BOON
Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyei hírportál
Szombat délután Dunaszerdahelyen, a DAC–Szenice szlovák első osztályú bajnoki labdarúgó-mérkőzés szünetében adai barátunk videóüzenetét néztük, amint társaságban, harmonikaszóra éppen az Ott, ahol zúg az a négy folyót éneklik. Ezt a szimbolikus értékű képet megrendezni sem lehetne hatásosabban: anyaországi magyarok a Felvidéken egy délvidéki felvételen Erdélyről szóló dalt hallgatnak. Országunk különlegessége valóban az, hogy saját magával határos.
Nem szándékozom azonban ezredszer is a szerdahelyi futball varázslatos hangulatát megidézni; akit a téma megérint, annak nem nagyon tudnék újat mondani, akit nem, az már az első bekezdésnél úgyis abbahagyta az olvasást. Amiért és amiről most írok, az a kézilabda. A stadionból ugyanis átsétáltunk a jó háromszáz méterre lévő sportcsarnokba, a DAC–Stockerau Európa-kupa-visszavágóra. Nem csak mi, hanem a szurkolótábor is, így a telt ház euforikus hangulatban ünnepelte a biztos győzelmet és a nyolcaddöntőbe jutást. Ami azért is különösen becses, mert míg a két sportág gyökeresen eltérő erőviszonyai miatt labdarúgásban képtelenség egyszerre sikeres és magyar többségű csapatot működtetni, női kézilabdában ez nagyon is lehetséges.
Ennek élő példája a DAC. Amely messze kimagaslik a szlovák mezőnyből, egyetlen méltó ellenfele a Michalovce, azaz a Nagymihály. Ezért hozták létre a közelmúltban a cseh és szlovák közös ligát, ám a hírek szerint a csehek nem igazán elégedettek a színvonallal, amint lehet, kihátrálnának az egészből. Ebben az esetben a Dunaszerdahely ott állna egyetlen érdemi riválissal, évente két komoly mérkőzéssel.
Hogy mi lenne a megoldás? Ami az osztrák Hypo esetében a 2003/2004-es szezonban már megvalósult: csatlakozni a magyar bajnoksághoz! A Hypo ráadásul összetételében és identitásában is nemzetközi alakulat volt, míg a DAC magyar dominanciájú és lelkületű régióban és városban magyar szurkolók szeretetét, támogatását élvező, döntően magyar játékosok alkotta csapat. Most kényszerből Prágában, Plzenben, Olomoucban vendégeskedik, ehelyett mehetne Vácra, Érdre, Székesfehérvárra, és fogadhatná a Győrt, a Fradit, a Debrecent.
Ma még álomszerű, holnap valósággá válhatna.
Mint a magyar–román hokiliga a Csíkszeredával, a Gyergyószentmiklóssal, a Brassóval. Ugyanaz történhetne, mint minden meccsen, amelyen a trianoni határ két oldalán fekvő magyar csapat találkozik: erejüket nem csak összemérik, össze is adják.