Vakaró

Vannak, akik azt mondják, Egyiptomból származunk és vannak, akik szerint India északi részéről kezdtünk el vándorolni. Ez a kulturális sokszínűség ételeink elkészítésében is megfigyelhető. A vakaró az indiai nanhoz hasonló, ami egy kenyérféle. Hasonló a mexikói tortilla-hoz, vagy a törököknél a pitához. Elkészítése pofonegyszerű: liszt, víz, só, szódabikarbóna. Ennek is létezik több változata. Régen sparhelten sütötték, ma már sütőben készül.

A recept nálunk generációról generációra száll. Rengeteget tanultam nagymamámtól és anyukámtól, akik megtanítottak arra, hogy csak akkor finom az étel, hogyha szívből főzzük a szeretteinknek. A mi kultúránkban szégyen, ha egy lány nem tud főzni, illetve takarítani, mert az az jelenti, hogy nem fogja tudni rendben tartani a saját családját. A mamám ezért mindig „befogott” segíteni. Nem éreztem kényszernek vagy kötelező feladatnak, mert közben ott volt anyukám is, akik folyton meséltek nekem vicces, családi történeteket. Nálunk mindig jó hangulat van, főzésnél meg főleg.

Imádom mikor a nagyim töltött káposztát csinál és süt hozzá vakarót. Ha készen van, akkor anyukám elővesz egy huzatot, belerakja a kenyeret, betakarja, majd mikor már nem olyan forró, lepedőn keresztül kell törni belőle. Az a jó vakaró, ami kívül ropogós, belül pedig puha és nem esik darabokra vagy éppen nem szivacsos.

Váradi Georgina 11.d Miskolci Zrínyi Ilona Gimnázium