Latabár, gyere ki!

Egy eddig ismeretlen, kissé morbid legendára hívta fel a figyelmemet az egyik munkatársam. Az avasi református temetőben lévő Latabár-kripta a történet helyszíne és egy kőműves az eset főszereplője. 

Ez a hozzászólás jelent meg a Facebookon, az egyik csoportban egy poszt alatt: 
„Én is miskolci vagyok, és talán ismered a helyi, e temetőbéli legendát a Latabár-kriptáról. Felújítás alatt volt a kripta, de az egyik munkás bent aludt. Beesteledett, és egy fiatalokból álló csoport bement a temetőbe. A »buli« hevében egyikük kopogtatott a kripta ajtaján: 
– Hé, Latya, gyere ki! 
Akkor ébredt fel a munkás, csak annyit mondott: 
– Megyek mindjárt, csak felhúzom a csizmámat! 
A legenda szerint a srác ijedtében szörnyethalt. A történetet még apukám mesélte.” 

Nem hallottam még erről az esetről, úgy gondoltam, hogy ez csak egy mese. Azért megkérdeztem az egyik, Miskolc minden történetéről tudó ismerősömet (Szojka Ágnest), hogy ő ismeri-e a legendát. Nemet mondott, így nem is foglalkoztam a dologgal. Este azonban már jó néhány üzenet és link várt rám a Messenger rendszerében. Mert igaz volt a sztori! De persze, ahogy ez az ilyen városi legendáknál lenni szokott, mindenki máshogy ismerte azt. 
Nézzünk utána, mit írt erről a korabeli sajtó! 
A történetet először 1925-ben említik a Miskolci Napló újságban. 

„Nem igaz a Latabár-kripta meséje 
– A városban széltében-hosszában el van terjedve, hogy egy mulató társaság, mikor az Avasról lefelé tartott, a Latabár-kripta előtt megállott és a társaság tagjai vidám nótázásba kezdtek és illuminált állapotban azt kiabálták: »Latabár, kelj fel!« és erre valaki kijött a kriptából, amitől a beborozott társaság tagjai úgy megijedtek, hogy meg sem állottak az Erzsébet-térig. Ez nem igy volt. A Latabár kriptát egy kőműves javította és déli időben bevonult a kripta ajtaja mögé pihenni. Javában aludt, mikor megeredt az eső, amely egy budapesti urat, ki az Avast volt megnézni, a kripta bejáratához szorított. A kőműves az ajtót előzőleg kitámasztotta, amit az odamenekülő pesti ur véletlenül meglökött, ez rádült az ott alvó kőművesre, aki nagy méltatlankodással vette az esetet és ugyancsak rámordult az illetőre, aki annyira megijedt a sötétben lejátszódó jelenettől, hogy rémülten menekült a kriptából és alig birtam vele megértetni, hogy nem támadt fel Latabár, csak a kőműves dolgozik a kripta belsejében.” 
(Miskolci Napló – 1925. április 12.) 

1929-ben a Magyar Jövő egyik tárcájában olvashatunk az esetről, ahol a pontos dátumát is leírják nekünk (1897): 

