A 32 éves várakozás is közös nevező

A diósgyőri női kosárlabda 79 éve íródó történelmében kedden este ért csúcsra a csapat, azzal, hogy első élvonalbeli bajnoki címét elnyerte. 
A DVTK az első NB I-es érmét, 65 esztendeje, az 1958/59-es évadban szerezte, de az akkori bronzot sokáig nem követte újabb medál, az ezt követő két bajnokságban egyaránt a 4. helyen végzett a csapat. Az első sikerkorszak a 90-es évek elején kezdődött: 1992-ben játszott első ízben bajnoki döntőt a piros-fehér együttes. Nagyon sok sportszerető miskolci városlakó ekkor, a március 14-i meccsen, illetve előtte nem sokkal ,,,fedezte fel” a DKSK-SeM néven szereplő együttest, amely óriási meglepetést okozva, a bajnoki címvédő MTK-VM együttesét a rájátszás elődöntőjében, az ötödik meccsen idegenben legyőzve lett finalista. A piros-fehérek első döntőbeli meccsüket hazai környezetben, a Nagyváthy Általános Iskola tornatermében (a mai Zrínyi Ilona Gimnázium tornacsarnoka) játszották, – a szintén meglepetésre, az elődöntőben az alapszakasz-győztes Tungsram SC-t búcsúztató – Pécsi VSK-Co-Order gárdája ellen. A 17.30-kor kezdődött összecsapást 80-77-re ugyan a baranyaiak nyerték, de a több mint ezer néző közül – akiknek a többsége az azon napon Diósgyőrben, 14.30-tól megrendezett DVTK – Pécsi MSC (0-1) NB I-es foci bajnokiról érkezett a kosármeccsre – az arany szele sokakat megcsapott, és innentől kezdve tulajdonképpen 32 évet vártak a beteljesülésre. 

Eldőlt a sorsa

– A Nagyváthy Általános Iskola közelében laktam, és 1991 szeptemberében, egy vasárnap, arra vitt az utam, amelynek során azt láttam, hogy iskola idő nem lévén, szokatlanul nagy a forgalom. Kiderült, hogy a DVTK női kosárlabdacsapatának lesz meccse, én meg bementem, hogy megnézzem – idézte fel a múltat dr. Mátyás Imre, akit Sztrapi néven lett ismert a drukkerek körében. – Tizenhét éves voltam ekkor, amikor az első kosármeccset láttam, de ott és akkor eldőlt a sorsom. Mivel innentől jártam a mérkőzésekre, az egyik gimnáziumi évfolyamtársam, Krizsán Péter felvetette, hogy meg kellene szervezni a szurkolást, és mivel nagyon jó ötletnek tartottam, tettem is ennek érdekében. Jól alakultak a dolgok, a csapat jó eredményeket ért el, bejutott a rájátszásban az elődöntőbe, és az ötödik meccsre már egy szurkolóbuszt, az első kosaras idegenbeli busz utasait is összegyűjtöttük. Mentünk is Budapestre, az MTK-VM elleni összecsapásra, amit megnyertünk, és ezzel bejutottunk a döntőbe. Óriási volt a hangulat, az öröm, de az elődöntő ötödik meccse, a győzelem után nem haza indultunk, hanem a mi mérkőzésünkhöz képest másfél órával később kezdődött Tungsram – Pécs bajnokira mentünk át, hogy az elődöntő másik párharcának ötödik öszecsapásán a vidéki együttesnek szurkoljunk. Ezt is sikerrel tettük, a Pécs is győzni tudott, így két vidéki gárda játszotta akkor a finálét. Igaz, a döntőben nem sikerült megszerezni az aranyat, és igazából 1992 márciusától vártam erre, ami ezen a héten kedden végre eljött. Az elmúlt több mint három évtizedben számtalan élménnyel lettem gazdagabb. A becenevemet az első külföldi túrán kaptam, amikor Kassán voltunk, szombaton az egyik, vasárnap a másik ottani csapat ellen játszottak a lányok, és az ott alvós túrán az első napon sokszor elmondtam a szurkolótársaimnak, hogy este együnk meg sztrapacskát, így a Sztrapi nevet ragasztották rám. A 33 évben előfordult, hogy miattam szakítottak félbe meccset, volt hogy kivezettek a csarnokból, mert az érzelmeimen nem tudtam uralkodni, és volt, hogy be sem engedtek a csapat meccsére. Volt szerencsém közreműködni a 2011-ben újjá élesztett diósgyőri női kosárlabdában, egy ideig jogi képviseletet is elláttam. Tudtuk, reméltük, hogy egyszer eljön a mi napunk, örülök, hogy ott lehettem, ez rendkívül sokat jelent nekem. Azt is tudom, hogy van nagyon sok drukker, aki velem együtt várt erre, több mint 30 évet, köszönet mindenkinek, aki valaha is segítette a csapat a lelátóról, jó volt közülük sokakkal találkozni az ünneplés során. Gratulálok a bajnokcsapatnak, csak a Diósgyőr!

