Nézőpont: Mennének és maradnának

Fura egy helyzet: a magyar társadalom jelentős része azért tiltakozik és tüntet, mert nyugdíjba akar menni, de nem engedik. Szintén nem csekély része meg épp ellenkezőleg: azért panaszkodik (nemzetközi porondon is), mert eszébe sincs nyugállományba vonulni, ám e határozott szándék ellenére tessékelik finoman a megérdemelt „aranykor” felé - Nyéki Zsolt jegyzete. Ilyen érdekhálóban ember legyen a talpán, aki mindenkinek tetsző megoldást talál, és társadalmi konszenzust teremt a szabályozásban. Abban a szabályozásban, amely a rendszerváltás óta – annyi minden mással egyetemben – darázsfészek bizonyult, amelybe egyetlen kormány sem mert belenyúlni; vagy ha belenyúlt, az még rosszabb volt, mert a kezeket szimpátia- és hatalomszerző taktika vezérelte, nem a végleges, közjót szolgáló megoldás vágya.

Lapunk legalább tíz éve tudósított már olyan szakmai fórumokról, amelyek a nyugdíjrendszer, a nyugdíjazási gyakorlat reformját követelték, azon egyszerű oknál fogva, hogy finanszírozhatatlanná vált a szocializmus gondoskodó állammodelljéből megörökölt mechanizmus. Na meg lássuk be: az sem növelte a korkedvezményes nyugdíjazás népszerűségi indexét, amikor egészségi okok miatt 39 évesen nyugdíjazott magyar kommandós 41 évesen megnyerte a szakma nehezített, mocsaras terepen rendezett világbajnokságát.

Ahogy csúszott egyre lejjebb az ország gazdasága, s kellett garasoskodni a közpénz minden forintjával, úgy erősödtek a kritikus, e téren is változást sürgető hangok. Egyre többen pillantottak fel és néztek szét ismerősi körükben, hogy tulajdonképpen ki és miért is élvezi az adófizetők gondoskodását. Bár jogállamban elismerik a visszaható hatályú jogalkotás tilalmát (kivéve, ha annak hatása pozitív az érintettekre nézve), könyörtelen tény az is, hogy amikor ég a ház, oltás helyett elvi vitákat folytatni olyan késlekedés, amely a károkat növeli, esetleg a ház is odaveszhet miatta.

Tetszik vagy sem, tűzoltó munka szemtanúi és résztvevői vagyunk, de míg az életerős negyvenesektől elvárjuk, hogy maradjanak aktív tagjai az országépítő közösségnek, eszembe jut legkedvesebb tanárnőm az alsó tagozatból: Ilike néni. Törékeny alkata, hófehér haja, örökké mosolygó szeme, kifogyhatatlan szeretete, jósága végtelenített időre predesztinálta a katedrára. Az ilyen Ilike néniknek joguk van addig tanítani, ameddig ők elég erőt éreznek magukban ehhez – hát… ehhez kellene megtalálni a jó paragrafusokat.