„Latabár, gyere ki 
– Elbeszélés 
írta: Legény Elemér 
Nem is olyan régen Miskolcon mindenki jöttmentnek számított, aki nem tarthatott az Avas oldalában borpincét. Az avasi borpince egészen egyedülálló miskolci specialitás volt, és ma is látható, nem úgy, mint a kocsonyabéli béka, melyre a legöregebb miskolci polgárok sem emlékeznek. A Nagyavas és Kisavas, a két kopár ikerhegy körül épült kiflialakban a magyar Ruhrvidék metropolisa, melyből serpentinutak vezetnek az avasi borpincékhez. Mint a tekintélyt tartó római patríciusnak villája volt annak idején Palernum szőlőiben, a tősgyökeres miskolci polgár pincét tartott az Avasok oldalában. 
Szőlőtermelés alig van az avasi oldalakon, a pincékbe italt Tallyáról, Tarcalról Tokajról drága fuvarral szállították, de még csecsemőmust korában, és az avasi pince érlelte azt aztán valódi miskolcinak illő királyi borrá. Murcikorában már érdemes volt azért összeülni a kecskelábú asztal mellett... 
A hét nagy jó urak, akikről itt szó esik, ezzel a szándékkal ültek együtt az egyik Soltész-pince boltja alatt egy régen elmúlt őszi estén. 
Az avasi pincében igazi borivó pintesüvegből ivott, amihez némi gyakorlat kell, hogy rossz útra ne menjen a marci... A hét úr gyorsított tempóban ürülő pintesüvegjét megvilágította a bágyadt sárga fényt szóró függőlámpa, melyben már alig volt petróleum. Kajdácsy adóellenőr, egyik a földmentők közül, odakoccintotta pintését a lámpa aljához, és rikkantva dancilázta: »Nagyavasi gádorba jecet ég a lámpába, a lámpába jecet ég, de jecet ég, hét nagy jó úr a vendég...« 
Most már sorra jöttek a legderekabb ikerhelynóták, többé-kevésbbé ügyes helyi alkalmazásban. A »jecet« pedig bizony veszedelmesen fogyott a lámpában. Gosztonyi uram, a pompás miskolci kocsonyák főúti készítője nagy nehezen megértette a házigazdával, hogy legfőbb ideje újratölteni a pinteseket, aztán hazakászolódni, mert sötétben marad a társaság. 
Mindannyian helyeselték Gosztonyi mester indítványát, bár a végrehajtás némelyiküknek nehezére esett. Kinek-kinek magának kellett odajárulni a csaphoz, és a tölcsér segítségével színültig tölteni a pintesét. A házigazda dönögve szidta a részeg kezek reszketését. A drága finom borból a földre is csurgattak... A lámpa már csak remegett, és nagyokat lobbanva, búcsúzott fényéletétől. 
– Uraim! – harsogta városatyai öblös hangján Soltész Gábor uram. – Mindenkinek tele a feje már, megitattátok a pincém földjét is, a fene essék részeg pofátokba, de ami a legfőbb, tele az üvegetek. A lámpa mindjárt kialszik, gyerünk! 
– Szent János! – emlékeztetett felháborodottan Kiszely állomásfőnök-helyettes a szokások tiszteletére. A pintesüvegek összeütődtek a kialvó lámpa utolsó lobbanásánál és a beálló koromsötétben megkezdődött a kínos lépcsőmászás ki az éjszakába. 
A fejüket nem féltették, hogy beleütik a homlokfába, de a pintesüveget drága tartalmával mindegyik félve, óva, iparkodott átmenteni a hazafeléútra. 
Végre kint volt mind a hét a Nagyavas lekanyargó útján a csillagos ég alatt. Nem erősködő, de élesen hideg szél húzott a Bükkből, és meglobogtatta azt a kevés utcai petróleumlámpát, mely akkoriban Miskolc utcáit megvilágította. 
A mi hét nagyurunk jól tudta, merre visz le az út az Avasról. Ismertek minden döccenést, mindegyik kezében pedig ott világított az avasi vendégek fényes lámpája, a tele pintesüveg. 
Zajosan, egymást ugratva mentek mende­géltek, és az útkanyarulatoknál a pintesből megkenték a kereket. Soltész bácsi kövér, hatalmas testével szinte gurult lefelé, ő volt a szenior hetük közül, de nem kisebb gonddal fogyasztotta a pintesüveg tartalmát, mint a vendégei. 
– Gábor bátyánk, minek is strapálod a lábaidat, feküdj hasra, majd mi legurítunk, hamarább a temetőben leszel, kevesebb fáradsággal. – Indítványozta Kajdácsy, az adóhivatalnok. 
