„Trendi – már a szótól is irtózom”

„Abban hiszek, hogy az alkotó őszintén dolgozik. Gondolat, érzelem, ösztön kell vezérelje” – ezt mondja Horváth Kinga. A grafikusművész 2019 és 2022 között a Magyar Művészeti Akadémia művészeti ösztöndíjasa volt. Ekkor született munkái is szerepelnek majd a régebbiek és az újabbak mellett azon a 2024-es kiállításán, amelyre a Miskolci Galériában készül. Beszélgetésünkben több szempontból is hangsúlyt kapott az idő. Hogyan befolyásolja a művészetét, hogy középiskolában és a Nyíregyházi Egyetemen is tanít. Belegondol-e, hány grafika elkészítése férhet bele az alkotói életútba? Honnan tudja, miből születik majd a mű?

Hiányoztak a munkái a 2023-as miskolci grafikai triennáléról. Mi történt?
Mindig fontos volt számomra a biennálé, majd triennálé. Már gyerekként is megnéztem ezeket a kiállításokat. 1996-ban adtam be először munkámat. Azóta igyekszem rendszeresen részt venni. Most is nagyon készültem. Alig vártam a tavaszi szünetet az iskolában, hogy befejezzem a folyamatban lévő beadásra szánt sorozatomat, de április 6-án a nyíregyházi vasútállomás előtt történt egy kisebb baleset és ez jó ideig korlátozott a mozgásban. Grafikát készíteni, mélynyomó préssel nyomtatni így elég nehéz. Hetekbe telt, amíg érzelmileg is képes voltam elengedni. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy valamiért így kellett történnie.

Mivel készült?
Egy olyan nagyobb sorozathoz készültek új grafikák, amelynek két lapja már szerepelt az előző triennálén. Ezúttal is terek jelentek volna meg aquatinta technikával reményem szerint úgy, hogy a jelképek világába is elvezessenek.

Megnézte azért a kiállítást?
Többször. Már a megnyitón is ott lehettem és diákjaimat is elvittem. Izgalmas, szakmailag nívós anyag volt látható, amelyből szépen és jól rendezett kiállítás született.

Lehet-e valamilyen alapos következtetésre jutni a látottak alapján? Tart-e valahonnan valahová a magyar grafika, vagy minden időben tudja ugyanezt a minőséget?
Az alkotónak szerintem őszintén szabad csak dolgoznia. Gondolat, érzelem, ösztön kell vezérelje, és nem az, ami éppen trendi. Trendi – már a szótól is irtózom. Bármi, ami elsősorban egy divat diktálta megfelelési kényszernek van alárendelve szerintem tévút. Hazug. Azt mindenképpen látni, hogy a biennálé indulásakor leggyakrabban a klasszikus grafikai eljárásokat alkalmazták a művészek. A technikai lehetőségek idővel folyamatosan bővültek, és mára már az egyéni technikai megoldások mellett a digitális eszközök alkalmazása is általánosnak mondható. Az évtizedek során a grafikák átlagos mérete nőtt. Mindez eszköz, lehetőség az alkotók számára adott, a lényeg, hogy milyen művek születnek. A triennálékon megkérdőjelezhetetlen a minőség.

A biennálé indulásakor, a hatvanas években több művész munkáin az érződött, mintha lenne valami, a grafika alapjait érintő azonos technikai-gondolati-formai egység, és ebben a keretben tudták felmutatni saját megkülönböztethetetlen karakterüket. Mennyire azonosítható a munkája alapján ma egy-egy grafikus?
A látszólagos rokon vonásokhoz több tényező járulhatott hozzá. A történelmi, társadalmi háttér mellett említhető: régebben jellemzőbb volt, hogy a művészek közös grafikai műhelyekben dolgoztak és intenzívebb hatást gyakorolhattak egymásra. Ilyen jelentős helyszín és alkotói-szellemi tér volt a Miskolci Grafikai Műhely is. Létének is köszönhető, hogy itt születhetett meg a grafikai biennálé. Az alkotók manapság inkább saját műtermükben dolgoznak, és ha igénybe vesznek közös műhelyeket, ott inkább a technikai kivitelezés történik. Az egyéni hang, a tükröződő saját képi-gondolati világ az alkotó személyiségéhez köthető, ezért az mindig jelen van és felismerhető.

