Kicsi – nem kicsit, de – hazatért

Miskolc - Bukovszki Mónika úgy érzi, mintha el sem ment volna a DKSK-tól.A múlt hét elején jelentette be Szabó Tamás, a DKSK-Miskolc NB I/A csoportos női kosérlabdacsapatát működtető gazdasági társaság ügyvezetője, hogy a következő szezonban a piros-fehérek játékosa lesz Bukovszki Mónika, aki 8 év után tér vissza szülővárosába, nevelő klubjához.

A 33 éves irányító, aki az utóbbi három évben a Zalaegerszegi TE NKK-ban sportolt, a visszaszerződése napján már a régi kerékvágásban haladt, a Calypso étteremben költötte el ebédjét.

– Minden Miskolchoz köt, a szívem mindig is itt volt, annak ellenére, hogy nem itt sportoltam, ezt tudták rólam a három közbeeső állomáshelyemen, Szekszárdon, Targovistében és Zalaegerszegen is, és szerencsére elfogadtak ezzel együtt – mondta a Kicsi becenévre hallgató játékos. – Amikor legutóbb az imádott városom, rajongott csapatában játszottam, idejártam ebédelni a Városház térre, és amikor eldőlt, hogy visszajövök, kértem, hogy amennyiben lehetőség van erre, és még mindig a klub támogatója ez a vendéglátóhely, akkor én járhassak ide. Azért, mert nekem fontosak az ismert helyek, az ismerős emberek. És most tényleg úgy Isten igazából úgy érzem, hogy itthon vagyok, sőt, tovább megyek, mintha el sem mentem volna!

Meg akarta mutatni

De nyolc éve mégis így tett, az akkori okokról, közel egy évtized távlatából a következőket mondta Bukovszki Mónika:

– El kellett akkor mennem, mert úgy éreztem, be kell bizonyítanom magamnak, hogy többet érek annál, mint, amikor gondoltak rólam. Meg akartam mutatni, hogy ha van velem szemben bizalom, akkor lehet rám számítani. És, amikor elmentem, abban reménykedtem, hogy képes leszek majd olyan játékra, ami alapján egyszer talán majd visszahívnak, és leszek én még a DKSK játékosa.

És lőn. Az irányító szíve, mint mondotta, végig itt maradt, de most már fizikai valójában ő is itt van. És így már nem kérdés, hogy a következő szezonban ki viseli majd a 9-es mezt.

– A karomra tetovált számra gondol? – kérdezett vissza a kosárlabdázó. – Én azon kevés játékosok egyike vagyok, aki nézőből, vagy talán nem túlzást azt mondanom, szurkolóból lettem sportoló. Volt is ebből a kettősségből pici gond, mert a nevelő edzőm, Áron Balázsné, Kati, akit nagyon szeretek, és tisztelek, úgy vélte, hogy egy játékosnak nincs keresnivalója a ,,B” középben, a leghangosabb drukkerek között. De mit csinálhattam volna, ha egyszer én onnan jöttem? Hiába voltam a Zalaegerszeg játékosa az elmúlt években, ha a DVTK focicsapata ott játszott, én is a vendégszurkolók között álltam, mert a focit is imádom, és nagyon hiányzott az elmúlt években a csapat, mert csak ritkán jutottam el a meccseikre. A tetoválásom pedig gyerekkori élményre vezethető vissza. 11 éves voltam, amikor eldöntöttem, látva az akkori remek csapatot, hogy én is kosárlabdázó akarok lenni. Mivel a nagy kedvencem, későbbi példaképem Madaras Judit, aki a csapat akkori irányítója volt, a 9-es mezben játszott, én is ezt néztem ki magamnak...

Nagyon jó itthon

Arra a felvetésünkre, hogy ez a beszélgetés kis híján, hasonló elemekkel, egy éve is elkészülhetett volna, hiszen tavaly is hívták vissza, a Diósgyőrhöz, az irányító a következőket mondta:

– Hívtak, igen, de nekem akkor már aláírt szerződésem volt, és nem tudtam jönni. Most hamarabb kerestek meg, és azért most már én is számítottam erre valamelyest. És még egyszer mondom, vagy akár kiabálom is örömben, bele a világba: nagyon jó, hogy itthon vagyok!

Bukovszki Mónikánál arról is érdeklődtünk, hogy mivel lenne elégedett a visszatérésének évében.

– Csapatban, a DKSK-ban gondolkozom, számomra az egyéni mutatóim másodlagosak – válaszolta a Kicsi becenevű játékos. – Szeretnék annak a részese lenni, hogy a Diósgyőr visszakerül oda, ahol fénykorában volt, amikor érmes helyezésekért játszott a bajnokságban, amikor népes tábor előtt, nagy győzelmeket ért el a csapat. Ezen kell dolgoznunk mindannyiunknak, mert a város, az itt élő emberek ezt nagyon megérdemelnék.