Soltész fújva megállott: – No már nekem ne beszélj a temetőről, öcsém! Ráérek odaérni! Vagy ki tudja?! Lám ott a szegény Latabár szomszéd. Még tavaly ilyenkor ő is így kászolódott le velünk az Avasról... 
– Tisztelettel indítványozom, hogy a derék, jó Latabár cimborát látogassuk meg! 
Gálfy dr., a pénzügyek titkára mondta ezt, aki ritkán beszélt, de annál több adót vetett ki, és a pincék legszorgalmasabb látogatója volt a »gyűttmentek« közül. 
Cimborái köréje csoportosultak. – Hogy gondolod ezt? – kérdezte kevés találékonysággal Gosztonyi, a hentesmester. 
– Úgyis a temetőn megyünk keresztül – magyarázta Gálfy doktor a berúgott emberek fontoskodásával. – Felkeressük a Latabár-sírboltot, és elénekeljük szépen szordinósan Árpád bátyánk kedvenc nótáját: »Sajóvize folyik csendesen.« 
A pénzügyi titkár indítványa ritka egyértelműséggel elfogadtatott. Csak Soltész bácsi példázott némiképp a temető és a halottak iránti kegyelet dolgában... 
Szerencsésen eljutott a társaság a Latabár-család sírboltjához. 
A hét nagy jó urak körülállatták a kriptát és Gosztonyi, a láthatatlan miskolci kocsonyák hírneves feltalálója megadta az alaphangot a »Sajóvize folyik csendesen« kezdetű népdal elénekléséhez. Szépen, szordinósan indult az ének, csak a végén szilajodott el, mert ez a Kajdácsy, izgága rikoltással rontotta meg az összhangot. Soltész uram oda is hagyta volna őket nyomban, ha bízott volna a lábaiban, hogy átsegítik a sok akadályon ebben a vaksötétben. Csak helyben topogott hát, és kelletlenül járult hozzá, hogy most már megigyanak az Árpád túlvilági egészségére. Gálfy dr. elejtette az üvegjét, és az csörömpölve hullott a sírbolt gránitajtajára, a bor szétfolyt és Kajdácsy, az örökös botránycsináló, tele tüdővel elordította magát: 
– Latabár, gyere ki! – Már menni akartak, mikor a kőobeliszk mögött egyszerre fehérség villant, és előlépett – Latabár... 
– Mi az, miféle lárma ez itt? Mit akartok? 
A korhely társaság pintesüvegjeit kicsavarta az ujjak közül a dermedő rémület. Csörrenve, lottyanva záporoztak a kripta gránit­ajtajára az elejtett üvegek. 
Legelébb Kajdácsy találta el, hogy itt mi a teendő. Vad futással nyitotta meg a menekülést... 
Másnap, mint közös bűnben leledző lelkek, pontosan összetalálkoztak délelőtti pörköltre a Kispipában. Mind a hét ott volt. A vad futásról, esésekről, szakadt nadrágról szó sem esett. Annál élénkebben firtatták az eset túlvilági vonatkozásait. Kajdácsy rengeteg szemrehányást kapott, és újabb botrány esetén bojkottal fenyegették meg. Az ő feladatává tették, hogy nem okvetlenül kinyomozza a rejtelmes fehér kísértet titkát. 
Már akkor, három évtizeddel ezelőtt, a tizenkilencedik század maradék három évében is igen jól tudták a miskolciak, hogy kísértetek nemigen vannak, annál izgatóbb volt azonban az a kérdés, ki és mi volt az, aki mintegy végszóra, Kajdácsy hangos hívására: Latabár, gyere ki! megjelent a sírbolt tetején, fehér lepelben. 
Erre csak Latabárék tudtak felvilágosítást adni. Az esetnek pedig hogy nem, híre terjedt. Tán Gálfy beszélte el a hivatalban, de Gálfy uram, még inkább Soltész Gábor, aki a lábát is kificamította a rohanásban, nagyon megharagudtak a diszkrécióért. A városatya előhozatta, hogy egy miskolci semmi esetre sem árulhatta el a dolgot. 
A kövér, nehéz Soltész bicegve ment hónapokig, és mindenki pontosan tudta, hogy a temetőben marjult ki a bokája, a temetőben, mikor megszólalt Latabár szelleme. 
Egész Miskolc mulatott a kompánián. 
Azonban már harmadnapra, hogy a sírboltból fehér lepelbe bukkanó szellemjelenés történt, jelentkezett a Latabár-sírbolt renoválására felfogadott kőművesmester. De mit keresett a jámbor munkásember éjnek idején a sírbolt belsejében?” 
(Magyar Jövő – 1929. április 3.) 
Folytatjuk...