Cigányvajdák a leggazdagabbak között

Szily Nóra a magyarországi fővajdánál és a miskolci vajdánál járt. Riportjában a gazdagság roma vetületéről ad pillanatképet.

A pontos címet nem tudtam - azt beszéltük meg, hogy Újszász határából telefonálok, és kijönnek elénk. A fővajda Mercedesével érkezik, nem sofőrrel, hanem a fiával, és a rendezett kis utcákon egy nemrég épült, takaros családi házhoz vezet, a fiáéhoz...

„Bocsánat a bizalmatlanságért! Végül is nem ismerjük egymást, ezért nem akartam, hogy rögtön az én otthonomba léphessenek." (Később - talán mert sikerült jó benyomást keltenünk, oda is eljutottunk.) Az első, ami megfog, a hihetetlen rend és tisztaság - a padlóról enni lehetne.

A modern amerikai konyhában egy fiatal nő, a vajda testvére serénykedik, és bár még csak délelőtt tizenegy óra van, frissen sülő rántott hús illatát érzem...

„Ha vendég érkezik, megadjuk a módját a fogadásának" - mondja a fővajda, és üdítővel, kávéval kínál, miközben az elegáns fekete bőrgarnitúrán helyet foglalunk. „2004-ben kezdtünk el beszélgetni arról, hogy a vajdaság intézményét vissza kellene állítani, mert tenni kell a cigányság kultúrájának, hagyományainak megőrzéséért.

Az avatásom 2006. október 28-án volt. Akkor 260 ember jelentette ki, hogy én legyek a magyarországi fővajda - ma már 211 700 ember támogat.

Regisztrálva egymillió-nyolcszázezer cigány van, bár a számuk biztosan több. A feladatom az, hogy minél többekhez eljussak, hogy megértsék, mit szeretnék, hogy elfogadjanak, és végre változhasson valami. A politikától függetlenül dolgozunk, hiszen állami támogatást nem kapunk, a megyei vajdákkal együtt saját pénzünkből finanszírozunk mindent, ezért hoztuk létre a Vajdák a Romákért alapítványt."

Kállai Csaba fess úriember, galambszürke öltönyben és hozzáillő kalapban ül velem szemben, a fejfedő egész nap egy pillanatra sem kerül le a fejéről. „A nyúlszőr kalap a vajda koronája, minden öltönyömhöz csináltatok. Van egy szabó, aki a ruháimat készíti, ma is rendeltem kettőt, én nem konfekciót vásárolok.

Nagyon szeretek öltözködni, kedvelem a szépet, a jót. Adnom kell magamra. Ha kilépek az ajtón, nem fordulhat elő, hogy nem vagyok elegáns, engem senki nem lát melegítőben, amúgy azt sosem hordtam, még gyerekkoromban sem. Tizenhárom éves korom óta öltönyben járok, ahogy az apám is, és ma már a fiaim is." A múltról mesél... „Az én családomnak nem kellett koldulnia. Apám Szolnokon dolgozott a Ganznál 35 évig, és mellette, ha tehette, lovakkal kereskedett - vásárokra jártunk szekérrel, mentünk egyik cigány családtól a másikig, így már akkor nagyon sokan megismertek. Különleges gyereknek tartottak, mert burokban és két foggal születtem, tizenegy gyerekből a kilencedikként, legkisebb fiúként.

A hitünk szerint ez jelentheti azt, hogy boszorkány vagy csodatévő táltos lesz a gyerekből. Sokan nem mertek megnézni, mert tartottak tőlem... Néhány év múlva összeültek a cigányok, és azt mondták apámnak, ebből a gyerekből nagy ember lesz.

Nem voltak iskolázottak, de bölcsek." Pedig nem láthatták előre... de vajon egy sokra hivatott cigány gyereket másként nevelnek? „Lovári és magyar nyelven nevelkedtem, és a rítusok a családunkban mindig nagyon fontosak voltak. Reggel, ha kinyitottam a szemem, rögtön köszönnöm kellett - Szerencsés jó reggelt! -

 Bahtali detehara -, hogy a nap jól alakuljon. Delodel - Adja a Jó Isten! - válaszolta apám. Ha kiléptem a házból, illendőképp üdvözölnöm kellett mindenkit, magyart, cigányt egyaránt, és mindenkit a saját nyelvén.

