Macska, kislánymintás pólóban

Schrödinger-szindróma címmel nyílik kiállítás január 19-én a Miskolci Galériában, Orosz-Stefán Renáta munkáiból, betekintést engedve abba, mi foglalkoztatta Mazsaroff-díjas alkotóként az elmúlt egy évben. A művész megmutatta a tárlatra szánt műveit. Az új képek pedig megadták a lehetőséget, hogy az alkotás fontos körülményeiről beszéljünk: a témaválasztásról, a véletlen szerepéről, vagy arról, művészet-e, ha a kislánya rajza beleépül a festménybe. 

Honnan és milyen élmények hívták elő az új képeket? 

A formanyelvben követtem az előző évek szerkezetét. Az új képeknél is részben az állat és a gyermek jelenik meg témaként, különféle helyzetekben. Most lett kész a sorozat negyedik darabja. Mivel nagyobb méretű, százszor hetvenes vászonra kezdtem el dolgozni, a kollázst teljes egészében kiváltották a festett elemek... 

...vagy a hímzés. 

Az is. Az előző kiállításom némelyik képénél már használtam ezt az eszközt. A kíváncsiságom megmaradt, és ez az anyagkísérlet folytatódott. Hosszú idő nagy felületet kihímezni. Van olyan munkám, ahol ezért még nem is értem a végére. 

Mi az, ami ébren tartja az érdeklődését a gyermek-állat univerzum iránt? 

Még mindig a téma játékossága fog meg. Az ebben rejlő lehetőségek sokasága. Ez jelenik meg valamilyen formában a sorozat újabb darabjaiban is. A pajkosság, a csínytevés. Ahogyan például a karikába kapaszkodó gyermek fejjel lefelé lóg. És mindegyik képben megvan az irreális tér adta lebegés: nem tudjuk pontosan hova helyezni, amit látunk. 

A háttér hiánya, vagy jelentéktelennek ábrázolt volta viszont nem engedi elkalandozni a tekintetet az alakokról, a történetről. Szándékolt döntésnek tűnik. 

Az is. A technika a kollázsból maradt – az ábrázolás ettől papírkivágásszerű. Az üres terek szellőssé, levegőssé, és ezzel könnyeddé teszik ezeket a témákat. A legutóbbi időkben igazából már leginkább az állatokra összpontosítok. 

De mintha legalább annyira érdekelné az elrajzolás lehetősége, mint a formát rögzítő pontos és konkrét ábrázolásé. Miért érdekes a valóságon túli képi világ? 

Próbáltam az abszurd felé elmozdulni a festészetemben. Ezért is lesz a kiállítás címe Schrödinger-szindróma. A Schrödinger macskája néven ismert kísérlet foglalkoztatott, amelyet leegyszerűsítve úgy is össze lehet foglalni: a dobozban lévő macska egyszerre lehet élő is, és halott is, de hogy milyen, azt csak akkor dönthetjük el, ha kinyitjuk a dobozt. A probléma: a lét és a nemlét közötti lebegés hogyan mutatható meg, miként érzékeltethető. A kérdésem az volt, van-e pszichológiai megjelenése annak, amit Schrödinger-szindrómának mondanak. Az derült ki a számomra, hogy igazából nincs. De lehetne, ha már kimondtuk.

Mi lenne, ha lenne? 

Ha lehetne, igazából egy különös tévképzet lehetne, ahol az egyén létállapotok között lebeg. Vagy „fejben lebeg”, maga képzeli azt a réteget, amelyikben jelen van. Akár. Az utóbbi képeknél, amik ehhez a gondolatkörhöz kapcsolódtak, már ez a kettős értelmezés volt számomra a meghatározó, hogy alig látszanak, de mégis ott vannak a minták. Az elfolyt festék hatása: van is, meg nincs is. A kétfejű állatról látszik, hogy van, abban az értelemben biztosan, hogy megmutattam, de összezavaró érzés: mert ilyen a valóságban nincs. 

A művészetben elfogadott a köztes létállapotok kutatása. Ez, ha használható rá ez a kifejezés: normális. De hogyan dekódolható ez a hétköznapi lét valóságában? 

Gondoljunk bele: bármiféle elméleti háttér nélkül is ismerjük ezt a jelenséget, képként. Az analóg fotózásban hányszor megesett, hogy a negatív előhívásakor derült ki: két kocka egymásra csúszott. Szkennelés, fénymásolás közben is előfordul, hogy elmozdul a kép, és ebből lesz a különös mintázat. Szinte mindenki fotózta mostanában ezeket a fura, tölcsér alakú felhőket. Ha az ember nyitott szemmel jár, a hétköznapi életben is találkozhat ezekkel a képi anomáliákkal. Ezek így megszületnek, szinte véletlenül, a művész csak leképezi. 

