„Az én olimpiám” - Rio de Janeiro, 2024-es szemmel

Hetekig mást sem csináltam, mint Rio de Janeiróból készültem. Rongyosra olvastam a Magyar Olimpiai Bizottságtól kapott könyvemet, kinyomtattam a metrók és a buszok térképeit, felvettem a kapcsolatot a külügyi tárcával, a diplomáciai szolgálattal, nézegettem a kerületeket, s mire odaértem, kívülről fújtam azt, hogy hol találhatók az ötkarikás létesítmények. A nyárból a télbe mentem, aztán a szúnyogoktól való félelmemben, önvédelemből, egyetlen pólót és rövidnadrágot sem tettem a bőröndömbe. Kolodzey Tamás írása.

Első napomon a taxiból is alig mertem kiszállni, de már másnap metróra váltottam – hiszen bérletet kaptam a tömegközlekedési eszközökre –, később pedig a sajtóbuszokat használva teljesen egyedül és úgy közlekedtem, mint mondjuk Budapesten. A csarnokokból a stadionokba, az uszodából a tengerpartra, a lőtérről a szállodába csatangoltam.

Vigyáztam magamra: a csodás Maracanában tartott focidöntő kivételével sötétedés után nem kószáltam egyedül, kerültem a mulatókat, a nyomornegyedeket, a híres-hírhedt favelákat, és nem is ért semmi baj. A Rióról elterjedt közbiztonsági rémhírek egyébként nagyon sokat ártottak az olimpiának: a színhelyek általában félig-háromnegyedig teltek meg, a lelátókon olykor alig akadt magyar – holott a Zika-­vírust terjesztő szúnyoggal véletlenül sem találkoztam. A szívembe zártam Brazíliát, Riót, amelytől szebb fekvésű és adottságú világváros aligha akad a Földön.

Majd jönnek az esős, szürke őszi órák, s ha leülepednek az élmények, elkészülnek a szakmai elemzések.

Nyolc aranyat termeltünk, ez kiváló. Megőriztük helyünket a sportnagyhatalmak között, ezzel ismét ámulatba ejtettünk mindenkit. Magam is ennyit reméltem, és őszintén bevallom: engem is régen a hatalmába kerített a magyarmánia. Ugyanúgy szinte csak a legfényesebb éremben mérem teljesítményünket, mint itthon csaknem valamennyien, bár tudom: már a puszta kijutás is óriási fegyvertény volt. A Magyar Házban testközelből láttam, hogy sportdiplomáciában is nagyon erősek vagyunk, és kitörő örömmel fogadtam, hogy mintegy tizenötezren keresték fel „standunkat”: a vizitelők olimpiatörténeti kiállításunkat is megtekinthették, míg a más nemzetek otthonaiba csak egy vagyonért lehetett bejutni.

Tucatnyi meghívót kaptam saját házunkba, ahol – másokkal egyetemben – a hazai ízek mellett hazai italokat fogyaszthattam, és ha a jó kedvem úgy tartotta, akkor Thomas Bach NOB-elnökkel vagy Orbán Viktor miniszterelnökkel is annyi közös fotót készíthettem, amennyit csak akartam. Az kétségtelen, hogy Rióban alig esett szó a szeplőinkről, de azt nem is vártam, hogy néhány sportágunk képviselőit a Magyar Olimpiai Bizottság tisztségviselői, vagy éppen a jelen lévő szakemberek marasztalják el. Ez nem is lett volna helyes lépés a kinti a napokban: majd jönnek az esős, szürke őszi órák, s ha leülepednek az élmények, elkészülnek a szakmai elemzések, az illetékesek bizonyára feltárják azt, hogy néhány műfajunk miért maradt el a várakozástól.

Több prezentáción jártam, hiszen az úgynevezett Agenda 2020 jegyében Budapest is kandidál a 2024-es olimpiára. Miután Rio földjére léptem, sajátos szempontrendszerem alapján nagyítóval vizsgálódtam. Osztottam és szoroztam: mire lesz, lehet képes a magyar főváros. Rengeteget kérdeztem a nemzetközi szervezetekben dolgozó címviselőinktől, akiktől arra kértem választ, hogy milyen alapon szavaznak majd a NOB tagjai.

Számít-e a magyar sportmúlt, az eredményesség, Budapest földrajzi elhelyezkedése, vagy a mindenható pénzlobbi dönt Los Angeles, Párizs vagy Róma javára. Őszinte válaszokat kaptam, ilyeneket: ezt senki nem tudja, képtelenség belelátni a szavazásra jogosultak fejébe, ráadásul nem ismerjük a színfalak mögött zajló játszadozásokat. Az Rióban, a nagy távolságok olimpiáján is kiderült számomra, hogy ha az anyagiak, a bankókötegek számítanak, akkor nincs esélyünk, ha viszont a vokssal rendelkezők a mozgalomban elért egykori dicsőségeinket és jelenünket akarják díjazni, akkor labdába rúghatunk. Azt is megtudtam, hogy csak és kizárólag 2024-re hajtunk, most tovább egy centiméterrel sem nézünk.

Kolodzey Tamás