„Az iskola a szellemi élet része. Szabadság nélkül nem tud működni”

Debrecen, Miskolc, Nyíregyháza - A legkisebb faluban is ott volt a magas, a korszerű tartalmat hozó európai kultúra. Interjú Vekerdy Tamás pszichológussal.

Vekerdy Tamás előadására várták az érdeklődőket a közelmúltban a Hámori Waldorf Iskola gimnáziumába. A téma a kamaszkor volt (az előadást kétszer kellett megtartani, mert az érdeklődők egyszerre nem fértek be a nagy színházterembe). A magyar oktatáskultúra helyzetéről kértük a közismert pszichológus véleményét.

Senkinek sem lehet több joga a másiknál..." Vekerdy Tamás

Mi a véleménye arról a tendenciáról, hogy az állam egyre több iskolát átad az egyházaknak?

Vekerdy Tamás: Én magam egyházi iskolába jártam, a budapesti Lónyay Utcai Református Gimnáziumba. De egyházi iskolába járt apám is, Hódmezővásárhelyen a Bethlen Gábor Gimnáziumba, amit ráadásul a város megbízásából tudomásom szerint a lelkész dédnagyapám alapított, szervezett meg. Egyházi iskolában, reformátusban, Debrecenben egyházi iskolákban (Dóczy, tanítóképző) tanított az egyik nagybátyám és a felesége is. Igazgatók is voltak. A nagybátyám aztán még a debreceni teológián is tanított… Amikor a nyolcvanas években az ifjú Bibó István megkezdte a budapesti református gimnáziumok újjászervezését, én is csatlakoztam ehhez a mozgalomhoz, ha jól emlékszem, egyhavi fizetésünket ajánlottuk fel az alapítvány céljaira beugróként… Ez a református gimnázium, ahova én jártam a Lónyay utcába, nagyszerű volt. Angolszász orientációjú, demokratikus, liberális iskola, kitűnő tanárokkal. Mint Sain Márton, a jeles matematikus, Lengyel Lajos, a filozófus-nyelvész, Takács tanár úr, aki egy életre belénk plántálta a történelmet ugyanúgy, mint a világ földrajzát. A gyerekek közt ott volt a szegényparaszti származású Tóth Zsiga ugyanúgy, mint a báró Bánffy család gyermeke, az örmény Kalpakián Oán ugyanúgy, mint evangélikus, katolikus és zsidó osztálytársaink. Remek volt ez a színesség! És nagyon sokat adott nekünk. És persze nagyszerűek voltak az olyan katolikus iskolák is, mint a piaristák, ahol például Szerb Antal is nevelkedett, vagy az egyéb rendek, egészen a nagyszerű Pannonhalmáig, hogy a pesti evangélikus gimnáziumról ne is beszéljünk, amely világhírességek sorát adta a matematikus Rácz tanár úr remek munkája nyomán. Mindezt azért mondom el, hogy nem vagyok az egyházi iskolák ellensége, de a mai egyházi iskolák gyakran okoznak súlyos csalódást a régi jó hírük miatt őket kereső szülőknek és gyerekeknek is.

Mi hiányzik ebből az oktatási szisztémából?

