Járdaszélen

Szeretnénk átjutni a túloldalra,

szándékunk teljesen

egyértelmű. Szerintem. De mert nem

indulhatunk el, számolgatni kezdek:

balról három, jobbról négy

autó suhan el fékezés

nélkül. Hopp, most a balról

jövő megáll, int is, hogy indulhatunk,

ám a szemköztinek esze ágában

sincs lassítani, ott csak a harmadiknak dereng

fel valami a KRESZ-ben tanultakból.

Zöld lámpára várva is gyakran

ácsorgok járda szélén, jobb

szórakozás híján figyelem

az autókat, a vezetési

„stílust” tanulmányozom.

Tapasztalataim nagyjából így

festenek: ha öt kocsiból három jelzi

kanyarodási szándékát,

elégedett lehetek, jobb az

átlagnál.

Az öt vezető között viszont

biztosan akad legalább egy, de inkább

kettő, aki úgy forgatja a kormányt,

hogy közben elmélyült

társalgást folytat a mobilján.

Így természetesen nehéz a

lámpák

színeváltozására figyelni.

Ráadásul ott az a rengeteg tábla!

Előzni tilos, mondja az egyik, a másik a

várakozást, sőt a

megállást tiltja, némelyik

elvárná, hogy az átlagosan

megengedettnél kisebb sebességgel

vánszorogjon az a szegény kocsi, pedig a

gazdája máris késésben van.

Néha olyan hosszasan kell tétlenül

nézelődnöm, hogy más gondolatok

is befészkelik magukat az agyamba. Azon

tűnődöm, vajon akik a biztonságos

együttélés szabályainak

egyikét ilyen lezseren

áthágják, eléggé

tisztelnek-e más törvényeket. Vagy

egy-egy kis stiklit, csalást,

félrelépést, netán

„félrenézést” az

élet más szféráiban is

hasonló könnyedséggel megengednek

maguknak?

És mert abban biztos vagyok, az autósok

az emberi fajnak nem valami különleges

fajtájából származnak,

esetleg általánosíthatunk is?

Az utakon látottak azt a bizonyos cseppet

jelentenék, amiben a nagy tenger

tükröződik?

Szerencsére e pillanatban nekem váltott

szabadra a lámpa, s lépteimet

szaporázva az efféle gondolatokat is

magam mögött hagyhatom.

Nagy Zsuzsa

[email protected]