Csak általunk él a nyelv, könyvben csak a töredéke van leírva azoknak a szavaknak, amelyeket használunk, és ha nem beszélnénk, kihalna, és vele együtt a cigányság is eltűnne. A vajdaság intézményének egyik célja ennek az életben tartása, hisz nem létezik az a nép, amelynek nyelve nincsen. Rom ungro - a magyar cigány, akinek arca, bőre színe a miénk, de nem tud lováriul. Az utódainknak muszáj megtanulni és továbbvinni azt, amit az őseinktől kaptunk.

A másik alapvető dolog, ami hozzátartozott az életünkhöz, az a napi imádság, és ez ma is így van. Ha beülök az autómba, akkor Istent kérem, hogy segítse az utamat, és az ő támogatását kérem ahhoz is, hogy visszatérjek. Ma is a saját törvényeink és hagyományaink szerint élünk. Hadd mondjak néhány példát: az édesanyám a kendőjét soha nem vehette le, reggelente az alatt fésülködött - férfiak előtt ez tilos.

Étkezésnél az asszony nem ülhet oda az asztalhoz - kitálal és elvonul, legközelebb akkor jön elő, amikor le kell szedni. Soha nem társalog a vendéggel - ez így van ezer éve." Igazolhatom, hiszen a közben szépen megterített asztalhoz - amelyre házi kolbász, szalámi, sonka is kerül a frissensültön kívül - csak mi ülünk, a vajda húga, aki a finomságokat elénk varázsolta, észrevétlenül távozik. Mi pedig folytatjuk a nőkre vonatkozó szabályok sorát...

„Egy lány csak szűzen mehet férjhez, megesett lányt cigány nem vesz feleségül. A bizonyságot még a lakodalom előtt meg kell adni. Ha kiderül, hogy már nem szűz, akkor a többségi társadalomból találhat férjet, de közülünk nem.

Törvényünk tiltja a hűtlenséget és a válást - a mai elszomorító statisztikákat mi nem rontjuk, az biztos!" De mi ez a törvény? Ha a saját életemről gondolkodom, magát a szót sem használom, míg Kállai Csaba újra és újra említi. „Romani kris - a cigánytörvény, amely íratlan, de mégis erősebb a Btk.-nál.

A vajda alkalmazhatja a vajdákból álló vének tanácsának a támogatásával, és döntése megkérdőjelezhetetlen. Egyszer lehet megszegni, másodszor egy cigány sem próbálja meg.

Dönthetek úgy, hogy egy család, ha vétkezett, tizenöt éven keresztül nem ülhet cigány társaságába, vagy hogy el kell költöznie a városból. Vétó nincs, és fordulni sincs kihez. Ercsiben 2007-ben hétszáz cigány verekedett össze, a hatóság tehetetlen volt.

Leültem a polgármesterrel és a megyei főkapitánnyal, és megígértem, hogy megpróbálok segíteni. Három óra múlva nyugalom volt... Hát, ilyen erős a cigánytörvény és a vajda méltósága..." Szavaiból árad az erő és a magabiztosság, de környezetéből nem sugárzik a pompa, amit megengedhetne magának, hisz jól menő vendéglátóegységekben tulajdonos, és az építőiparban is vannak vállalkozásai.

Akárhogy fürkészek körbe, sem a fia, sem később a saját lakhelyén sem látok műtárgyakat, drága szőnyegeket, hivalkodó tárgyakat - modern bútorok, funkcionális, de barátságos berendezés, talán a szokásosnál egy kicsit színesebb tapétával, bútorhuzattal.

„A szép festményeket szeretem, de nem értek hozzájuk, csak olyat veszek meg, ami a szememnek kedves. Érzésből vásárolok - lovakat is így veszek, nem kell szakember. Ha tévedek, nem hibáztathatok senkit. Amit apámtól megtanultam, elég nekem ahhoz, amit magunk köré teszek." A tehetős ember legalább világot láthat - gondolom én, de kiderül, hogy a világból 1011 települést látott - azokat is Magyarországon, és kisebb kirándulásokat is csak a magyarlakta területeken tett a határon túl.

