„Kell venni a fiúcskának egy zongorát, mert nagyon ügyes!”

Miskolc - Jön egy állapot, egy kép, és azt próbálja hangokba rendezni. Interjú Cser Ádám karmesterrel, a Miskolci Nemzeti Színház zeneigazgatójával.

Csaknem kétszáz karmester nyújtotta be jelentkezését a tavalyi Maestro Solti Nemzetközi Karmesterversenyre. A versenyzők a világ negyven országából érkeztek, az előválogató után negyvenen jutottak az elődöntőbe, a döntőbe pedig már csak hatan. Köztük Cser Ádám karmester is, aki 2012-től a Miskolci Nemzeti Színház zeneigazgatója. A művésszel azonban most nem elsősorban erről beszélgettünk, hanem A varázsfuvola előadásról, amelyet ő vezényel. Interjúnk a bemutató előtt készült.

– Önéletrajza szerint 11 éves kora óta foglalkozik zeneszerzéssel. Ezt hogyan képzeljük el, mi késztet arra egy tizenéves fiút, hogy zenét, ráadásul komoly­zenét írjon?

– Éppen valamilyen iskolai koncertre készültem, ültem a zongoránál, és azt éreztem, nem tetszik a darab, amit játszanom kell.

– Mi volt ez a darab?

– A Zeneiskola 2-ből valami szösszenet. És azt gondoltam, írok inkább egy másikat, és egyszer csak kirobbant az ötlet, persze nemcsak a nemtetszés volt az oka, hanem az első szerelem is. Volt kinek írni zenét, volt érzelmi háttere. A hangokkal ott kerültem igazi kapcsolatba.

– Azóta is volt ilyen kirobbanó érzés?

– A művek nagy része így születik, jön a gondolat, és akkor elkezdem kibontani. Egy szándék, egy indulat, egy állapot vagy egy tér. Szeretem az elképzelt, óriási tereket, mint például az űr. Szeretem a végtelenséget ábrázolni, illetve azt az érzést, ami ezzel kapcsolatban felmerül, például a sokkoló félelem, vagy pont az elengedés. Jön egy állapot, egy kép, és azt próbálom hangokba rendezni.

– El is indul belül a dallam?

– Hangzásokban, hangzásterekben gondolkodom. Sok mindent hallok, elképzelem a képeket, és azokból formálom a hangokat.

– Annak, hogy valaki 11 évesen elkezd zenét szerezni, nyilván van előzménye.

– A családomban szinte mindenki zenész, nagymamám operaénekes volt, apukám, nagyapám, dédnagyapám karmester, én már az ötödik generáció vagyok. Igaz, anyukám nem zenész, de nagyon szereti a zenét. Otthon mindig Ránki, Kocsis zongorajátékát hallgattuk, meg egyebeket természetesen. Testvéreimmel ezen nőttünk fel, persze próbáltunk ellene tenni, mint minden gyerek. Volt egy időszak, amikor esténkét anyukám Bach Goldberg-variációit hallgatott elalvás előtt. Egyébként Bach is azért írta – megrendelésre –, mert a megrendelő nem tudott jól aludni… Ezek a dallamok, zenék nagyon mélyen beleivódottak a zenei gondolkodásomba. A szüleim úgy gondolták, általános iskolásként még ne kezdjek el zenét tanulni, viszont harmadikos voltam, amikor az egyik tanítási nap után elmentem a zeneiskolába egyedül. Aznap volt a beiratkozás. Olvasgattam az ajtókon a kiírásokat, hogy hol milyen hangszert lehet tanulni. Átgondoltam, és bekopogtam a zongorás terembe. Bent ültek a kedves tanárnénik, kérdezték, hogy hol vannak a szüleim, mondtam, nem tudják, hogy itt vagyok. Majd elkezdődött a felvételi, tapsolni, énekelni kellett, és megmondani, mit hallok. Nagyon jól sikerült, felvettek. Később felhívták a szüleimet, hogy gyorsan kell venni a fiúcskának egy zongorát, mert nagyon ügyes.