Betoppant cipőért

Van, olyan drukker, aki Sztrapinál is régebben kezdte. 
– Hogy mikor kezdődött, azt nehéz megmondani, mert már a sportcsarnokba is ki-kimentünk meccsekre, amikor még Baumann Gazsi bácsi volt a csapat edzője, amikor Winter Ica, Medgyesi Judit, Áronné Kati játszott. Ez a nyolcvanas évek közepe volt, de aztán pár év múlva új lendületet kaptunk – mondta Homovics Tamás, majd így folytatta: – 1990-ben egy sportszer üzletet nyitottunk Miskolcon, az Uitz utcában, ahová egyszer bejött a diósgyőri csapat vezetőedzője, Király Sándor, akit személyesen addig nem ismertünk. Svájci sapkát viselt, és mondta, hogy neki kosaras cipő kell, és ha jó, akkor nálunk fog vásárolni. Kezdő vállalkozás voltunk, lelkesen beszereztük a cipőket, amelyek szépek voltak, de nem bizonyultak tartósnak, az extra igénybevételt nem bírták, szétszakadtak, cserélni kellett. Úgyhogy az Egyesült Államokból rendeltünk új cipőket, amivel már nem volt baj, bevált. Természetesen közben minden meccsen ott voltunk, Sanyi is egyre gyakrabban járt be a boltba, és nagyon jóban lettünk. Egy idő után pedig azon vettük észre magunkat, hogy egyfajta szurkolói központ vagyunk, hiszen nálunk lehetett befizetni az idegenbeli buszos utazásra a részvételi díjat, és nekünk kellett ott állni a busznál induláskor, hogy ellenőrizzük, ki van rajta a fizetési listán. Nagyon sok meccsen jártunk, sok külföldi túrán, mégsem mondanám azt magamról, hogy én voltam a legtöbb idegenbeli mérkőzésen, és bár lehet, hogy ha összeadnám a megtett kilométereket, ezekből meg tudtam volna kerülni a földet, de szerintem tállyai Szabi többet ment nálam. De talán ez nem is számít, mert a lényeg az, hogy végre bajnokok lettünk!

A rekorder

Az említett drukker nagyon sokszor egyedül képviselte a diósgyőri csapat szurkolóit idegenbeli meccseken. Ő az, aki nem azzal az igénnyel indult útnak, hogy győzni lássa a csapatot, hanem mert ott akart lenni, látni akarta, hogy mi történik velük.
– Mivel Tállyán laktam, illetve lakom a mai napig, a középiskolába pedig nem Miskolcon jártam, így a diósgyőri kosárcsapat első meccsét 1992-ben láttam, a döntő első találkozóján már én is ott voltam – mondta Mihalecz Szabolcs. – Nem tudom, hogy a kosárcsapat mennyi mérkőzését láttam élőben, de kétségtelen, hogy sokat. Amikor csak tehettem, és nem ütközött a focicsapat programjával, mint például a mostani döntő második meccsén, útnak indultam. Megyek a következő évadban is, de azzal tudattal útra kelni, hogy a bajnokcsapat mérkőzésein leszek jelen, nagyon más lesz.