Vekerdy Tamás: Hol vannak már a régi elkötelezett szerzetes és nem szerzetes tanárok; eltűntek, és sokan ma úgy gondolják, hogy az egyházi iskolát csakis a gyerek nélkül elgondolt „szigor” jellemzi, a nagyfokú pedagógiai tudás és empatikus művészet helyett, ami a régiek jellemzője volt. Na meg persze a jelszavak szintjén – csakis a jelszavak szintjén! – megvalósuló nemzeti-politikai elkötelezettség. Emlékezzünk a régi mondásra: „Van, aki száján hordja hitét és hazáját, van, aki a szívében. Az elsőnek egy szavát se hidd!” Eszembe jut még Ferenc, az assisi, akit a katolikusok Assisi Szent Ferencnek neveznek, a mostani nagyszerű pápa nagyszerű példaképe. Egyszer, amikor kiküldte tanítványait, hogy térítsenek, prédikáljanak, lelkükre kötötte, mint hajdan a názáreti mester: Erszényt ne vigyetek, azt egyétek, amit előtökbe adnak, egy öltözet ruhátok, egy sarutok legyen – és így tovább, de mindehhez még hozzáfűzte: És ha az utatok kivilágított kastély mellett visz el, ahol bent lovagok hölgyeikkel esznek, isznak, dorbézolnak, mindig tudnotok kell, hogy ők mind jobbak nálatok. A barátok, a testvérek meghökkentek. Hogyhogy? Mert mentesek a két legnagyobb bűntől, ami titeket mindig fenyeget, a gőgtől és a képmutatástól. Na, ettől a két bűntől nem mentesek a mai egyházi iskolák és tanáraik, tisztelet a kivételnek. Mert ilyenek persze vannak. De most kicsit közelebb rukkolva az iskolákhoz, senkinek semmi köze nincs ahhoz, legkevésbé az államnak – és ezt kimondja az Európai Parlament 1984-es március 14-ei határozata –, hogy az állampolgárok milyen iskolát akarnak, csinálnak maguknak és gyerekeiknek, hogy kik hozzák létre és tartják fenn ezeket az iskolákat. Az államnak csak arról kell gondoskodnia, hogy a gyermekek jogait sérelem ne érje, hogy ne neveljenek gyűlöletre és így működésük törvényes legyen. Egyházi iskolák természetesen ugyanúgy lehetnek, mint egyesületi, alapítványi vagy másfajta magániskolák, az államnak azonban kötelessége iskolákról gondoskodni, ilyet alapítani nem akaró vagy nem tudó adófizető állampolgárai számára is, amelyek viszont nem lehetnek világnézetileg elkötelezettek. (A finanszírozásban – a határozat értelmében – nem lehet különbség!).

Kinek jó ez, mi motiválja a mostani törekvést?

Vekerdy Tamás: Ma a kormány kimondottan arra törekszik, hogy egyrészt központilag megmondja, hogy mit, mikor, hogyan csináljanak, tanítsanak az iskolák, másrészt az egyházi, az ideológiailag a kormánnyal azonos ideológia mellett elkötelezett egyházi iskoláknak primátust ad, nagyobb összeggel támogatja őket, és nyíltan bevallja, hogy célja a minél több egyházi iskola létrehozása, ahol a gyerekeket „jó kereszténnyé és jó magyarrá” nevelik. Nem a célkitűzés tartalmával van a baj, hanem magával a célkitűzéssel! Ideológiai célt kitűzni egy iskola elé, ez az iskola megrontását jelenti. Az iskola autonóm és autonómok az egyes tanárok és autonóm a szülő és a család, hogy eldöntse, milyen nevelést óhajt adni és adatni gyermekének. Arról már nem is akarok beszélni, hogy kétségbeesve nézi az ember, a mai egyházak az evangéliummal nem azonosítják magukat. Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni a mennyeknek országába? Megkérdezhetnénk Ferenc nevében is: elég szegények a mi egyházaink? Vagy nagyon is gazdagok? Nem estek-é netán a mohóság bűnébe: pénzt, pénzt, pénzt!? Vajon úgy tartják-e, ahogy a názáreti mester, hogy nem a vallása minden parancsát betartó, a templomi első sorban büszkén feszítő, saját tökéletességéért köszönetet mondó hívő igazul meg a templomból kijövet, hanem a szegény bűnös, a vámszedő, aki csak hátul áll meg a templomban, mert méltatlanként nem mer előre menni, ott könyörög a megigazulásért? (Az első, a kőkeményen „konzervatív” farizeus – neve ma, de csak ma, képmutatót jelent; nem véletlenül.) A nevelésnek két paradigmája lehetséges: az első – legyél, aki vagy (halhatatlan lelked és az abban élő isteni rendelés vagy a természeti törvényprogram szerint, ebből a szempontból most mindegy), én ehhez foglak hozzásegíteni. A második – legyél, akivé én akarlak tenni! Ez az örök lázadások, vagy ami még rosszabb, a megkeseredés, a depresszió és az agresszió útja. A mai egyházi iskolák gyakran tévednek ebbe a zsákutcába.

Napjaink témája a Közép-európai Egyetem ügye, mi a véleménye erről?

