Kockás ing

Nagyon rossz az üzenete, hogy éppen a helyi hatalomnak nincs mondanivalója a helyzetről. Bujdos Attila írása.

Elmulasztotta a lehetőséget a miskolci közgyűlés, hogy közölje, mit képviselnek a döntéshozók a közösséget élénken foglalkoztató ügyben. A Fidesz-KDNP többség, mint annyiszor, jogi érvek hátterébe húzódva, napirendre sem engedte az ellenzék javaslatát: csatlakozzanak a Herman Ottó Gimnázium nevelőtestületének nyílt leveléhez, amellyel – a hazai közoktatás változást sürgető, azonnali beavatkozást igénylő helyzetét felemlegetve – országos mozgalmat indított a helyi elitgimnázium.

Meglehet, az ellenzék tényleg hibázott, talán még aláírások is hiányoztak a beadványukról – amit a javaslattevők egyébként vitatnak. De ez az ügy ténylegesen már a kezdetek kezdetén túlnőtt azon, amit kicsinyes politikai csaták nézőpontjából kellene és lehetne figyelni.

A közoktatás állami, de az iskolák itt működnek, itteni polgárok tanítanak az épületek falai között, itteni szülők itteni gyerekeinek kellene éppen itt versenyképes tudáshoz jutniuk ebben a rendszerben, amelyről a többség – beleértve a kormánypárti szavazók többségét is – felmérés szerint úgy véli: tarthatatlan. Nagyon rossz az üzenete, hogy éppen a helyi hatalomnak nincs mondanivalója a helyzetről. Vagy ha van, hallgat róla. Kivel éreznek együtt, és miért? Miből gondolják, hogy nem tartoznak azzal a néhány mondattal, amellyel helyeselhetnék vagy helyteleníthetnék, ami itt alakul? Különös ez a csend, miközben egyre többen érzik úgy, valahogyan részesei annak, ami történik: felelősségük van benne, és ezt szeretnék nyilvánvalóvá tenni. Gondolom, ez is része annak, amit a kockás ingekkel üzennek.

A kockás ing egyébként emberi léptékkel belátható időn belül nem először válik jelképpé: én például ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelynek tagjai egykor a korosztályi összetartozást is láthatóvá tették a viselettel, a kockás flanel inggel, a farmerrel, az Alföldi cipővel. Sokféle ember egyenruhája volt ez, különös módon az olyanoké is, akik szabadulni akartak a felnőtt társadalom tömegszerűségének kényszerű fogságából, és mindabból, ami ezt megtestesítette. Akik a vágyaikban és a szándékaikban a vállalható élet határainak leírására olyan szavakat használtak, mint egyéniség, szabadság. Akik a beszédet részesítették előnyben, hogy ne kelljen hallgatni, ha van mit mondani. Most az van, hogy nemcsak lehet, de kellene is beszélni róla, mi változzon. És akik erről akarnak beszélni, a változás akarásával, megmutatják: ez nem leszólható, nem leszerelhető szándék. Nem akarják, hogy az legyen.​

- Bujdos Attila -