Button nélkül folytatódik tovább a Forma-1-es cirkusz

Az egyik szemem sír, a másik nevet. Sír, mert Jenson Button a Forma-1 egyik legkedvesebb figurája és nagyszerű bajnoka, akit mindenki hiányol majd a paddockból, a másik nevet, mert készpénznek vehetjük, hogy az angolok kiváló sportolója ezek után is boldogan éli majd tovább életét, valószínűleg Mark Webber társaságában a hosszútávú autóversenyek mesés világában.

Bár nem akar az ember ünneprontó lenni, tény, hogy Button eredményei kicsit megosztják a közvéleményt. A többi aktuális világbajnokhoz képest valamiért néhányan hajlamosak ugyanis alulértékelni az angolt 2009-ben megnyert bajnoki címe ellenére is. Talán azért van ez így, mert a McLaren pilótája nem „a klasszikus versenyző” megtestesítője, aki erős egója vagy konfliktusok és véres csaták révén érte el azt, amit. A Frome-ból származó pilótának soha nem akadt nagyobb problémája egyetlen kollégájával sem, pedig csak csapattársból elfogyasztott körülbelül tízet. Tizenhat év alatt olyan erős karakteres személyekkel is dolgozott együtt, mint amilyen a vele szemben eleinte kemény kritikákat megfogalmazó Jacques Villeneuve, a nagyvilági Lewis Hamilton, vagy a mindig vezérszerepre törő Fernando Alonso. Mégis mindenkivel tisztességesen kijött. Talán elhibázott dolog gyakran azt hangoztatni, hogy az igazán nagy bajnokok milyen önzőek és követelőzőek, akik körül szinte kötelezően forrnia kell a levegőnek. Jenson nem ez a típus. A már harmincöt esztendős versenyző egy intelligens, nyugodt, nyitott srác, akit mindenki szeret, és aki amellett, hogy a futamgyőzelmekre és bajnoki címszerzés(ek)re tette fel az életét, mindig oly módon utazgatott a nagyvilágban a Forma-1-el, hogy sokakkal ellentétben közben ne felejtse el élvezni is azt, amit csinál. Lehetőleg F1-es léte minden pillanatát. Karriere legnagyobb részében a tavaly januárban elhunyt híres papával és egyben cimborával, John Buttonnal és számos barátjával a társaságában. Ő másképp volt a maga módján különc, mint Raikkönen vagy Hamilton.

Már Jenson F1-be jutása sem volt mindennapi, hisz a maga idejében, az ezredfordulón amolyan Verstappeni módon, rövidke Forma-3-as múltjával 19 évesen esett be az F1 kapujába. Azon kevesek közé tartozik, akiknek konkrétan párbajt kellett vívniuk egy tesztelésen, esetében a jóval rutinosabb Williams tesztpilótával, a brazil Bruno Junqueirával az üléséért. A grovei csapatnak mindig is volt egyfajta vonzalma a dél-amerikai ország felé, hisz az évek alatt Nelson Piquet-től, Ayrton Sennán és Antonio Pizzonián át, egészen Rubens Barrichellóig, Bruno Sennáig vagy most épp Massáig nagyon sok brazil versenyzett a csapatnál. Akkoriban a Petrobras olajvállalat révén egyértelműen Junqueira volt a favorit a Forma-1-ben alulteljesítő Alex Zanardi megüresedő helyére, de a tulajdonos Frank Williams harcostársa, Patrick Head a pályán látottak után nem volt hajlandó lemondani a brit fenegyerekről. Az angolok legnagyobb örömére persze, hisz a hatalmas autósport hagyományokkal rendelkező ország épp a visszavonuló Damon Hillt és az utolsó évét taposó Johnny Herbertet könnyezte. Jenson a legjobbkor érkezett, és ellenállhatatlan személyisége és vidámsága egyenesen kirobbantotta hazájában a „Button-mániát”. Bár az ifjú angol titán csupán egy évet töltött a hazai csapatnál, hisz 2001-ben helyet kellett adni a szupersztár CART bajnok Juan Pablo Montoyának, Ralf Schumacher pedig a BMW motoros érában németként érinthetetlennek számított. Ennek ellenére a Williams-Head páros tudta, hogy egy csiszolatlan gyémántra bukkantak, aki nem véletlenül később időről időre ismét a grovei egyesület látókörébe került.

Button, aki a mostanság igen fiatalon érkező pilóták kapcsán maga is bevallotta, hogy kezdetekben még nem volt megérve a Forma-1-re, a Benetton gyári Renault-vá alakulása előtt (minő véletlen, 2002-re virradóra is ez volt a helyzet) a csapat leggyengébb autójának volánja mögött még nem tudott brillírozni. Sőt, a híres csapatfőnök Flavio Briatorénak erős kétségei voltak az akkor inkább playboy életet élő srác kvalitásaival – vagy inkább hozzáállásával - kapcsolatban, így 2002 nyarán bejelentette, hogy Fernando Alonso érkezése miatt a Jarno Trullit év végére legyőző angolnak távoznia kell a csapattól. A British American Racing alakulatával együtt nőve azonban Jenson hamar a csúcskategória egyik főszereplőjévé vált. A benne kétkedőknek akkor bizonyította be igazán, hogy mennyit ér, amikor a Ferrari legerősebb évében, 2004-ben tízszer is a dobogós helyeken pezsgőzhetett. Ekkor már nem csupán otthon, de a csúcskategóriában is ő bizonyult a legfelkapottabb sztárnak, nem véletlen, hogy hozzákapcsolódik a Forma-1-es átigazolások (vagy inkább át nem igazolások) egyik legemlékezetesebbje is, amikor a BAR-nak minden létező eszközt be kellett vetnie ahhoz, hogy megtartsa a Williams-hez visszavágyó, sőt már két évre aláíró (!) pilótáját. Végül a jogi hercehurca a Honda szerződésének meghosszabbításával a BAR javára dőlt el (a japánok távozása lehetett volna Button szerződésében a kiskapu), és a fromei fiú aztán a csapat leghűségesebb versenyzőjévé vált a mezőnyben együtt töltött (a Brawn-os esztendőt is beleértve) hét hosszú év alatt. Jenson gyűjtötte be 2006-ban a gyári Honda csapat első újkori győzelmét is, emiatt sem véletlen, hogy a mostani, McLarennel kezdett új projektben is ragaszkodtak jelenlétéhez a japánok.