Ön például tudatosan használt alkotói módszerként ábrázolja eredeti környezetükből kiragadva az épített világ, a természet létező, vagy létezett elemeit. Hitvallása szerint a művészetének közös gondolati alapját adó szándék, hogy szeretné, ha munkái barangolásra, felfedezésre, elmélkedésre, döntések meghozatalára késztetnének és mesélnének az emberről, életének állomásairól, környezetéhez való viszonyáról, valamint beszélnének felelősségéről. Hogyan történhet meg ez?
Ahogyan megpróbáljuk megérteni mi zajlik körülöttünk és bennünk, válaszokat és ehhez kifejezési megoldást keresünk. Ez személyiségünkből fakadóan valamilyen szempontból állandó alkotói hozzáállást eredményez. Apai nagyapám és az édesapám építész volt. Anyu is ebben a közegben dolgozott. Ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy közvetítő formákként rátaláltam az építészeti terekre, motívumokra. Ezek felhasználása, a szimbólumok világába történő átemelése gazdag lehetőséget kínál az asszociációkra, az emberi utak lehetőségeinek ábrázolására. Persze nem biztos, hogy ez így mindenki számára azonnal érzékelhető, de ha a kép nézőjét mégis valahogy elgondolkodtatja, újabb szempontot kap általa, hogy rálásson a saját életére, vagy csak lelassítja, esetleg megállítja, akkor talán már elértem valamit abból, amire vágytam.

Úgy értendő, hogy a művészete: médium? Abban az értelemben, hogy a valóság és a befogadói közeg között mutat valami utat, összefüggést?
Az alkotó és a mű között adott a kapcsolat. Annak nyomán jön létre a mű, hogy az alkotó gondol, érez valamit. Gondolok, érzek valamit és elmondom, ahogy tudom. Tudatosan, ösztönösen. Az isteni hatást sem tudom kihagyni ebből, mert amikor dolgozom különösen közelinek érzem a jelenlétét. Alkotás közben létrehozunk valamit, bizonyos fokig a semmiből. Ez nem lehet kizárólag tudatos. Az sem az, hogy mikor gondolom, hogy ez eljutott a végső állapotába. A befogadó ránéz a munkámra, és talán saját életével kapcsolja össze. Lehet, hogy az érzése, a gondolata egybeesik az enyémmel. Vagy nem. És ez jó – mindenki más utat jár be az életében. Jó, ha a mű nagyobb lehetőséget ad a befogadónak arra, hogy kiegészítse, megfogalmazza a maga számára: neki mit jelent ez.

Az ábrázolni érdemes motívumok keresését, megtalálását hol tudatos, hol ösztönös folyamatként jellemzi. Hogyan választ? 
Középiskolásként olyan feladatot is kaptunk, hogy menjünk ki az iskola falain túlra, és ott rajzoljunk. Anyai nagyapám kísért el. Ő szintén rajzolt és festett, viszont nem hivatásszerűen. Nehéz helyzetbe hoztam azzal, hogy csak mentünk és mentünk. Kérdezte: „ez se jó? Ez se jó?”. „Nem.” Igaza volt. Le lehetett volna rajzolni azt is, amire csak rámutatott, de én már akkor éreztem valamilyen belső késztetést, hogy tovább keresgéljek. Éreztem, hogy valami többet szeretnék ezáltal létrehozni. Amikor egyetemistaként másodévben művésztelepre mentünk Tatára, újra átéltem ezt. Gyűjtöttem a motívumokat: „ez érdekel, ez nem”. Akkori mesterem König Róbert mondta is, hogy erre életművet lehet alapozni. Ott került a helyére ez bennem, és így született aztán a diplomasorozatom. Szinte légüres térben álló kapukat ábrázoltam.

Van-e válasza rá, hogy a műveivel hozzájárulhat-e a teremtett világ értékei iránti tisztelet és elkötelezettség erősítéséhez? Ahogyan ezt reméli.
A motívumaim mind léteztek, vagy még most is léteznek. Amikor választok, legtöbb esetben nem tudom, meddig marad meg a maga valóságában. Tehát a munkámnak egyfajta értékőrző funkciója is lehet. Ezek gyakran nem fontosnak tűnő részletek, valószínűleg többen nem is vennék észre, de lehet, hogy ezt követően nemcsak arra néznek másképp, amit megmutattam, hanem másra is a saját valóságukból. Például a legutóbbi sorozataim egyike a saját lépcsőházunkban készült. A tizenkét lakásos, három emeletes házat apai nagyapám tervezte és építette 1935-ben. Bár születésem óta itt élek, mégis ez az esztétikai és egyéb értékeket képviselő funkcionális tér egy intenzív és váratlan vizuális élmény, a fény alkotta különleges rajzolatok hatására kezdett alkotóként foglalkoztatni. Az élmény után tíz évvel az MMA művészeti ösztöndíja adott arra lehetőséget, hogy elmélyedve a témában elkészíthessek egy fotósorozatot. Kellett a megfelelő évszak, óra, perc, időjárás... és talán a pillanatnyi érzékenységem. A sorozatból négy lapot már bemutattam a Téli Tárlaton. Ezek a képeim talán megmutatják azt is, hogy egy építész szándéka szerint megvalósult térnek megvan a maga formai rendje, és ezt a kifinomult eredeti egységet nem szabad megbontani, megtörni.

