„Az én olimpiám” - Bóbiskolás

Általános „isi” hetedik osztályában 37 métert dobtam kislabdával. Ez éppen akkora ív volt, hogy a kicsike bőrgolyó a szomszédos óvoda udvarán landolt. Nem talált el senkit. Elkaptam egy-két szót az ott lévő testnevelők beszélgetéséből, hogy lesz „valami” olimpia jövőre, és hogy az egy nagy verseny. Eljött 1988, Szöul. Hallgattam a rádiót, néztem a televíziót, fogalmam sem volt arról, hogy kik azok a sportolók, akik futnak, súlyt emelnek, a vízen kajakoznak, és szurkálják a másikat egy drótnak látszó tárggyal. Molnár István írása.

Csak azt tudtam, onnan, nagyon vidékről, hogy magyarok, és nekik kell szurkolni, meg örülni, amikor nyernek, amikor a dobogón állnak és szól nekik a Himnusz. Kockás füzetbe büszkén írtam a neveiket, igaz, utólag kettőt át kellett húzni, mert dopping miatt megbuktak. Nem értettem pontosan mindezt, de áthúztam, mert ha csúnyát csináltak, olyat, amit nem szabad ezen a sportversenyen, akkor az bizonyosan jogos.

Ha minden sikerül, bejön, és a Jó Isten is a mi pártunkra áll, akkor a huszonöt sem elképzelhe­tetlen.

Holnap kezdődik megint az olimpia. Itt állok a pályaudvaron, egy csodálatos szerelvény előtt, csillog-villog, azt írja az utastájékoztató, hogy az út 37 perc, szóval hamar ott leszek Pesten. Kezembe veszem az újságot, amely tele statisztikai adatokkal, számokkal, a gazdasági oldalon arról írnak, hogy az országban ezer kilométernyi út újult meg egy év alatt, ennek fele az olimpiai központnál, illetve a belvárosban. Csodás. Jut eszembe: az átlagfizetés is négyszerese a hét évvel korábbinak, hazajött vagy háromszáz orvos, mert már külföldön nem keresnek eleget, a nyugdíjasoknak pedig havonta jár egy kirándulás az államtól, választhatnak tengerparti napfürdőzés vagy hegyvidéki bakancsos túra között.

Az újszülöttek azonnal ötmillió forintot kapnak bankszámlára, a régi ismerősök egytől egyig meggazdagodtak, sikeres vállalkozók lettek, némelyik szállodát épített a Duna-partra. Büszkén mondja, hogy nála vendég az elnök, és sok-sok sportvezető, akik mind-mind csodálják a mi kis országunkat, hogy micsoda teljesítmény tőlünk ez a rendezés, amely frenetikus, megérdemeltük, nyugodtan elbújhatnak mögöttünk a világvárosok, a lábunk nyomába sem eredhetnek, akik utánunk jönnek.

Megérkezik egy kolléga, leülünk a szarvasbőr ülésre, megdöntjük, lendületet vesz a vonat, kinyílik a kezünknél lévő üreg ajtaja, kávé, tea, szendvics, ingyen, ha megnyomnánk egy gombot, akkor akár hat nyelven is kaphatnánk utazási információt. Átvesszük, hogy hány érmünk lesz: húsznál állunk meg, de ha minden sikerül, bejön, és a Jó Isten is a mi pártunkra áll, akkor a huszonöt sem elképzelhetetlen. Így kalkulálnak gyakorlatilag az országban mindenhol, bizonyosra vesszük, hogy megdöntjük az ötvenkettes rekordot.

Bekapcsolom a saját plazmatévém, amit felülről kell magam elé hajtani, a hírekben elhangzik: mindenki, a 225 ország 13 000 sportolója (időközben felemelték a létszámot) megérkezett, a megastadionunk kitakarítva, feldíszítve, 100 000 katona készenlétben, 85 helikopter és 240 vadászgép biztosítja a rendet a két és fél hét alatt. Olyan jó érzés, hogy végre hozzánk érkezett az olimpia, a XXXIII. Egy snittben mutatják Los Angeles, Róma és Párizs polgármesterét, akiknek küldtünk egy alamizsna meghívót, az arcok beesettek, beletörődöttek, látszik, hogy irigykednek, még most is, hogy a limai szavazás előtt úgy beszéltek rólunk, de rá… tak, fenékig ürítettük velük a keserűség poharát.

A kalauz megrázza a vállam, az arcom „lejön” az üveg­ablakról. Megjöttünk Pestre. Fáradt voltam, de jólesett ez a közel két és fél óra bóbiskolás. 2024 augusztusa van, napos, „lágy szeles” idő, ötkarikás feelinggel, a magyar versenyzők már készülődnek a megnyitóra – sok-sok száz kilométerrel odébb…

Molnár István