„Egyszer Rómát szeretném látni, de most nincs időm utazni, az a népem cserbenhagyása lenne, hiszen ők tőlem remélik az életük javulását. Ha valahol gond van, mennem kell. Napi öt-hatszáz kilométert teszek meg, de nem turistaként. Amúgy meg félek is az utazástól, még sosem ültem repülőn."

A világot megismerni - legalábbis ízein keresztül - azért itthon is lehet. „Kedvencem a töltött káposzta és a cigánytészta, ami gyúrt tészta csíkokra szaggatva, kifőzve, lecsós csirkével tálalva. Tengeri herkentyűket még nem ettem, nem is vagyok rájuk kíváncsi, az itthoni ízeket szeretem. Alkoholt ritkán iszom, akkor is csak bort, és csak olyat, ami ízlik. Szívesen kóstolok, de nem a pincészet nevét nézem.

Cigarettát még nem szívtam, és a kávé ízét sem ismerem." Próbálnám erőltetni, hogy a jómód azért sok lehetőséget kínálna. „Én nem akarok »bármit« megvenni, mert nekem jó, ahogy most élek. Nem kell jobb, de ne legyen rosszabb se. Az asztalon mindennap van ennivaló, a gyerekeim tanulnak - én azért vagyok, hogy ők sokra vihessék."

Legalább vágyakat szeretnék hallani, kívánságokat, amelyek még nem teljesültek. „A gyerekeimnek kívánnék boldogságot, és az országnak, hogy lehetőséget tudjon adni a boldogulásra. Magamnak talán több lehetőséget szeretnék a médiában, hogy minél többekhez eljusson, amit gondolok, amit szeretnék a cigányságért tenni."

Utolsó próbálkozásként azért felvázolom egy hétcsillagos szálloda medencéjének partját, ahol koktélt kortyolgatva kikapcsolódhatna, de rögtön érkezik a válasz: „Drágaságom, ha ez lenne a vágyam, lehet, hogy egy nap megtehetném - de nem érdekel! Ezért lehetek az, aki vagyok!"

Ki kell várni, ami jár

Borsod megye vajdájához, Lakatos Attilához a fővajdával együtt megyünk - a fia mögöttünk a Mercedesben a fotóssal. Az útra hoz egy CD-t, amelyen saját dalai hallhatók - egyelőre még finomítás alatt, mindenesetre ő énekel, és fiai kísérik.

Megtudom, hogy a lakatosszakma kitanulása és a közgazdasági főiskola elvégzése mellett az életében mindig fontos volt a muzsika, sőt sokáig zenésznek készült, de mára ez, különösen a fővajdaság elvállalása óta, már csak hobbi maradt.

Íme az egyik legújabb dal, könnyen dúdolható, mulatós stílusban: Nem hagyhatom én a népemet Hisz mindig is csak értük éltem, Oh én Istenem Köszönöm, hogy engem választottak, Köszönöm, hogy ők énbennem bíztak Ameddig csak élek, értük élek én Köszönöm, hogy ők énbennem bíztak Ameddig csak élek, értük élek én. Őseim még régen azt akarták, Hogy legyenek a cigányok közt vajdák Tegyenek ők igazságot köztük Legyenek ők jóban-rosszban együtt Mert ahol az egység, ott van az erő. Legyenek ők jobban-rosszban együtt Mert ahol az egység, ott van az erő.

A következő két versszak ugyanez, lovári nyelven. Miskolctapolca egyik legszebb részére érkezünk, csodálatos a panoráma, és egy igényes ízléssel épített nagy családi háznál parkolunk le. A fővajda fia a Mercedes csomagtartójából egy összetekert keleti szőnyeget húz elő:

„Cigány nem megy vendégségbe cigányhoz üres kézzel, sőt valami maradandóval érkezik..." Borsod megye megválasztott vajdájától a bemutatkozás után rögtön azt hallom: „Mindegy, hogy mit hozott a Csaba, hiszen az ajándéka mindenképpen megtiszteltetés." Belépünk a házba - és már nem lepődöm meg a patyolattisztaságon és a tökéletes renden. A napsütötte nappali egyben van az ebédlővel és a tökéletes felszereltségű, nagy konyhával, ahol a vajda felesége, lánya és menye serénykedik.

