Fejfelkapás

Ha nagyon jó formát mutatnak majd a srácok, akkor talán eljuthat valamelyikük a harmadik fordulóig. Molnár István írása.

Volt olyan időszak, főleg szűk három évtizede, amikor alig vártam, hogy elkezdődjenek a nemzetközi kupaküzdelmek, és láthassam az egyetlen „királyi” tévén, fekete-fehérben az éppen aktuális magyar focicsapatot – vagy egy világsztárt, mondjuk Maradónát az Újpest ellen. Aztán ha ezt elmulasztottam, lázasan szaladtam másnap a Népsportért, vagy fennmaradtam egy nappal később a kupanapos összefoglaló miatt, amelynek alámondói többnyire Knézy Jenő vagy Gulyás László sportriporterek voltak.

Legutóbb a Diósgyőr esetében jött vissza ez az érzés, a piros-fehérek ugyanis három éve indulhattak a kupában, mert bár nem nyerték meg az MK-döntőt a Puskásban, a győztes Újpest ki volt tiltva a nemzetközi porondról, s így a jog a DVTK-ra „szállt”. Ezrek vándoroltak a hazai meccsekre, megfelelő helyi stadion híján Debrecenbe, Nyíregyházára, de százak mentek Máltára, Lovecsbe, és még Krasznodarban sem maradt üresen a vendégszektor.

Szóval nekiveselkednek a mi országunk képviselői, megint kapunk egy képet, hol is tartunk, ki tudunk-e pipálni egy máltai, egy lett riválist – izraelit nem hiszem. Ha nagyon jó formát mutatnak majd a srácok (értsük ezalatt az összes nemzetköziző csapat összes labdarúgóját), akkor talán eljuthat valamelyikük a harmadik fordulóig, ami mostanság a végállomást szokta jelenteni.

Ha netán egyikük kirukkol valami óriási játékkal, eredménysorral és lép még egyet (kettőt), na akkor fogom felkapni a fejem, s csettintek: azért van némi remény…

- Molnár István -