István

Minden jelző nélkül is legfényesebb neve a magyar történelemnek. 

István királyunk ő, sorrendben az első, egyben a legnagyobb, az államalapító, az országépítő, korán elvesztett fia számára az Intelmeket író, a megkoronázott, a szentté avatott, az országot a nyugati kereszténységhez csatoló, akinek minden tette, minden cselekedete immár több mint egy évezrede hat a világnak ezen a táján, függetlenül attól, hogy a történelmi széljárások örvényeiben kavarogva elismerjük-e ezt, vagy sem, igyekszünk-e érvényt szerezni örökének, vagy sem. 

E kérdések sajnos, csak István a király esetében merültek, merülhetnek fel.

Istvánnal a szenttel kapcsolatban hál' Istennek soha, mert mint szentté avatott, magyar király mivoltában is egyetemessé vált, a római katolikus világegyház szentjévé, a keresztény világ felkent alakjává, akinek nagyságát, tisztaságát már nem szeplősíthette be a magyar kishitűség.

Nekünk viszont királyunk maradt, aki egyetlen - igaz nem rövid élete folyamán megvalósította mindazt, amivel más népek mindmáig küszködnek, amihez rendszerint és utóbb megszerzett ismereteink, tapasztalataink szerint évszázadok szükségeltetnek, különösen akkor, ha nem a szentistváni mércével mérhető emberek fognak hozzá ezek megvalósításához.

István a király, mintha most ismét visszanyerné dicsőségét, mintha ismét elfoglalhatná az őt, és egyedül csak őt megillető helyet történelmünkben, s remélhetően tudatunkban is. Hosszú idő után - úgy tetszik most - alakját nem lehet többé eltakarni se új kenyérrel, se új alkotmánnyal, hisz ez mind ő, egy személyben. Emléke, s öröksége tápláló kenyere a magyar léleknek, szelleme pedig alkotmánya, alaptörvénye a magyar embernek, amióta van ilyen és ameddig lesz a földön. 

István királyunk, az első, a szent, a magyarok istenének hála, ismét trónján ül és teljes fénnyel ragyog.