A hatalmas asztalra pillantva érzem: ismét ízes traktára számíthatok. „Nekik több idejük volt a méltó készülődésre" - mondja a fővajda, hisz már délután van. Hát, igen: lecsó, gombás ragu, sült tarja, rántott csirkecomb, oldalas, csirkemáj, köretek - nem is tudok mindent felsorolni.

Az asztalnál egyedül ülök nőként. Az italokat a vajda fia és veje szolgálja fel, a nők a háttérből elő-előbukkanva ügyelnek arra, hogy minden rendben legyen. „Az asztalra tojásos nokedli és paprikás krumpli nem kerülhet soha, mert gyerekkorunkban csak azt ettünk - mondja Lakatos Attila rögtön az elején. - Gadnán, egy kis falucskában születtem, a cigánysoron az első ház volt a miénk. Egy szobánk volt, ott aludtunk valamennyien.

Nagyapám volt a soron a legidősebb, a cigányok hallgattak rá, és utána apámra is. Cigánybírók voltak, ami ugyanaz, mint a vajda, csak ez akkor még nem volt hivatalos poszt. Abban az időben a testi fenyítés is elfogadott volt, és ha egy fiatal nem viselkedett rendesen, annak lekeverhettek egy fülest, és a szülők csak annyit mondtak: jól tette, biztos megérdemelted.

Ez volt a cigánytörvény kicsiben. Nem kérdezték, miért vágta pofon - ez a lényeg. Vagyona nem volt, de tekintélye igen."

Az ősök nyomán, no meg ismertsége következtében keresték meg, hogy vállalja el Miskolc és környéke vajdai posztját. „Gondolkodási időt kértem, hisz ez nagy felelősséggel jár. Ha valahol baj vagy vita van, menni kell, nincs olyan, hogy nem érek rá. A cigányokat meg kell tudni szólítani, és azt csak egy igazi cigány tudja. A cigányoknak nagyon gyenge a lelkük, hisz elesett emberek. Alázatosan kell velük beszélni, nem lenézően, és akkor szót lehet érteni velük." És ő szót ért, mert nem felejti, honnan indult.

„Tizenhét éves voltam, amikor megnősültem - igazi cigány hagyomány szerint, egyszerűen elszöktünk. Huszonnyolc év telt el azóta, de még nem volt olyan, hogy ne együtt aludtunk volna.

Akkor 3500 forintot kaptunk a sógoromtól, ennyiből kezdtük az életet. Nem loptunk, nem csaltunk, csak ügyesek voltunk. Mindig az volt a vágyam, hogy legyen egy házam, két gyerekem, akiknek szintén biztosítani tudom a tetőt a fejük fölé. Szerettem volna egy tanyácskát, a városon kívül - az Úrjézusnak köszönöm, hogy megadta nekem -, ma már van két unokám is, a világ minden kincséért sem adnám őket!

Tulajdonképpen ennyit akartam, meg hogy a gyerekeimet taníttathassam - én nyolc általánost végeztem, de ők már főiskolára járnak. Mindig csak azt nézem, hogy a családomnak jó legyen. Ezt láttam az apámtól. A bányában dolgozott szegénykém, lapátolta a szenet, reggel magával vitt két zsíros kenyeret, de az egyiket mindig hazahozta, hogy nekünk legyen. Ha anyám megterített, megkérdezte: a gyerekek kaptak-e - addig nem kezdett el enni, hiszen ott volt hét éhes száj, valamelyik csibéje úgyis kért még.

Nem volt annyi, amennyi kellett volna." Ahogy körülnézek, kétségem nincs, hogy itt már van annyi, sőt több is, és nem csak a tányéron. Gyönyörű világos bőr ülőgarnitúra, díszes porcelán állólámpa, míves ebédlő, jacuzzi a fürdőben...

