Jegyzet: A bábonyi robbanás

Egy múzeumi, ipartörténeti látványosságra érett szomorú momentum a múltunkból. Szántó István jegyzete.A múlt században, pontosan 1979. június elsején 17 óra 22 perckor felrobbant egy üzem az Észak-Magyarországi Vegyiművekben. Akkoriban szerkesztőként éppen kötelező száműzetésemet töltöm a Borsodi Vegyész című üzemi lapnál. Leküzdhetetlen szakmai késztetést érzek, hogy írjak a tragédiáról. Kimennék a helyszínre, szeretném megtekinteni az ottani körülményeket, ám még csak éppen, hogy túljutok a főkapun. Végül be kell érnem egy részvétteljes közleménnyel. A szakma szégyenére és megcsúfolására egyetlen hírrel letudjuk a történteket. A jövő-menő rendőrök, tűzoltók és igazgatók őszinte megrendüléssel, de mint a trappisták hallgatnak. Nem beszélhetnek. A Szabad Európa Rádióból sem tudunk meg sokkal többet. Mindössze harminchat (!) évet kell várnom, hogy eljussak a robbanás helyszínére, oda, ahol valamikor a TNT-üzem volt. A bábonyi ipari park igazgatója mutatja meg a dudvás dombon a pusztaságot. Mint Hirosimában. A csaknem olvadásnak indult vastraverz emlékezteti az arra járókat, hogy itt egyszer egy robbanószert gyártó üzem volt. És egy apró tábla – amelyik szerintem felújításra szorulna –, rajta a tizenhárom áldozat épphogy olvasható nevével: Szabó István, Almási János, Bertalan László, Faggyas Sándor, Keczeli László, Liptai Bertalan, Nagy Géza, Németh István, Pipoly Gábor, Stern Lajos, Szemkó János, Tornai Imre és Vass László.

Mátyás László tíz évig gyárrészlegvezető a katonai kóddal jelölt üzemben. Ismeri az ottani technológiát, s máig meggyőződése, hogy senki nem hibázott. A végzetes szerencsétlenség szinte velejárója ennek a műveletsornak. Mint az is, hogy két embere hihetetlen módon menekül meg. Nem bírnak a nikotinéhségükkel, cigarettaszünetet tartanak, a zegzugos beton labirintuson átsétálnak egy másik üzemrészbe. Még rá sem gyújtottak, amikor meghallják a mindent elsöprő detonációt és látják az égig felcsapó lángtengert, füstöt. Mit gondolhatott a két szerencsés ember abban a pillanatban? Ezt aligha intézhették el egy vastaggyertyás Szent Antalhoz intézett fohásszal. Több mint tíz tonna TNT robbant fel a végleges leállítás előtti legutolsó műszakban. A robbanás erejére jellemző, hogy a földmozgást, a vele járó vészes morajlást Miskolcon is érzékelik. Vajon érdekel-e ma valakit, hogy miként készül a TNT, amikor az interneten már az atombomba receptjét is megleljük. Nem részletezem. A lényeg: a kocsonyás robbanóanyagot a gyártás utolsó fázisában a szárítóban szelíden, százhúsz fokos hő befúvásával keményítik. Ez a szer egy kétkilós kalapács ráejtésével is berobbantható. Itt meg hat atmoszférával történt a szárítás. A nyomozás, a modellkísérletek sorozata nem sok eredményt hoz. A nagy bajt az okozhatta, hogy a szokásosnál nagyobb nyomással kezdték a szárítást.

Az emlékműnek tartott oszlop előtt eltűnt a kisnyomtávú vasúti sín fele. Kiszakadt a talpfák alól, és elszállt. A gyárban hajdanán pontosan hatvankét kilométeres volt a vasúti pálya. A bábonyi völgyben és lankákon szabályos, keskeny aszfaltozott utak vezetnek. A saját energiaellátási-rendszerrel megtervezett létesítmény fontos hadiipari bázis volt. Majdnem a Bükk határáig láthatók a betonsilók meg az emeletes üzemek, ahol lőporral kísérleteztek és gyártották – részben békés – bányászati és – részben kevésbé békés – hadi célokra. Rémisztő látvány, ahogyan egy szabályos viadukt minden korlát nélkül a harmadik emeleti üzemcsarnokba vezet. Itt gurultak fel-le a robbanásveszélyes anyagokkal teli csillék. Szigorúan őrzött stratégiai gyár – állítólag nyolcszáz rendész vigyázta. Szerintem ez szám némileg túlzó, de hiszek a kalauzomnak.

Egy újabb rozsdás kapun túljutva érjük el azt az üzemet, amelyet a felrobbant csarnok helyett építettek. Csaknem kétrét görnyedve bukdácsolunk át a szúrós bokrokkal fedett alagútrendszeren. Egy nagy, világos csarnokban még öt évig folytatták a TNT gyártását a régi üzem elszállása után. Itt már minden kiálló gerendát 45 fokosra sarkítottak. Azért, hogy egy újabb detonációnál ezzel mérsékeljék a légnyomást. Mentsék az épületet. Betonvályúk, keverősilók mindenütt az utolsó műszak nyomait őrzik. Minden az elhagyott erődítményre emlékeztet, amelyhez bombabiztos alagutak vezetnek. Az új üzemrész már szerencsésebb véget ér, miközben a berendezés, a gyártósor Tadzsikisztánba vándorol. A TNT üzem viszont a rendszerváltás után csendben, békésen gazdasági végelgyengülésben leheli ki a lelkét. Óriási a kontraszt. Egy virágzó, prosperáló ipari park szegletében, ahol a legnagyobb és legkorszerűbb gyógyszergyártó cégek és vegyi alapanyagokat előállító üzemek sorjáznak, békés csendben búvik meg a múlt század történelme. Egy múzeumi, ipartörténeti látványosságra érett szomorú momentum a múltunkból. Emellett még jobban fest a bábonyi völgy jövője.

- Szántó István -