Buttont egyébként mindig is különös kapcsolat fűzte a felkelő nap országához, még felesége, Jessica Michibata messze nem volt a láthatáron, amikor valamikor a Forma-1-es kaland kezdetén „JB” elmesélte a keleti kultúrához és lányokhoz való vonzódását. Az élet aztán nem csak a magánéletben, de a pályán is igazolta ezt. Jenson akkor is kitartott a Honda mellett, amikor Rubens Barrichellóval együtt az utolsó helyekre kényszerültek (akárcsak manapság), sőt a japánok 2008 végi hirtelen kivonulása majdnem F1-es pályafutása végét jelentette. Ennek ellenére Button nevéhez fűződik a Forma-1 legszebb tündérmeséje is, hisz azon a bizonyos 2009-es késő télen Ross Brawn segítségével és a Mercedes mentőövével megmenekült a már poraira hulló csapat, majd látszólag nemes egyszerűséggel az autó, a motor és a csapat is olyan ellenállhatatlanul jó csomagot alkotott, amivel Jenson Button annyi hosszú, kemény év és munka után végre F1-es világbajnoki címet ünnepelhetett. Sokan hajlamosak a sikert a csodálatos technikai újításnak, a befújt diffúzornak titulálni, de mindez kevés lett volna a sok befektetés és profizmus nélkül, amit az akkor 29 éves angol a szezon első felében következetesen szerzett precíz győzelmeivel, majd a RedBull év közbeni feltámadása után a végső győzelemhez nélkülözhetetlen „pontos” eredményeivel mutatott. Button megcsinálta, legyőzte a Schumacher mellett rengeteget fejlődő, sokkal tapasztaltabb csapattársat, Rubens Barrichellót és a már oroszlánkörmeit mutogató Sebastian Vettelt is.

A mezőny második legidősebb versenyzője az egyik legjobb, ha nem a legjobb abban, hogyan kell menedzselni a futamot. Még mindig hihetetlenül jól képes olvasni a versenyeket a pályán, emellett köztudottan nagyon érzi a szélsőséges időjárási körülményeket, aminek eredményeként olyan emlékezetes futamokat húzott be, mint amilyen a 2006-os kaotikus Magyar Nagydíj, az esős, már sötétségbe torkolló 2009-es maláj megmérettetés, vagy az a 2011-es maratoni kanadai verseny, amelyen a mezőny végére visszaesve, öt boxkiállással és megannyi incidenst követően az utolsó körökben az élmezőnyt is bedarálva tudott diadalmaskodni. Tizenhat éven át tartó Forma-1-es karrierje során elmondhatja, hogy bár időnként észrevétlenül hozta a fontos pontokat, soha nem kényszerült a második számú pilóta nem túl hálás szerepkörébe, még a McLarennél Hamilton vagy Alonso ellenében sem. Bár nem verte nagydobra, még két évvel ezelőtt volt a Ferrari kívánságlistájának élén, de talán a legnagyobb elismerés (ami nyilván Jenson versenyzői és emberi kvalitásainak együtt köszönhető), hogy épp Hamilton, aki most már harmadik bajnoki címe felé száguld, egyedül Buttonnak tudta lenyelni azt a békát, ha megverte akár egy versenyen, akár a világbajnoki összetettben.

Az utóbbi három év azonban már sok nehézséget hozott a gyengülő McLarennel, az angol motivációja mostanáig tartott ki. Rutinból még lenyomta a fiatalokat Sergio Perez és Kevin Magnussen személyében (akik azóta is nyögik ennek következményeit), de az idei év gyatra szereplése egy sokszor kiszámíthatatlan autóval és a gyenge, megbízhatatlan Honda motorral, ráadásul az egyre kedvezőtlenebb szponzorációs és anyagi feltételek mellett Buttonnak már valóban nem sok jót ígér. Az eddigi kudarcok kezeléséhez ugyan nagy segítséget jelentett a pályán kívüli sportélete, a számos sikeresen teljesített triatlon és maraton, de valószínűleg Webber hívó szava egy versenyképes sportautóba, valamint a McLaren ifjú tehetségének, Stoffel Vandoorne-nak egyre erőteljesebb hely és trónkövetelése beláttatta Buttonnal, hogy az újabb siker már nem az F1-ben, hanem egy új világban várja. Kétség sem férhet ahhoz, hogy Jensonnak nagyszerű csapatjátékosként a hosszútávú versenyeken is jól menne. Ő az a fajta fickó ugyanis, aki többnyire bárhol megállja a helyét. A búcsúig azonban még pár futam hátravan, és a Forma-1 közössége csak remélni tudja, hogy a Honda tisztában van a helyzet jelentőségével és össze tudja kapni magát egy utolsó dobásra. Mutasson még nekünk valamit Mr. Button!

- Farkas Lívia -