– Mit szóltak a szülők, hogy ilyen önállóan döntött?

– Csodálkoztak, bár mindig is önálló voltam. Őszintén mondhatom, hogy jó döntés volt. Akkor azonban még nem volt biztos, hogy zenész leszek, mert a többiekhez képest később kezdtem el zongorázni. A tanáraim is állandóan váltották egymást, négy tanárom volt három év alatt, később pedig magántanárhoz jártam.

– Tavaly elindult a Maestro Solti Nemzetközi Karmesterversenyen, profi zenészként miért volt erre szüksége?

– Magyarországon, de máshol a világon is, nehéz bekerülni a köztudatba, ennek a versenynek az egyik előnye, amellett, hogy komoly megmérettetés is, pont az, hogy sok nyilvános fellépéssel, médiamegjelenéssel jár. Sakkoztam a gondolattal, hogy induljak vagy sem. Azt éreztem, ha nem indulok, az olyan, mintha nagyon késznek, befutottnak érezném magam, ha meg igen, akkor sok mindent kockáztatok. De végül is nem bántam meg, hogy jelentkeztem, sőt, hiszen nagyon sok jó és fontos hozadéka lett a versenynek.

– Például elnyerte Ferencsik János karmesteri pálcáját.

– Igen, Ferencsik János a magyar zenei élet egyik legnagyobb alakja volt. Ráadásul ez a pálca Kocsis Zoltánhoz került volna, aki el is fogadta, de végül nem tudta átvenni. Így még megtisztelőbb, hogy hozzám került. Azt is a verseny hozadékai közé sorolnám, hogy kaptam koncertfelkéréseket, tíz meghívást, és a versenyen kívül is megkerestek, hogy szeretnének meghívni fellépésekre. Rengeteg munkát hozott nekem a verseny.

– Most azonban A varázsfuvola próbái kötik le a napjait.

– Igen. Nagyon nehéz eldönteni, melyik korosztálynak íródott ez az opera, hogy gyerek- vagy felnőttdarab-e. Én azt gondolom, mindenkihez szól, mindenkihez szeretne szólni. Sokféle témát érint, olyat, ami minden korosztálynak a gondolatisága, problémája: a jó, a rossz, a tűz, a víz, a sötét, a világos, a férfi, a nő, a gyerekek, a csoda, valamint a hangszerek csodálatos szerepe az ember életében. Zseniális, ahogy Mozart megközelíti az embert és a témákat. Mozartot csodagyerekként emlegetik, aki mindenféle előképzés nélkül már gyerekként zongorázik, hegedül, énekel, de az igazi csoda, hogy elképesztő módon ismerte a társadalmát, a kor embereit, a gondolataikat, szándékukat, és ezeket le tudta írni gesztusokban ütemről ütemre. Ez egy egészen ritka adottság.

– Hol található az ön operai rangsorában ez a mű?

– Őszintén megmondom, először féltem ettől az operától, mert sok benne a megfoghatatlan tartalmi rész és rendkívül áttetsző a szerkesztés. Én még abban a korszakomban vagyok, hogy a drámai hangvételű, vehemensebb darabok közelebb állnak hozzám, viszont nagyon élvezem ezt a próbaidőszakot. Megtalált engem a darab, minden olyat meg tudok mutatni, amit szeretnék. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy Mozart színpadi művei közül nálam nem ez az első, hanem a Figaro házassága és a Don Giovanni.

– Mekkora felelősség hárul önre ebben az opera-előadásban, hiszen Rusznyák Gábor, A varázsfuvola rendezője, nem zenés színházi rendező?

– Az operáknál mindig nagy felelősség van a karmesteren, kezdve a szereposztástól, illetve hogy minél inkább az a szándék szólaljon meg, amit Mozart szeretett volna. Rusznyák Gábornál jó, hogy maga is zenél, és érti is a zenét, gondolkodik zenében. Ilyen szempontból is jó vele dolgozni.

- N. Szántó Rita -