Vekerdy Tamás: Azerbajdzsánba visszaadjuk a baltás gyilkost, akit elnöki rendelettel tüstént szabadon engednek, és magas ranggal jutalmaznak, majd a mi miniszterelnökünk felesége gratulál ugyanitt az elnök feleségének, akit ugyanez az elnök kinevezett a saját helyettesének… A kormány képviseletében a mi külügyminiszterünk a feltehetőleg elmebeteg Dutertével, a manilai gyilkossal parolázik (egyelőre hétezer embert ölt, öletett meg), elsőként a még annyira, amennyire épeszű világ diplomatái közül. Húst ad el neki, hangsúlyozva, hogy nem kívánja kritizálni egy másik kormány cselekedeteit… Ezenközben fognak egy embert, Sorost, aki már anno vastüdők és más drága gyógyászati gépek tömegét vette magyar kórházaknak, magyar betegeknek. Ez a gonosz zsidó, ez a világösszeesküvő, aki vastüdőt vett a betegeknek a kórházba, akinek legnagyobb bűne, hogy a nyitott társadalom híve, hogy nem szereti se a fasizmust, se a nemzeti szocializmust, se a bolsevizmust. (Mert mi ezeket, úgy látszik, szeretjük.) Ez a gonosz ember, ez a bűnbak – mert bűnbakok mindig kellenek a zárt társadalmakban, legyenek zsidók, svábok, örmények vagy mások – elment Boszniába, amikor ott szétbombázták a vízvezetéket, és gondoskodott arról, hogy mégis legyen az embereknek mit inniuk. Ez a szörnyű alak ’91 után, mikor a magyar államnak 81 milliója volt évente az iskolák fejlesztésére, négymilliárdot adott ide erre a célra, rábízva a magyarokra, hogy ezt hogyan és mire költik. Aki szavazatokat akar maximálni, annak mindig kell egy aktuális ellenség, a zsidó, a burzsuj, a migráns, Soros, a civil szervezetek. Az egyetemi autonómiát már súlyosan megrongálták – és ez az egyetemek működésképességét veszélyezteti egyetemként, illetve mondhatnánk, már meg is szüntette. És ez az egyetem, a CEU még autonóm. Na, ez tűrhetetlen! Az autoriter rendszer, a központi erőtér nem bír elviselni egy tőle független autonómiát. Se az emberek nem lehetnek autonómok, csakis szolgák, kiszolgálók, vagy egyenesen rabszolgák, se az intézmények. Hosszú távon ez súlyosan érinti egy nemzet boldogulását.

Melyek voltak a „haladó hagyományok”, értékes iskolák?

Vekerdy Tamás: A reformáció és ellenreformáció idejétől kezdve nagyszerű egyházi iskolák voltak Magyarországon. Sőt! Kialakult a partikulák rendszere. Mi volt ez? Apáczai Csere János, Misztótfalusi, Károli és még talán Káldy is, az első bibliafordítók frissen érkeztek haza, mint fiatal emberek a német, holland, angol egyetemekről, ahol „ösztöndíjjal” jártak, és hozták magukkal haza Európát (a bibliai filológiát ugyanúgy, mint Descartes-ot és társaikat) és vitték le a legkisebb falvakba is. Mert ezekben a legkisebb falvakban működtek az alma materek, a nagy központi iskolák (Debrecen, Nagyenyed s a többi) partikulái, részecskéi. A legjobb tanulókkal aztán bementek az alma materbe – a tápláló anyába –, és ott folytatták tanulmányaikat. Önképző köreikben vitákat rendeztek, művészetekkel foglalkoztak…

Ennek is voltak előzményei?