Ön is tudatosan választ és használ ilyen motívumokat? A tudatossága úgy is érdekelne, hogy a kép, amit majd látunk, végül mindig a megtervezett formáját mutatja-e. 

Mikor hogy. Van, amikor konkrét tervvel kezdek bele. És van, hogy a véletlen szüli meg. Volt, hogy vetítettem a kislányomról egy felvételt, és a macskám beleállt a képbe, ami megjelent a testén – mintha a macska kislánymintás pólót viselne. Ez önmagában téma lett: „úh, de jó!”. Az is előfordul, hogy amit tudatosan szerkesztettem, a véletlen folytán teljesen más irányt vett. Tudatos és véletlen kéz a kézben jár. 

Meddig enged a véletlennek? 

Ha látok egy frappánsabb formát, mint amire eredetileg gondoltam, akkor azt választom. Ha a kép születésének mindig és minden mozzanata tudatos lenne, kihalna a művészetből a spontaneitás. Nem tudom, más hogyan van ezzel, de engem zavarna, ha mindig mindent fejből oldanék meg. 

Miért baj az? 

Merevvé válna számomra. Mint ahogyan merev az is, ha valamire rákattanok, és ugyanazt ismételgetem. Érzem, amikor ideje új dolgok után néznem. De ez egyéni – van, aki egyetlen formanyelvvel végigviszi az alkotói életet úgy variálva, hogy mégsem tűnik merevnek, amit csinál. 

Nem zavarja, hogy átengedi a véletlennek a kontrollt? 

Egyáltalán nem így élem meg. Hiába tervezem el például, hogy a vászonra fújt festék útját a gravitáció egyenesre húzza, ha közben a szabadban dolgozom, és a szél is bedolgozik – a festék nem nyílegyenesen csorog le. Jó, hát ilyen lett. Nagyon sok tényező és körülmény képes felülírni azt, amit én gondolok. 

Volna még, hogy ennek ellenére ragaszkodik a képhez: legyen olyan, amilyennek szánta. És megpróbálja újra. 

Ilyet eddig soha nem tettem – úgy is tetszett mindig, amilyenre a véletlen alakította. Így is tudok vele mit kezdeni. Én szeretem a véletleneket is.

Az engedékenység a meghatározó alkotói személyiségvonása ilyenkor? 

Az a kérdés, hogy mit tudok kezdeni ezzel a helyzettel. Ha a kontroll felől közelítenék, valószínűleg azt az utat választom, hogy újraalapozom a vásznat, és megpróbálom megint. De én ennél flexibilisebb személyiségnek tartom magam. Jó mindig meglátni a helyzetben azt, hogyan lehet továbbvinni, ami lett belőle, bármilyennek is szerettem volna a képet. Vannak művészek, akik mindvégig kézben tartják az irányítást, és az utolsó ecsetvonásig minden a terveik szerint alakul. Vannak aztán, akik rábízzák a dolgot a véletlenre. Például a gesztusfestészettel foglalkozók. Bár az ő esetükben is felfedezhető a tudatosság: a gesztusfestészetnek is megvannak a maga hatóerői: milyen színkombinációban, mekkora felületen, mennyi festéket engednek szabadon csurogni. A többi a véletlen dolga: a szabadon formálódó felületen ilyen pszichikai terek jönnek létre, mint ahogy Bánki Ákosnak is volt ilyen sorozata. Ezeket az erőket hagyta valamilyen formában szabadon áramlani. A színválasztás is a személyiségemből fakad. Kaptam is visszajelzést, a Hangszínhely Fesztiválon. Odalépett hozzám egy illető: „milyen érdekes, hogy azokba a színekbe öltözöl, mint amik a felületen megjelennek”. Ezekhez az élénk színekhez vonzódom. Ezek jelennek meg a képeimen. De nem minden esetben. A Schrödinger-sorozatnál azért tértem el ezektől, mert a lét-nemlét közötti derengős állapotot kifejezetten sötétebbnek akartam ábrázolni. 

A képek részeként feltűnnek gyerekrajzok. Ki kinek a munkáját gondolja tovább: a festő édesanya a lányáét, vagy fordítva? 

Mindkettőre volt már példa. Amikor ő rajzolt a vászonra, és abban láttam meg én a lehetőséget, vagy volt olyan, hogy én kértem meg, töltsön ki egy formát. Pont az említett macskás festmény esetében ötvöződik a gyermeki elgondolás a kép realitásával. 