Aki otthon nem tanulta, vajon honnan lesi el az ízlést, a kultúrát? „Mi az amerikai filmekből tanultunk meg sok mindent - otthon egy kanál elég volt az ételhez, nem volt díszes teríték. Azt is ott láttuk, hogy ha vendégségbe megy az ember, illik virágot vinni, ezt a cigánytelepen nem leshettük el. De cigányok közt nem is szokás. Az én feleségemnek ugyan egy férfi se hozzon csokrot, se cigány, se magyar, majd én veszek neki!

A lakásunk a feleségem ízlése, de szerintem nem eléggé cigányos. Valahogy színesebbnek kellene lennie, rózsásnak, hivalkodóbbnak - nem ilyen pasztellnek -, pirosabbnak, zöldebbnek, másabbnak. A cigány mindig vágyik a szebbre, a jobbra, a mutatósabbra, és azt is szereti, ha ezt látják.

A családomnak ma már mindene megvan, sőt már másnak is adni tudok, mellettem nem mehet úgy el egy koldus, hogy ne kapjon valamit. Megtehetem, hála az Úrnak! Hadd hallja a Jó Istenke is!" Istennek kell szóljon a hála? Ez a kérdés refrénszerűen felvetődik bennem a beszélgetés közben. „Aki nem hozzá fordul, az buta ember.

A világon senkitől sem félünk, csak tőle, de tőle na gyon! Amikor apám felkelt, imádkozott, aztán délben és este is. A szememben ő a minta, tehát én is így élek. Ő annak idején belátta, hogy ha nem hoz el minket abból a kis faluból, akkor nem lesz belőlünk semmi. Ma is az a gond, hogy a vidéki cigányságnak nincs semmilyen lehetősége, csak segélyből tud élni. Munka kell, iskoláztatás - ezért próbálunk tenni mi, vajdák." Tenni másokért - de megengedhetné magának azt, hogy egyszerűen élvezi, amit az elmúlt évtizedekben elért? „Én már ellehetnék, mint polcon a befőtt. Megengedhetnék magamnak sok mindent, de hát minek?

Nekem nem ízlenek a nagy italok sem például. Megkóstoltam a whiskyt, de a házi pálinka szerintem finomabb. A kínai vagy a japán kosztot én ugyan meg nem eszem, a magyar konyha érdekel, a nokedli, a babgulyás, a sültek, a pacal, de az nagyon!

Az a kikapcsolódás, ha a hétvégén összegyűlik a rokonság a tanyán, vagyunk vagy ötvenen egy szalonnasütésnél, kiteszünk két bográcsot, malacot sütünk, eszünk, iszunk, és ez eltart reggeltől éjfélig. Utazhatnánk is persze, de nem megyünk. Azon vagyunk, hogy a gyerekek lássanak világot. Voltak már Olaszországban, Tunéziában, Görögországban, és nekem jobb érzés azt mondani, hogy ők jártak ott, mintha én mentem volna. Na jó, egyszer elmennék Szicíliába, ahol A Keresztapát forgatták, mert az a kedvenc filmem, nem is tudom, hogy hányszor láttam..."

A mobiltelefon csengőhangja is a film zenéje. Lehet, hogy vonzó a „keresztapaság"? „Keresztapja vagyok öt gyereknek! De amúgy nem. Ami nekünk kell, az az egészség, a szeretet, a megértés. Kastély - ugyan minek? Amire szükség van, az a béke, a megbecsülés, a tisztelet. Nem kell fenomenálisan élni - jó volt, hogy megkóstoltam a rosszat, és a fiamnak is azt tanítom, hogy meg kell becsülni a kicsit is.

Ki kell várni, ami jár. Nálunk rend van, nagyon szigorú vagyok: késés, hazugság nincs! Nekik mindig többet kell teljesíteniük, mert cigány gyerekek - erre nevelni az egyik legnehezebb feladat. Nekünk még Isten volt a tanítónk, az élet iskoláját jártuk - és jól kijártuk, áldom a Jó Istent... Amikor felszentelnek vajdának, meg fogom szólítani az apámat: na látod, Te Gadna vajdája voltál, én Borsodé lettem! Ő azt hitte, hogy belőlem soha nem lesz semmi, hát ez az egész ő végette van, és én igyekszem méltó lenni az emlékéhez! Több mi kellene?"

Szily Nóra

A nap képei