Vekerdy Tamás: Ha még jobban visszanyúlunk az 1200-as évek Európájába, akkor azt látjuk, hogy a diákság egyszer csak felkerekedik és otthagyja régi egyetemeit, felírva a falakra, hogy Haec scholae non me capit – vagyis, hogy ez az iskola itt nem tart engem. És elmennek az akkor létesülő új, modern egyetemekre, a Sorbonne-ra, Oxfordba, Bolognába, Páduába… Mit hoztak ezek az új egyetemek a régiekkel szemben? A régiekben lectio volt, azaz felolvasás (ebből jön a lecke szó), felolvasták a régi, nagy mestereket, Arisztotelészt, az egyházatyákat, néha valamit a latinra fordított Bibliából, a Vulgátából. Az új egyetemeken viszont ehhez hozzávették a disputát, a vitatkozást! Húsvét előtt a Sorbonne-on „mindent” vitatni lehetett, ezért nem ért re­torzió senkit. Angliában ilyen mondások születtek: Amiről ma Oxfordban vitatkoznak, holnap attól ég lázban egész Anglia. Ezek az egyetemek – melyek a 14–16 évesek iskolái voltak! – már akkor sokkal többet tudtak az életkori sajátosságokról, mint a mi mai iskoláink. Hiába mondják a Szilícium-völgy nagyjai és Nyugat-Európa kutatói, hogy a most kialakuló társadalomban két érték lesz, a kreativitás és a kritikai szellem, ezt a mi iskoláink képtelenek elfogadni, és halott, érthetetlen tudással töltik a diákfejeket, felejtésre ítélt tudással, ami azt a benyomást kelti, hogy a világ unalmas és érthetetlen és ugyanígy az ember is. Ami persze nem igaz. Mi jelenleg a vitát, a kételkedést és a kreatív gondolkodást egyként „szemtelenségnek” tekintjük. Az ilyen társadalom, az így felnövő társadalom pusztulásra ítélt.

Mikorra tehető a magyar oktatáskultúra „aranykora”?

Vekerdy Tamás: Persze a régi egyházi iskolákban is voltak bajok, tudjuk ezt Nyilas Misi történetéből is – Én nem akarok debreceni diák lenni! –, de mégiscsak ott voltak az angolszász mintára kialakult önkormányzás szervei, az önképzőkörök is, diák- és tanárelnökökkel… A magyar kultúra utoljára a 16. században volt élő, amikor a legkisebb faluban is ott volt a magas, a korszerű tartalmat hozó európai kultúra, míg a falvak nyelvi mélységeiből az adekvát formát kaphatta meg, amit Károli zseniális bibliafordításában is élvezhetünk. Ez aztán eltűnt, mondja Karácsony Sándor (és ebben vele Kodály is egyetért), és ezt a szakadékot az alsó néposztály formaadó ereje és a szofokrácia érvényes, korszerű tartalmai között csak a zseniknek sikerült átütniük, mint például Ady, Bartók, József Attila.

Mi jelenthet ma megoldást?

Vekerdy Tamás: A Waldorf-iskola megalapítója, Rudolf Steiner is foglalkozott azzal a kérdéssel, ami a 19. század sok jeles elméjét nyugtalanította. A francia forradalomban felmerült zseniális hármas jelszó – szabadság, egyenlőség, testvériség – hogyan is valósítható meg? Ha szabadság van, nincs, vagy legalábbis veszélyeztetve van az egyenlőség. Ha az egyenlőséget valósítjuk meg, oda a szabadság! És ezt a testvériséget, ezt hogyan kell érteni? Jámbor, ámde megvalósíthatatlan óhaj? A mi Eötvös Józsefünket is foglalkoztatta ez a kérdés a 19. század uralkodó eszméiről írt nagy művében. Rudolf Steiner a kérdésre a következő választ adta: Az eljövendő idők hármas tagozódású társadalmában – és amíg ez valahol meg nem valósul, egyre szörnyűbb háborús kataklizmák fogják megrázni az emberiséget – a szabadság a szellemi élet attribútuma lesz. Teljes, korlátozatlan szabadság! Művészet, tudomány, vallás – és ezen belül természetesen az iskola, a szellemi élet része – szabadság nélkül nem tud működni. Megfullad, elhal. Míg viszont az egyenlőség a jogi, politikai életben kell, hogy érvényesüljön. Senkinek nem lehet több joga a másiknál… És végül a testvériség, a szolidaritás – a szociális háló kifeszítése – a gazdasági élet jellemzője kell, hogy legyen. Ennek szellemében dolgoznak kollégáim, a tanárok és a szülők a Hámori Waldorf Iskolában.

- Pap Gyula -