Egyenrangú alkotóként tekint magukra?

Közös az eredménye annak, amit ő gondol bele, és amit én teszek hozzá. Közös munkának, koprodukciónak tekintem. Nem százalékolom, hogy kié mekkora rész. 

A közös képpel közös történetet is írnak? 

A képnek magának lesz közös története. Elmondok egy esetet: keresgéltem a témát, és a kezembe került egy fekete-fehér fotó, talán az 1920-as évekből. Egy kislányt ábrázolt, aki mintha lebegett volna. A kislányomat ez annyira megérintette, hogy felrajzolta a vászonra ezt a jelenetet. Átengedte a saját szűrőjén: színesben, szivárvánnyal ültette át, amit látott. Nem kértem rá. Magától csinálta. Ez a vászon egy darabig kallódott. Amikor megtaláltuk, akkor jöttem rá, hogy én ezt tovább tudom vinni.

Ha a gyerek rajzol valamit, gyerekrajzként tekintünk rá. Ha a felnőtt hozzátesz valamit, azt mondjuk: ez művészet. Mi történik? 

Közös kép születik. Mondhatjuk műalkotásnak. De hát ezt is mi címkézzük fel: innentől kezdve műalkotás. De amit a lányom elkészít, ő azt is műalkotásnak éli meg. Most egy ideig háttérbe szorult a közös munka, és ő kérte, hogy csináljunk együtt valamit, mert az jó volt. Ő is igényli, hogy része legyen ennek az alkotói folyamatnak. 

Mi a tapasztalata: nézőként is könnyű ezt elfogadni műalkotásnak? 

El szokták fogadni. És volt olyan művészismerősöm, aki „kölcsönkérte” az alkotót, és a művésztelepen megkérte a lányomat, hogy egy felületet töltsön ki a számára. Van ennek is létjogosultsága. A naiv művészet is a gyermeki léthez kapcsolódik: van alapja a gyermeki megközelítésnek a kortárs művészet számára is. Volt persze olyan visszajelzés is, hogy nem értik. Ezt inkább a diákjaimtól kaptam meg: amikor megmutattam az új képet, a lányom által kitöltött macskásat, egymást kérdezgették, hogy mi történt. Elfelejtettem festeni? „Nem, a tanárnő kicsi lánya volt, aki belerajzolt.” 

Minek lehet nevezni az így létrejövő minőséget, ami gyerekként is értelmezhető, de a felnőtt tudásával és látásával további rétegeket képes megmutatni? 

Nem teszteltem még nagyon gyerekeken. Az más kérdés, hogy a kislányom hogyan tekint rá, mert ő lényegében ebben él. Neki ez a valósága. 

Nem olyan ez, mint a gyerekversek, Weöres Sándornál? 

Az egyik kedvenc költőm. A maníroktól akarta a nyelvet megtisztítani. A nyelv csengő játékossága kiválóan használható fontos dolgok, mély bölcsességek megmutatására. Az élet nagyszerűségének megértésére. 

Ez festőként is lehetősége? 

Mondhatom. Már egyetemistaként Weöres Sándor volt a kedves költőm. A festőmesterem, Tarnóczi József mestere pedig Molnár Sándor volt, ők Weöressel, Hamvas Bélával hasonló gondolati körben mozogtak. Mindezt felismerve átéltem az ahaélményt: nem hiába vonzódtam a költészetéhez. Ez a filozófiai vonal nagy hatással van rám. 

Honnan inspirálódik még? 

A kortársak egymásra hatása is nagyon fontos a számomra. A találkozások művésztelepen, galériákban. Tudunk egymásról, látjuk egymás munkáit. Hatunk egymásra. A fotózásból is sokat tudok meríteni. Az állatok reakcióit mutató videókból. 

Ez meddig kimeríthetetlen téma? 

Lesz olyan pont, hogy nem akar majd többé kutyát, macskát festeni? Eljön majd ez is. Az elmúlt egy évben is változásban voltam. Úgy gondolok erre, hogy mindig lesz olyan inger, ami finoman átfolyik rajtam. 

Akkor a változásra nem egyetlen nagy lépésként gondol? 

Szerintem ez nem ilyen. De ezt sem mondhatom ki kategorikusan. Hiszen absztrakt festőnek indultam, aztán jött az éles váltás. Olyan munkám volt, amit csak figura alkalmazásával voltam képes megoldani. A körülmények máskor is kikényszeríthetik a nagy váltást.