Születésnap - Marosi Paula hetvenöt éves

Budapest, 2011. november 2., szerda (MTI) - Csütörtökön lesz 75 éves Marosi Paula olimpiai és világbajnok tőrvívó.

Fivérének, a melbourne-i olimpián ezüstérmes párbajtőrcsapat tagjának példáját követve kezdett vívni. Technikás, igazi csapatember volt, aki nyolc magyar bajnoki címhez, sőt BEK-győzelemhez is hozzásegítette klubját, az Újpesti Dózsát. Két olimpián szerepelt, Tokióban tagja volt az arany-, Mexikóban pedig az ezüstérmes válogatottnak. Világbajnokságokon is egy-egy első és második helyezést ért a válogatottal.

"Túl a hetvenen élem a nyugdíjasok életét - mondta az MTI megkeresésére az ünnepelt. - Már az unokáknak sincs annyira szükségük rám, mint korábban, hiszen felnőttek, egyikük 25, a másik 27 éves. Persze, egykori mindenemtől, a sporttól nem szakadtam el, rendszeresen ott vagyok az Olimpiai Bajnokok Klubja rendezvényein, és egykori vívótársaimmal, a lányokkal is tartom a kapcsolatot. Rejtő Ildivel, Sákovicsné Dömölky Lidivel, Szolnoki Marival, Bóbis Ildivel és Mendelényiné Ágoston Judittal rendszeresen összejövünk, hol itt, hol ott. Van, hogy havonta találkozunk, vagy akkor, amikor valamelyikünknek eszébe jut és összehívja a többieket. Ilyenkor megbeszéljük, mi történt velünk a legutóbbi találkozás óta, és persze a vívás is előkerül."

Marosi Paula hozzátette, hogy első unokája megszületése után távolabb került szeretett sportágától, azóta csak egy-egy versenyre megy ki, ha meghívja a szövetség, egyébként újságban vagy tévén követi az eseményeket.

A Tokióban szerzett aranyérméről így beszélt:

"Anyukámnak köszönhetem, nélküle nem lettem volna olimpiai bajnok. 1960-ban elváltam, ottmaradtam egy négyéves kisgyerekkel. Megkérdeztem anyukámat, hogy számíthatok-e rá, segít-e, mert szeretnék még vívni. Ő mellém állt, így gyermek mellett is folytathattam a pályafutásomat és értem el a sikereket. Nagyon szerettem vívni! Tizennégy éves koromban kezdtem a Semmelweis utcai teremben, ott vívtak az OSC és a Honvéd versenyzői. Valójában a már vívó bátyám hatására választottam, mert megtetszett, amit csinál, beleszerettem ebbe a sportba. Nagyon jó sport, fizikailag és szellemileg is igénybe vesz. A Honvédban kezdtem, de sikereimet a mai UTE elődjében, az Újpesti Dózsában értem el a legendás Szepi bácsi, Hátszegi József irányítása mellett. Amikor ránézek az aranyérmemre, eszembe jut Tokió, az a különleges világ, a japán emberek fegyelmezettsége. Egyszer lekéstem a menetrend szerinti buszt, mert másodpercre pontosan indult minden, és felültem a következőre. Szégyelltem magam, mert csak egyedül ültem azon a járaton, mégis mindenki utat adott az +olimpiai busznak+, segítette a haladást. Nézőként igyekeztem egy helyszínre, drukkolni akartam a többieknek. Versenyről, edzésről soha egy percet sem késtem, a mentalitásom nem engedte volna meg ezt!"

Marosi Paula pályafutásának a csúcsa a tokiói csapatverseny, az ott aratott diadal értéke egyre nő, hiszen azóta sem tudott olimpiát nyerni a magyar női tőrválogatott.

"Persze, az olimpiai arany a legfényesebb, de én ugyanilyen büszke vagyok a Dózsával szerzett BEK-győzelemre, bár sosem volt olyan sajtóvisszhangja, mint amit megérdemelt volna. Nekünk sikerült legyőznünk a válogatottbeli nagy riválist, a szovjet csapatot, ugyanis akkori ellenfelünk megegyezett a válogatottal. Indult a Dinamo, és abban összeszedtek minden "dinamóst", nem számított, hogy az éppen moszkvai vagy kijevi Dinamo. Nagy fegyvertény volt az a BEK-győzelem. s nagyon szép emlék a mexikói olimpia is, ahol ugyan +csak+ ezüstérmesek lettünk, és a döntőben nem kaptam szerepet, de addig vívtam, és nem is rosszul. Az az olimpia is csodálatos helyszínen volt, ahova ma sem juthat el mindenki, akkoriban különösen nem, hiszen nem lehetett utazni. Mi viszont bejártuk a világot. Nem panaszkodom, szép pályafutásom és jó munkahelyem volt. Amikor nyugdíjas lettem, akkor került iskolába a nagyobbik unokám, és akkor kezdődött életem egyik legszebb időszaka: mindennap én mentem érte az iskolába."

Az unokák és a sport kapcsolatát is érintette visszaemlékezésében Marosi Paula. Elmondta, hogy a kisebbik úszott, aztán atletizált, mert a nagyobb azt csinálta, amikor pedig a nagyobbik sérülés miatt abbahagyta a sportolást, mindketten búcsút mondtak a sportnak.

"A vívásról egyébként hallani sem akartak, hiába noszogattam őket. Talán bennük motoszkált, hogy a nagyi sikereit nem tudják megismételni, és inkább bele sem kezdtek."

- MTI -