Hamlet és a boldogság

Jó lenne egy kicsit dánnak lenni. De úgy, hogy magyar lennék, de életérzésben, körülményekben dán – mert amúgy nem adnám fel semmi pénzért szittya vérem valami halszagú nedűért. Kiss László jegyzete.Olvasom, hogy a dánok a legboldogabb nemzet – annak ellenére, hogy nekünk róluk mindig Hamlet, a dán királyfi jut eszünkbe, aki egy sötét, nedves várban boldogtalankodott egy egész dráma erejéig. Már ha hinni lehet Shakespeare-nek, aki akkora széltoló volt, hogy azt sem tudjuk biztosan, létezett-e.

Az abszolút tényeken alapuló, országokra kiterjedő felmérés magyarázatai – amelyek egy hazai folyóiratban jelentek meg, ezekből idézek – felettébb érdekesek, mondhatni tanulságosak. A dánok nem gazdagok a szó olyan értelmében, hogy dúskálnának az ásványkincsekben, olajban, fantasztikus tájakban, az erőforrások végtelenségében vagy különlegességében. Mégis jól élnek, és főleg jól érzik magukat. Merthogy ez a lényeg, ugyebár szép dolgok a magasztos eszmék, de egy idő után elunják az emberek, hogy mindig a majdra kell gondolniuk – most kicsit rossz, no de majd egyszer…Egyszóval a dánok mindamellett, hogy kiváló és nagyon támogató szociális juttatási rendszerben élnek, ők maguk is rendkívül szociálisak – azaz élénk társadalmi életet élnek. Fogalmazhatunk úgy is, hogy összejárnak egymással intenzíven, csak úgy barátilag is, illetve mindenféle egyesületekben – amelyekből ezerszám létezik mindenütt. Mindenkinek van valami kis nyaralója is – puritán, egyszerű, ikea feeling –, és rituálisan eltöltenek ott egy hónapot egy évben, esznek, isznak, jót főznek – nem vágynak a világ másik végére.

De itt jön a lényeg, amit próbálok ügyesen fogalmazni, nehogy rám verjék a kommunista szimpatizáns bélyegét: egyenlőek. Értsd ezt úgy, hogy a 90 százalékuk nagyjából egyforma életszínvonalon él, egyetlen hatalmas középosztályként. Hoppá. Most ne mondja nekem senki, hogy ez a szocializmus, és az már megvolt egyszer nálunk. Én éltem benne, s az minden volt, csak nem egyenlőség. Úgy általában, hogy ugyanabból a szűk árukészletből válogathatott mindenki, és nem voltak kiugró vagyoni különbségek, volt egyfajta egyöntetűség. No de autóhoz, telefonhoz, jobb árukhoz, gyakori nem szoc relációjú utakhoz, lakáshoz, kiemelt egészségügyi ellátáshoz, esetleg egyetemi felvételihez már az egyenlőbbnél egyenlőbbek sokkal könnyebben jutottak hozzá. Nem is volt az olyan régen, amikor banánt csak a pártbizottság büféjében lehetett korlátlanul kapni. Jó, a rendszer vége az már nem ilyen volt – de ma is vitatkoznak a társadalomtudósok, hogy miféle szisztéma volt az háztájis, gmk-s szocializmusba oltott fusikapitalizmus.

Szóval a mi már közismert boldogtalanságunkhoz óriásit tesz hozzá az, hogy hatalmasak az ember és ember, család és család közötti vagyoni és életesély-szakadékok. Huszonöt év alatt amolyan latin amerikai modellünk lett: hatalmas vagyonok halmozódnak, miközben nagyon sok a nincstelen, és valahogy nem a középosztály létszáma nőtt. Biztos elműködik ez így is, rövid távon még eredményes is lehet, de hogy boldogság az nem jár vele, az tuti. No persze a dánoknál se csupa kolbász a kerítés, például sokat isznak és bagóznak, és így a rákos is sok. Ez már nekünk is megy, már csak a boldogságot kellene meglelni hozzá…

- Kiss László -