Érdemes és alkalmas-e a világ az értékeinek a megóvására?
Rengeteget tanulhatunk a történelemből, saját múltunkból arról is, hogy meg kell védeni az értékeket. Be kell fogadni azt, ami jó.

Ez örökké korszerű gondolat?
Ami védelmet érdemel, mert olyan szellemiséget tükröz, olyan mívességgel készült, azt mindenképpen érdemes védeni. Igaz ez a természeti környezetre is. Ahol az ember és a természet együtt alakítja a teret és az ember nem akarja uralni azt, ott rend van. A természet arra is képes, hogy visszahódítsa a magáét, és ebben is megjelenik a bölcsesség.

Mindaz, amit lát és valamilyen módon ábrázol meglehetősen esetleges és mulandó. Milyen érzésekkel gondol erre? 
Látszólag parányi térrészleteket választok az általam bejárt épített és természeti környezetből és ezek felhasználása munkáimhoz – ha egyáltalán lehet így mondani – részben személyes értékmentés is. Nem hasonlítható tudományos igényű célokhoz.  Azt, ami a világban történik, néhány éve fokozott aggodalommal nézem. Azt hihettük – legalábbis én reméltem –, hogy legalább már az a múlté, amikor valakik beteges megközelítéssel elképzeltek valamit a világról, és úgy csűrték-csavarták a jogot, hogy az lehetővé tegye a szándékaik szerinti, de egyébként gonosz célok megvalósítását. És most ismét tisztán láthatjuk, hogy nem az igaz értékek mentén halad a világ. Nagyon kellene figyelni arra is, hogy ne terheljük fölöslegesen a környezetet. És mégis: miért van tele egy élelmiszerbolt agyoncsomagolt élelmiszerrel, hosszú lejáratú élelmiszernek látszó tárggyal? Miért készülnek tudatosan javíthatatlan használati tárgyak? Miért kell erdőket kiirtani, zöld területeket beépíteni amikor mostanában a szén-dioxid kibocsátás csökkentéséről és a hulladék kezeléséről folyik a szó? Miért kell, hogy az élet szinte minden pillanatában és területén meghatározó szerepet kapjon a digitális világ? Nem elegek a szavak - mint a fenntarthatóság, újrahasznosítás és a többi divatos kifejezés, amely ma gyakran sajnos inkább csak marketing szlogen és mögé bújva további kárt lehet okozni -, hanem okosan, bölcsen kellene csinálni, nem elsősorban üzleti érdek által vezérelve.

Gyűlnek a motívumok, de hogy miből lesz végül mű, az mégis döntés kérdése. És a döntéssel nemcsak kiválaszt, de időlegesen, vagy végleg ki is zár lehetőségeket. Amire rászánja az időt, azzal mástól el is veszi. 
Az általam gyakran használt aquatinta eljárás, ahogyan én alkalmazom, annyira sok időt igényel, hogy harminc év alkotói gyakorlattal is beletelik egy hónapba egy-egy művet létrehozni. Rendkívül munkaigényes, és nem jó, ha kénytelen vagyok megszakítani. Összefüggő alkotói periódusok kellenének, és ez az, ami nagyon nehéz. Sokszor vagyok úgy, hogy valami elkezd foglalkoztatni és mégis évek telnek el, és nem sikerül megcsinálni, mert nem tudom összehangolni a tanítási időszakokkal, vagy más elfoglaltságokkal. Ez nem olyan, amit elővehetek, ha van néhány órám. Csak mire előkészítek mindent, ami szükséges, az órákba telhet. Még a papír is legalább egy órát ázik nyomtatás előtt.

Visszatérve a kérdéshez: nem sajnálja-e azt, amit nem készít el?
Reménykedem, hogy amik nagyon fontosak, azokra egyszer még lesz időm. Nem mondtam le még sok bennem felgyűlt közvetítő motívumról. De azt érzem, hogy van, ami már kicsit kihűlt.

Gondol-e rá, hogy hány lap fér bele egy alkotói életútba?
Így nem. Ennyire előre nem. Soha.

Mindent megtart, amit elkészít?
A helyszíneken készített vázlatokat, rajzokat, akvarelleket kevés kivétellel elteszem. Csak máshová, mint a kész munkákat. Vannak olyan vázlatok, amiket sose szeretnék kiállítani, de azért jó, ha megvannak. Viszont a próbanyomatok között muszáj szelektálni. Továbbá vannak olyan munkáim is, amelyeket több év eltéréssel szignáltam, mert később folytattam.

Mi az, amit meghoz az idő? A világban változik valami, vagy önben?
Egyszer csak összeáll minden, a külső és a belső körülmények.