kettőt fognak felvenni. Rendkívül nehéz arra felkészíteni a fiatalokat, hogy hiába tették fel az életüket a fuvolára, mégsem biztos, hogy bekerülnek az egyetemre.

A zenekarban ön a fuvolaszólam vezetője. Milyen plusz­feladat jár ezzel?
A szólamvezető titulus jól hangzik, de igazából nem jelent pluszmunkát. A zenekarban négy fuvolista játszik, és közülük egyet ki kell választani, hogy ki legyen a szólamvezető. Ő koordinálja a szekciót, mert egy-egy műben több fuvolaszólam van. Megbeszéljük, hogy mikor, melyik műsorban ki játsszon, és ki melyik szólamot fújja. Hivatalosan a minőségért is felelek, de erre egyáltalán nincs szükség, mert mindegyik kolléganőm kiváló fuvolista. A koronavírus-járvány egyébként érdekes helyzeteket hozott. A karantén időszakában fuvolakvartetté alakultunk, lelkesen dolgoztunk együtt, és amikor már ki lehetett menni, akkor Miskolc terein koncerteket adtunk. Ez aztán kiválóan összekovácsolta a kis csapatot.

Nem egyszer játszott már szólót a zenekar élén. Melyek a legkedveltebb szólóművei?
Nem túl gyakran játszom szólót, de előfordult már. Az egyik kedvencem Bach h-moll szvitje, aminek az utolsó tétele a híres Badinerie. Ezt nagyon szeretem, és rengetegszer játszottam már a miskolci szimfonikusokkal, de a Reményi Ede Kamarazenekarral is. Aztán van egy nagyon kedves egykori tanítványom, Kőszeghy Péter, aki Berlinben tanít zeneszerzést, ő maga pedig kortárs zenét ír. A zenekari tagságom 25 éves évfordulójára írt számomra egy fuvolaversenyt, amit egy kortárs műveket bemutató koncerten játszhattam el. A mű kozmikus, kavargó, rendkívül érdekes. Ő és két zenész barátja, Lendvay Péter és Kerek Gábor Közeledő is írtak egy-egy fuvola­versenyt nekem, amelyeket szintén eljátszottam már közönség előtt. Ők voltak annak idején a Lekőke csapat, a nevük kezdőbetűiből. Óriási megtiszteltetés volt számomra az is, hogy a 60. születésnapomhoz közeledve bérletes hangversenyen eljátszhattam Mozart híres G-dúr fuvolaversenyét ebben a zenei évadban. Az igazi munkám azonban a zenekari művekben előforduló szólók, amiket nagyon szeretek. Ilyen Rimszkij-Korszakov Seherezádéja, és nagy kedvencem Ravel Daphnis és Chloé című műve, amiben van egy nagyon híres fuvolaszóló. Aztán ott van a Fölszállott a páva, amiben én kezdem el a fuvolaszólót, majd a többi fuvola is csatlakozik hozzá. Mindezek mellett nagy kedvenceim a szimfóniákban megszólaló kisebb felvillanások.

Milyen értéket képvisel egy város számára, ha van szimfonikus zenekara?
Úgy gondolom, hogy egy nagy városnak, de a kisebbeknek is, mint Szombathely vagy Kaposvár, kell hogy a kultúra minden területén legyen egy-egy kis magja, amit valaki elültetett, aztán locsolgatták, és valami szép kinőtt belőle. Ez egy kisvárosban lehet egy kamarazenekar vagy egy kamarakórus. Miskolc azonban elég hamar megmutatta, hogy igénye van szimfonikus zenekarra, ami immár 60 éves lesz. Mura Péter hozta létre annak idején a színház zenekarából 1963-ban. A bérletes koncertjeink telt házasak, és nagy az érdeklődés az egyéb hangversenyeinkre is. Azt tapasztalom, hogy szükség van a kultúra ezen ágára. De ugyanígy színházra is éhes a közönség, mint ahogy a képzőművészeti kiállításokra. Az ország öt nagyvárosában van szimfonikus zenekar, remélem, meg is maradnak.

Milyen a társulatban a hangulat, milyen a Miskolci Szimfonikus Zenekar tagjának lenni?
Ez egy nagyon heterogén csapat, de nagyon jó fejek a kollégák, örömünkben és néha keservünkben is igen jól el tudunk lenni, mindent meg tudunk beszélni. A társulat érdekes foltokból áll. Külön kis csapatot alkotnak a rézfúvósok, a vonósok, a fafúvósok. A próbák szüneteiben keverednek a különböző szólamok. Jól elvagyunk a turnébuszon, a kirándulásokon is nagyszerű a hangulat. Óriási dolog, hogy mindenki kitart annak ellenére, hogy nagyon nehezen döcög ez a szekér. A kultúra támogatása igencsak szerény, és nagyon nagy szerencséje a városnak, hogy megmaradt ez a száz ember, a szimfonikus zenekar, akiket csak a hivatástudatuk tart itt. Azonban sokan más munkát is vállalnak, például tanítanak, hogy meg tudjanak élni. Nálunk rosszabbak a bérek, mint a pedagógusoknál.

Az ön családja igazi zenészcsalád, hiszen a felesége is a Miskolci Szimfonikus Zenekar tagja, és felnőtt fiaiknak is közük van a zenéhez.
Nem is kevés, Kristóf zeneszerző és fuvolaművész. Igen, a kisebbik fiam zenei pályára lépett, de ne hagyjuk ki a nagyobbikat, Bálintot sem. Bár ő Egerben végzett kémikusként, és borász analitikus lett, de ő is zenél. Rendkívül nagy tudású, intelligens, bármiről el lehet vele beszélgetni. Teljesen mindegy, hogy milyen témát hozok föl, ő biztos, hogy tájékozott minden téren. Ugyanakkor nagy lelkesedéssel végzi a munkáját, és a mai napig dobol, gitározik, basszusgitározik, énekel. A könnyűzenét szereti, de mindenevő, bármilyen koncertet meghallgat. Kristóf a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre járt, hol fuvolát, hol zeneszerzést tanult. Végül fuvolából szerzett mesterdiplomát, most pedig egy berlini egyetem hallgatója, zeneszerzést tanul. Kristóf rendkívül hamar látványos eredményeket mutatott a zene terén. Zenei versenyeket nyert, és egy zeneszerzői versenyen is kiemelték. 17 éves volt, amikor Csorba Piroska szövegére írt egy gyermekoperát, amit a Fazekas-iskola jubileumi rendezvényén elő is adtak a zenét tanuló diákok. Aztán elment a kortárs irányba, és most is ez érdekli. Berlinben kutat és kísérletezik, a mikrotonalitás érdekli.

Milyen kívánságai vannak a jövőre nézve?
Szeretném, ha majd az unokámat a kezemben tarthatnám, bár ennek egyelőre még nincsenek előjelei. Szeretném azt is, ha kitartana az erőm, a tudásom és a türelmem, amíg nyugdíjba nem vonulok. De az is fontos, hogy megmaradjon a zenekar.